A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-07-23 / 30. szám
»...Hej halászok, halászok...« Elődeink már a honfoglalás előtti őshazában is leginkább halászattal foglalkoztak. Nemcsak azért, mert akkor ez nyújtotta a legkönnyebb megélhetési lehetőséget, hanem azért is, mert életmódjuk, környezetük is a halászat iránti érzéket fejlesztette ki bennük. Az új haza vizei szintén dúsak voltak halfélékben, ezt egy középkori mondás is bizonyítja, amely szerint folyamainknak csak az egyik fele víz, a másik hal. Oklevelek, krónikák számtalan, ma már nem létező, de valamikor a halászatra kiválóan alkalmas folyót, mocsarat és tavat emlegetnek. Ilyen terület volt a Csallóköz is, ahol a honfoglalók az őshazák miniatűr mását találták meg. Kezdetben a Duna mentén telepedtek le, mert közvetlenül a víz mellett űzhették zavartalanul kedvelt foglalkozásukat. Később a természetes formáról áttértek a tervszerű halgazdálkodásra. Ezt a Csallóközben létező hajdani halastavak nagy száma Is bizonyltja. Ilyenek voltak a hodosi határban a_ Csíktó és a Pontyostó, a nagymegyeri határban található tavak sokasága. A XVIII. század végén több mint 30 tő volt e környéken. „A Tónak elosztása az 1789-dik esztendőre“ című jegyzékben a következő megyeri tavakat említik: Hollómillér, Heczer nagytó, Mélynagytó, Alsónagytó, Szabószigeti nagytó, Kigyósmillér, Járomíllér, Kőmillér, stb. Még jobban fellendült a halászat, amikor az egyház a húsevés tilalma alól a halat felodotta. A mohácsi vészt megelőző Időkben már a számtalan folyó, mocsár, mesterséges halastó a királyi adományozás jofát illette. A Csallóközre vonatkozó okiratok és adománylevelek legtöbbje IV. Béla uralkodása idején kelt. Erről a korról jegyzi fel Fényes Elek, hogy majd minden településnek forrásból gyűjtött halastava volt. A halászó hely és a halászati jog igen nagy értéket jelentett a Csallóközben. Az akkor még megművelésre alkalmatlan területnek csak igen kis részén foglalkoztak mezőgazdálkodással. A Duna áradásai igen nagy mértékben fenyegették a Csallóközt, így az itt lakó nép — akarva nem akarva — kénytelen volt hatalmas hálóival szűrni a Duna hömpölygő vizét. Két híres halászó központ alakult ki: a komáromi és a somorjai. A halászok is csoportosultak, s az ún. „bokorba“, „felekezetbe“, „kötésbe“ vagy kompániába“ tömörültek. Az így „céhbe“ tömörült halászok vezetőt, „főnököt“ választottak. A bokor főnöke rendszerint a legöregebb, legtapasztaltabb halász volt. Minden tag köteles volt a bokorba beadni halászó eszközeit, szerszámait. Ezeket aztán közösen javították, óvták a rongálódástól. Az esetleges kárt is közösen viselték. A halászati idő kezdete vidékenként változott. Ezt a bokor legfiatalabb tagja, a „kisbírő“ vitte hírül a többieknek. Csak akkor indultak el, amikor a Halászcsillag a legtisztábban ragyogott az égen, mert hitük szerint a halak ebben az időben szerettek fürdeni. A csallóközi halászok hiedelemvilágát tükrözi az Éjféli Halásznak nevezett ördög, aki pontban éjfélkor azért jár a Dunán, hogy az ott halászó hálóját összebogozza, magát a halászt pedig magával vigye. A hajdani csallóközi halászat érdekessége volt a Duna egykori óriása, a viza „Acipenses huso“, amely ma már egyre ritkább zsákmánya a halászoknak. Régen tömegével fogták a mázsás példányokat. A vizahalászat mindig nagy élmény volt. Királyok, főurak legelőkelőbb szórakozásai közé tartozott még a XVI. században is. A tengerek óriása, a bálna, a folyóvizeké pedig a viza volt, de a Dunában is csak vendégként jelentkezett. Igazi hazájuk a tenger, elsősorban a Fekete-tenger és a Kaspitenger. Itt sokszor a 16 q-át és 15 m hosszúságot is elérték. A viza a tokfélék családjába tartozik. A kisebb, fiatalabb példányok igen hasonlítanak a kecsegéhez. Említettem, hogy a viza igazi hazája a tenger. Valamikor innen jöttek fel tömegesen a Dunán. Mindig tavasszal kezdtek