A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-12-24 / 52. szám
Nem vagyok zeneesztéta és nem tudnám megállapítani, napjainknak ki a legnagyobb élő orosz zeneköltője, Sztravinszkij, vagy Sosztakovics? Annyi bizonyos, ha Sosztakovics nem is nyitott új fejezetet a zene történetében, s ha neve nem is jelent új irányt, mint Debussyé vagy Bartóké, tagadhatatlanul korunk egyik legjelesebb és legrokonszenvesebb művésze. Sosztakovics egész életművében, minden szimfóniájában, hegedű- és zongoraversenyében, szimfonikus költeményében és operájában felcseng a nagy alkotókat jellemző humánum hangja, az az előre mutató emberség, amely a művészt összeforrasztja a közösséggel, müveit összhangba hozza a társadalom nagy kérdéseivel. 1941/42 telét a zeneköltő a német Wehrmacht ostromgyűrűjétől körülfogott Leningrádban éli át. A gránátok és aknák tízezrei hullanak a magát meg nem adó, faggyal és éhhalállal dacoló városra, de a roppant ínség őt sem töri össze, inkább sarkallja: fejezd ki ezt a mérhetetlen szenvedést, szedd muzsikába ezeket a tragédiától terhes napokat, adj híradóst arról, hogyan ébred hősi gesztusok, patetikus szólamok nélkül milliók lelkében az ellenállás, a törhetetlen hit szelleme. Körülötte kegyetlenül leromlott testű férfiak, zokszó nékül éhező asszonyok, aggok és gyermekek a hősi ellenállás csodatetteit tanúsítják nap nap után; ott van közöttük tűzoltósisakbah, ha tűzvész dühöng vagy a romok alól sebesülteket kell kimenteni. Az elvégzett önkéntes munka után visszasiet fűtetlen, kopár otthonába, leül zongorája mellé, hogy zenébe foglalja vízióit, fekete hangjegyekbe parancsolja gyötrelmeit és tanúságot tegyen hitéről. Ekkor és így születik meg az a grandiózus mű, amelyet később Leningrádi szimfónia néven tanul meg csodálni a zeneértő világ. A szovjet hadsereg még ádáz harcban áll ellenfelével, űzi és veri, hajtja maga előtt a fasiszta haderőt, amikor Moszkvában felcsendül muzsikába öntött vallomása a szovjet ember törhetetlen akaratáról, áldozatos hazaszeretetéről és a végső győzelembe vetett forró hitéről. Nemrég olvastam valahol, hogy a Szovjetunió akkori svédországi nagykövete, Kollontáj asszony véletlenül hallotta a szimfónia rádióadását. A zene annyira fellelkesítette, hogy kihozatta a partitúrát Stockholmba. E nagyműveltségű szovjet diplomata-asszonynak köszönhető, hogy a partitúra filmmásolata eljutott New Yorkba Arturo Toscanini, a világ legnagyobb élő karmestere kezéhez. Évekkel azelőtt Toscanini a milánói Sca- Jában megtagadta, hogy az opera előtt zenészei eljátsszák a Giovanezzát, a fasiszta indulót, s tiltakozásul ekkor fordított hátat Mussolini Olaszországának. Hasonló ellenérzést váltott ki belőle sajátos orosz jelleget, művészetében lépést tartott az európai muzsika új formanyelvével is. A személyi kultusz éveiben mindkettőjüket nyugatbarát formalistának bélyegezték. Prokofjev, a Romeo és Júlia, a Kővirág című balettek, A három narancs szerelmese, a Háború és Béke és számos más opera, a Klasszikus szimfónia világhírű szerzője elnémul, összeroppan és szinte észrevétlenül és elhallgatva éppen Sztálin halála napján távozik az élők sorából, ám alig múlik el néhány esztendő, muzsikája teljes fényében felragyog és diadalmasan elterjed az egész világon. A nemzeti sajátosságokra támaszkodó, a szocialista művészet elveit szóban és írásba igenlő Szosztakovicsot is megtörik a sorozatos támadások, š évekre elhallgattatja a zenében semmiféle új hangzást, újszerű fornlonyelvet nem tűrő, „közérthetőséget" követelő parlagi értetlenség. De amint véget ér a művész nyílt és titkos üldözése, visszatér alkotó kedve. Forradalmi téma ihleti meg: az 1905-ös esztendő megújhodást sürgető forradalmi forgószele. Új szimfóniájának hallatlan intenzitása, formai szépsége és összecsapást sürgető döbbenetes ereje még a Leningrádia