A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-12-17 / 51. szám
A Východoslovenské Noviny hírlapíróba, jozef Červinka a lap december elsejei számában feltette a kérdést: „Lehet-e Halmecböl a boldogság városkája?“ Nagy veszteségnek érezném és mulasztásnak tartanám, ha a cikkről nem szereznének tudomást a magyar olvasók is — akik Királyhelmecet és környékét zömmel lakják. Megnyerő, tetszetős leírással kezdi a cikket a szerző, miközben megállapítja: gyönyörű sarka ez az országnak, teljesen idillikus vidék. De csak há autóból nézük. Álljunk csak meg azonban Helmecen s beszélgessünk el lakóival, vajon ők is olyan idillikusnak látják-e, mint a vándor, aki az országúiról megpillantja a város valóban párját ritkító panorámáját? Egyetértünk a szerzővel. Mert vitathatlan, hogy Királyhelmecnek tejüzeme és péksége már azelőtt is volt, az üzemi klubnak indult művelődési ház, a kórház és az iskola építkezési tervei még azelőtt elkészültek, „kiharcolásuk“ még a régi járás feltételei között történt, csak részben írhatók tehát az új. járás javára. Ami ezenkívül azóta állami beruházásból épült, az alig több mint négy la kőtömb az új iskola közelében. (A szabadtéri színpad, az új stadion, az utcák és járdák, a parkosítás és általában minden, ami az élet környezet javítását és szépítését célozza, tár sadalmi munkával épüli) Az új szálloda kis befogadó képessége miatt nem elégíti ki a szükségleteket. A tornaterem építése már megkezdődött, de a napközi otthon és az iskolai étkezde még mindig kritikus feltételek között tengődik. Szennyvíz-csatornázás csupán a város egynegyedében van. Az új laktótömbök közül egyben sincs központi fűtés. A villanyvezetékek nem bírják a terhelést. A cigány lakosság kiteszi az ötezren felüli város lakóinak húsz százalékát. Kulturáltságuk? Külön cikket érdemelneI A középiskolát végzett fiatalok elhelyezkedése hihetetlen nehézségekbe ütközik. Az üzlethálózat gyatra, a bolthelyiségek többsége tanyasi szinten van, nincs egyetlen korszerű áruház, nincs szolgáltatások háza, nincs fürdő, nincs autóbuszállomás, hiányzik még egy kilencéves alapiskola-épület, a középiskola és a tanonciskola is új épületre áhítozik Ijoggal), a zeneiskolát sem nagyon vigasztalja, hogy az egykori Lórántffy-kastély ban három további „gazdával" osztozik. A gondokat-bajokat könnyű lenne sorolni. Közöttük a legislegnagyobb az alka,lmaztatotlság. Nincs kellő munkaalkalom, nincsenek új munkalehetőségek. Pedig minden választás előtt megígérnek legalább egy konzervgyárat. Ez ennek a vidéknek rendkívüli módon el is kelne, hiszen itt a Bodrogközben kiváló zöldség terem, a Tisza-kertekben halomra gyűl az ízes-zarna-t tos jonatán alma, vagonszámra a szilva, nagy része évről-évre itt rothad, a konzervgyár mégsem épül, pedig enyltülne egy égető probléma, mindenekelőtt a nők foglalkoztatottságának gondja. Mindezekről a problémákról annyi meg annyi határozatot és jegyzőkönyvi kivonatot kaptak az elmúlt években a felettes hatóságok, hogy ha összecsomagolják, aligha bírnák elei pelni a VNB tanácstagjai, aki különben — az elnökkel az élen — a tőlük telhetőt megtették és megteszik a város fejlesztése érdekében. „Alig van elégedett ember Helmecen“ — állapítja meg ez a jószemű és merész publicista. Az elégedetlenség oka elsősorban az, hogy úgy érzik: a járási és kerületi szervek megértése és segítése elégtelen. Való igaz: nagyobb érzékenységet kellene tanúsítaniuk nemcsak Király helmeccel, hanem az egész Bodrogközzel szemben, annak népével szemben. A nagyobb megértésre nagyobb bizalom és szárnyalóbb lendület, őszinte lelkesedés lenne részünkről a felelet, s a címben feltett kérdésre bizakodva válaszolhatnánk: „Igen, Helmec még boldog lehet vala hal“ TOLVAJ BERTALAN FORM a Hét irodalmi melléklete • sí. Jelesre vizsgázott a „Fáklya11 Magyarországon, Borsod megyében, Ozdon és Dubicsányban tették le a vizsgát a fáklyások. Vizsga volt és jelesre vizsgáztak. A maguk és a magam véleménye szerint is olyan előadásokat produkált az együttes, amilyent nálunk még műkedvelő magyar irodalmi színpadtól nem láttunk. Érett, gondolati átélés, árnyalt, pallérozott szövegmondás; véglegesen kiiktatott tájnyelv, a szív és az értelem által átvett költői szó tolmácsolása, a kórus megkomponáltsága szövegre, hangulatra, indulati kifejezésre egyaránt. Röviden ezzel tudom jellemezni az együttes képességét, teljesítményét. Érettségi Milyen hosszú úton kell végigbukdácsolnia egy szükségszerűen évről évre megújúló műkedvelő csoportnak, hogy az „érettség“ szóval tisztelhessük meg? A Csemadoik rimaszombati helyi szervezete mellett működő „Fáklya“ irodalmi színpad tagjai néhány hónappal ezelőtt ünnepi konferencián emlékeztek meg a klub _ fennállásának ötödik évfordulójá-9 ról. Joggal ünnepeltek. Öt év alatt több produkcióval számtalan helyen léptek fel, és mennyi azoknak a száma, akik az együttesben találkoztak az anyanyelv költői varázsigéivel, hogy ezt akkor is tovább mondják, ha az élet másfelé lendíti őket a forrószívű közösségből. Az öt esztendő sikerének, ha titka van, csak egy lehet: elkötelezettség és még egy: a következetes munka. Elkötelezettség, hogy minél több fiatal álljon dobogóra; hogy a gondolat a szavak erejével eljusson mindenhová, hogy a közművelődés misszióját a kornak megfelelőén betölthessék. Ezt a nemes feladatot pedig csak az önmagával szemben támasztott igényességgel, következetes felkészültséggel végezhet el bárki. Ez az egyszerű titka a fáklyások sikerének. Adottságok? Ez megvan majd minden dél-szlovákiai magyar városban, úgyanúgy mint Rimaszombatban középiskolások, ipari és más technikumok diákjai, tisztviselők, pedagógusok és számtalan rátermett fiatal. E szolgálatra kész „nyersanyag“ szinte várja a tudatos megformálókat, vezetőket. Rimaszombatban az adottságokhoz járul, hogy a fiataloknak olyan ifjú szívű vezetőik, barátaik vannak, mint Veres János költő, Mács Zoltán pedagógus, Horváth Júlia zenetanár, Melczer Éva pedagógus, színpad, szerkesztődramaturg, rendező, zenei hozzáértés és technikai kivitelezés. De elsősorban szenvedélyes ügyszeretet. A siker titka az összeforrott barátság is az együttes tagjai és vezetői között. A. magyarországi Dubicsányban a SZOT üdülőházban rendezett fellépésen Veres Jánossal ültem az előadáson. És ő, aki ezt a műsort szerkesztette és dramatizálta, s talán már a huszadik alkalommal látta, könnyezve súgta oda nekem: nézd, milyen aranyosak ezek a gyerekek! Csak ennyit mondott, de benne éreztem az öt esztendő elkötelezettségének indoklását. Aranyosak! És ilyenkor elfelejti Veres János is azt a számtalan munkaórát, amit sokszor a versírás rovására végzett a közügy érdekében ugyanúgy, mint a szereplők, azért, hogy a költői gondolat fáklyáját, amely az utat világítja az emberek előtt, ilyen formában is magasra emeljék. A magyarországi vendégszereplés jelesre sikerült. (Komáromban a Jókai-napokon az irodalmi színpadok fesztiválján nagydíjjal jutalmazták őket). De elnyerték a megbecsülést öt év alatt Rimaszombatban és a környező falvakban ugyanúgy, mint most a vendégszereplés alkalmával Özdon, ahol a város illetékes vezetői a legőszintébb elismerés hangján köszönték meg azt a művészi élményt, amelyben az együttes részesítette a közönséget. Az út nem kitaposott, amelyen tovább halad a „Fáklya“, de most már, mint felnőtt, biztosabban Indul az újabb célok felé, legyen bár az út göröngyökkel megszórva. Ök bíznak a megújuló győzelmekben. Mi is bízunk, akik baráti szeretettel kísérjük figyelemmel a „Fáklya“ útját. GYURCSÖ ISTVÁN