felúszni. A régi feljegyzések szerint a felúszás márciusban kezdődött és júliusig tartott. Leginkább a mély, tiszta, homokos vagy kavicsos helyet szerették. Kedvelt tartózkodási helyük a Dunában a Vaskapu volt. Az Aranyember-ben Jókai is említést tesz a Vaskapú vizáiról. Elsősorban a velük kapcsolatos babonák és rendkívüli nagyságuk érdekelte. A Viza neve finnugor eredetű, oroszul beluga, románul murin. A cseh és lengyel elnevezés: a viz, vizű magyarból való átvételre utal. Ugyanis őseink már az uráli hazában is ismerték a vizát. Erre a tájra még ma Is feljár a Kaspi-tengerből. Legrégibb történelmi említését a görög történetírás atyjánál, Herodotosnál találjuk. A dunai vizákról szóló első írott emlékek a honfoglalás utáni időkből valók. I. András magyar király a Győrnél vereséget szenvedett III. Henrik német császár seregét nagy vizaszállítmánnyal menti meg az éhenhalástól. A feljegyzés a sok szalonna és tulok mellett 50 darab vizát is emleget. Súlyukról ugyan nem történik említés, de a komáromi várparancsnok számadásaiban több mázsás vizákat emlegetnek. . A vizahalászat nagyrabcsült mesterség volt, mert ahalak között ezeket tartották egyedül királyi eledelnek. Külföldön is igen keresett árucikk volt a viza. Pl. Becsben külön vizamészárszékek voltak, ahova a csallóközi vizahalászok fogta halat a komáromi szekeresek szállították. Tudunk arról is, hogy a halastavak díszhalaként is tenyésztették. Dobrovics püspök 1552-ben kiadott munkájában arról tesz említést, hogy Mátyás király 60 darab vizát vitetett a tatai tóba, s ezeket büszkén mutogatta előkelő vendégeinek. A Történeti Múzeum kézirattárában lévő Corvin Mátyás kalendárium című kiadványban február havának képe is viza. Ezzel a naptár készítője a királynak kívánt kedveskedni. A vizahalászat nagy gazdasági jelentősége mellett igen élvezetes látványosságot is jelentett. Különösen híresek voltak az esztergomi érsekség vizafogásai a csallóközi Aszód pusztán és környékén. 1537-ből Oláh Miklós érsek is leír egy ilyen nagyszabású halászatot. Az 1560-ban rendezett halászaton maga Miksa császár Is megjelent. A csallóközi Duna híres vizafogó helyei voltak Gúta, Aszód, Szap szégyéi. Komáromban, Gútán, Ekecsen ős Nyárasdon éltek a leghíresebb vizahalászok. A vizafogásra különböző, ma már alig létező halászeszközök szolgáltak. Ilyen volt pl. a vejsze és a szégye is. Az oklevelekre támaszkodó történészek so.káig nem tudták kiokoskodni e szavak igazi jelentését, s egyszerűen halászó vizeknek, „vízhelyeknek“ minősítették őket. Csak Hermann Ottó, a magyar halászat első nagy kutatója és ismerője fedezte fel és ismertette először ezeket a felszereléseket. Megállapította, hogy a vejszhel nem más, mint a vejsze számára alkalmas halászóhely, a vejsz pedig szerszám és nem víz. Nádból vagy veszszőből font s a víz fenekén levert eszköz, amely labirintusszerű megoldásával a belekerült halakat megtéveszti és nem tudnak kikerülni belőle. A másik őstörténeti halászeszköz a szégye vagy cége. Tulajdonképpen bolgár—török eredetű szerszám, s a magyarság velük való együttélés idején vehette át, de az is lehet, hogy már korábban is ismerte. A vizafogó szegyének két leírása is ismeretes. Az egyiket Oláh Miklós esztergomi érsek jegyezte fel Hungária című művében: „ .. .A viza a folyó mély örvényében tartózkodik. November végén, mielőtt a jégzajlás beáll, a Duna és a Vágduna medrében egyenközűen karókat vernek. A meder közepén a varsa számára nyílást hagynak. A karók közt a halászok a ladikról hálót vetnek. A parton eközben ágyúznak, az ágyúk hangja a vizákat is kiriasztja a rejtekhelyeikről, s ha a hálóba keveredtek, könnyűszerrel húzzák ki a partra“. A Csallóközben Khín Aiital, ugyancsak neves halászati szakember és tudós kutató találta meg a szégye utolsó maradványát, ami ekkor már vejsznek neveztek, s csak kisebb halak fogására alkalmaztak. Szerkezete