szimfónia monumentalitásán, témájának lenyűgöző nagyságán is túltesz. * * * Nyolc esztendővel ezelőtt, 1959 júniusában Prágában, a szocialista országok művészeinek és kulturális dolgozóinak első kongresszusán ott láttam a díszemelvényen a szovjet küldöttek között. Az első sorban ült Mihajlov miniszter és Szergej Bondarcsuk, a neves szívész és filmrendező szomEGRI VIKTOR NOfszrthm i :s a szovjet muzsika nagymestere a könyvmáglyákat gyújtó, fajokat írtó nácizmus is - ezért fogadta oly lelkesen Sosztakovics szimfóniáját A gyöngeszemű agg dirigens megtanulta kívülről a csaknem kétszáz oldalas zeneművet, és, Amerika zeneértő közönsége hamarosan forró tapsokkal hódolhatott a szovjet zeneszerző zsenije előtt. Sosztakovics harminchat esztendős, amikor a világhír szárnyra kapja nevét. Élete eredményekben és sikerekben gazdag; sorra írja szimfóniáit, megalkotja melódiabő, érdekes hegedűversenyét és elbűvölőn szép zenekölteményét az orosz erdőkről. Szovjet földön és a nagyvilágban csak egyetlen honfitársa, a másfél évvel idősebb Prokofjev, Rimszkij-Korszakov, Cserepnyin és Ljodov tanítványa szárnyalja túl hírnevét. És ez érthető, mert Szergej Szergejevics Prokofjev amellett, hogy zenéjében a legjobban őrizte meg a nemzeti. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulójára rendezett ünnepségek részeként mutatta be a Szlovák Nemzeti Színház három Spsztukoyics-zenema balettétiralét. — A képen: jelenet a Leningrádi .szimfónia c, balettból Felvételek: j. Vavro (3) és CTK szédságában. A napégette arcú, szálas termetű Bondarcsuk mellett szinte diáknak tetszett az akkor ötvenhárom esztendős'zeneszerző. Borostyánszín-keretű pápaszeme mögött fiatalosan fénylett a szeme,- mozgásában is megőrizte az ifjúság lendületes kellemét, de valami nyugtalanságot és furcsa borút is láttam rajta, mintha egy-egy pillanatra a szomorúság fátyla takarta volna értelmet sugárzó sápadt arcát. Egy nagy betegségéből kilábalt ember esik olykor vissza ilyen ernyedtségbe, hogy egy perc múlva — új erőre kapva — ismét élénken figyeljen és helyeseljen. Nem volt kétségem: ez a kényszerű mellőzés nyoma, a hallgatás évei keményen szántottak a zeneköltőbe, aki oly nemes természetességgel nyilatkozott akkoriban a nyugati sajtónak, mit jelent számára, a zeneköltő számára a béke.- Bachtól és Beethoventől tanultam - felelte kérdésemre az egyik szünetben. — Természetesen Csajkovszkijtól, Muszorgszkijtól szintén és mindenkitől, akinek zenéjében humanisztikus eszmények élnek. A rövid, egyszerű vallomás megvilágítja muzsikája lényegét, azt a muzsikát, amely sokoldalú színességével feléleszti a múlt tragikus összeütközéseit és felvillantja a jelennek, a szocializmus világának tiszta, életadó fényeit. A moszkvai Nagyszínház, a Bolsoj Tyeatr újra játszani fogja operáját, a színpadokról letiltott Katyerina Izmajlovót, ezt a szívéhez oly közeli művét, mondotta. (Már az új nevén emlegette •az orosz falusi lady Macbethről írt zenedrámáját.) Szeretné, ha itt is megismernék, az idő sürget, mert néha érzi a szívét. A Katyerina Izmajlovát azóta bemutatta Prága és Budapest, világhírű énekesekkel előadta a bécsi opera is, és sűrűn szerepel a világ sok nagy operaházának műsorán. Teljesült a zeneszerző kívánsága, de a beteg szív is intőn beleszólt életébe. Hónapokkal ezelőtt olvashattuk, hogy a gondos ápolás visszaadta egészséget, és a minap, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából előadták Sztyenka Razinról írt zenekölteményét. Legutóbb pedig a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház operaszínpadán mutatták be három Sosztakovics zeneszómra írt balettet. íme: a béke humanisztikus eszményeit hirdető zeneköltő Sztyenka Rozin, a nagy lázadó életéből merít ihletet, mélyen átérezve, hogy az élet értelméért, a jobb világért, a békés jövőért az alkotónak lázadnia is kell.