azonban világosan utal a szégye szerkezeti összetételére. A szégyéről kép is maradt fenn Marsigli olasz tábornok művében, a Danubius-ban. Ez a XVIII. századból ránkmaradt rajz szerkezetében eltér az Oláh Miklós leírta szégyétől. Nem szerepelnek a hatalmas cölöpök, de világosan kivehető a kámzsaháló vagy zsákháló rajza. Az Oláh Miklós leírásában szereplő szégye vagy cége képét történelmi adatok alapján Khín Antal rekonstruálta a Budapesti Mezőgazdasági Múzeumban. Magával a szégye szóval először egy 1211-es okiratban találkozunk. Utána már több helyen is előfordul. E feljegyzésekből tudjuk meg azt is, hogy a leghíresebb szégyék a Csallóközben voltak. A legnagyobb császári vizafogó volt az aszódi szégye, míg az esztergomi érsek szégyéje a XVI. században Gútán állott. Nemcsak a fent leírt eszközökkel lehet vizát fogni. Erre szolgált még a horog is. Vastag kötelekre erős vashorgokat fűztek, s ezzel rekesztették el a folyót. A horogra nem tettek csalit, hanem csillogóra fényesítették. A viza kedveli a fényes tárgyakat, szívesen eljátszik velük. Farkával belecsap, s a hegyes horgon fennakad. Nagy vágóhorgokkal húzták a partra az erős fonálból kötött hálókkal fogott vizákat. A mohácsi vész után megindult a vizahalászat hanyatlása. A dunai magyar és török hadihajók egyforma barbársággal pusztították a nemes halat. A török hódoltság korában a viza annyira kipusztult, hogy a XVIII. század egyik legnagyobb magyar tudósa, Bél Mátyás- már csak mint ritka halat említi a Csallóközben. Ekkor már itt babonás halnak tartották, s megjelenésekor különböző veszedelmektől tartottak. Pedig a hal a kereskedelemben is élénk forgalmat jelentett a csallóközieknek. Szállították hajókon élve, kocsikon, hordóban besózva. A legnagyobb szállítmányok a bécsi udvarhoz mentek. A komáromi vár parancsnokának évente el kellett számolnia a császári udvar birtokában lévő halászhelyeken fogott vizákról. Becsen kívül a komáromi szekeresek szállítottak a lengyel és francia udvarokba is. De megfordultak Prágában, valamint a német és ■ lengyel püspöki rezidenciákban is. A vizafuvarozás jól jövedelmezett. Egy párizsi fuvarért 70 forintot kaptak, ami abban az időben jelentékeny összegnek számított. Az évek múlásával egyre ritkábban merészkedtek fel a vizák a Dunán. Zavarta őket a dunai gőzhajók zaja, a partokon letelepült kirándulók lármája, az egyre modernizálódobb élet. Ma már csak nagyritkán hallunk arról, hogy ttt-ott a halászok hálójába akadt egy-egy kisebb viza példány. Az eltelt száz esztendőben a Csallóközben a következő években fogtak vizát: 1866-ban a medvéi révben került egy ismeretlen nagyságú viza a halászok hálójába, 1894- ben pedig 5 darab vizát fogtak a szapi halászok. A fogás karácsony táján történt. A Pozsonyba szállított és ott értékesített halak nagysága elérte a 2 métert is. A szemtanú elbeszélése szerint olyan hosszúak voltak, hogy a kocsiról (falusi szekér) hosszan lelógott a farkuk. 250 fontos viza került hálóba 1910-ben Vajkán. Azóta sem jelentkezett a Dunának ezen a szakaszán viza, legalább is nem sikerült megfogni. Mert mégis megjelent 1936-ban a bakai vizekben az ún. Bösi kapunál egy példány. A szemtanú elbeszélése alapján megállapítható, hogy több mázsás lehetett. Két napig küzdöttek vele, végül mégis elszökött. 1941-ben a Miklós sziget alsó végénél láttak vizát a bakaiak, de ezt sem tudták megszerezni. A századok folyamán kivesztek a vizák a Dunán, s velük együtt bomlott fel a valamikor olyan híres „céhes“ csallóközi, halászat is. A hajdani jól jövedelmező foglalkozás ma már csak mint sportszenvedély jelentkezik a csallóközi vizeken. De emléke még ma is él a híres halászok és aranymosók kései utódainál, akik a múltat idézve éneklik a Nagymegyer környékén született dalt: Hej, halászok halászok, Mit fogott a hálótok? Nem fogott az egyebet, Piros szárnyú keszeget. SIDÚ FERENC 14
