A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)

1967-12-24 / 52. szám

Salda a legnagyobb cseh szellemi forradalmak egyike" - irta róla egykor František .. Götz. De mi is elmondhatjuk, hogy Salda forradalmasító hatása mindmáig eleven. Irodalommal, képzőművészettel, színházzal, zenével foglalkozó elmefuttatásai, társadalmi, politikai, bölcseleti és etikai művei ma is időszerűek. Salda aktualitása időn - sőt nemzeten - fölülemelkedő aktualitás.

Céltudatosan törekedett mindarra, ami a haladást, az emberséget, a kulturáltságot jelentette. Paul Valéry híres mondata az emberiség rétegei közé behatoló s a kasztokat elsöprő kultúra erejéről még nem látott nyomdafestéket, amikor Csehországban Salda a kultúrának ezt az újjáteremtő föladatát és kötelességét már rég hangoztatta. A művészetben rámutatott a képzelet gazdagságára, mind újabb és újabb szépségeket vilién plaszticitással. De Rimbaud-nak, az „isteni csirkefogónak" is ő tört utat felénk, meg Flaubert-nek, Zolának, Verhaerennek, Taine-nek, meg Hennequinnek is ... „Húsz János magiszter és kora a modern cseh költészetben" című, 1915-ben megjelent tanulmánya mindmáig ösztönzően hat. Ám Salda ugyanakkor a barokk varázsát, légkörét, művészi hátterét és utórezgéseit is megértette és kiérezte, mint csak néhányon a csehek közül.

Már Václav Černý fölhívta rá a figyelmet, hogy Salda világméretű kritikus és gondolkodó, aki „nemcsak munkásságának eredményeivel, hanem kritikai búvárkodásának módszerével is mindig a legmagasabb európai szintet képviselte és képviseli". Russeau-portréja például chef d’oeuvre a maga nemében és irodalomtörténeti fölfedezés: Salda bebizonyította, hogy J. Jacques Rousseau

F. X. Salda emlékezete

(Születésének századik évfordulóján)

lantva föl, amelyek egy új kor küszöbén a jövendő elöérzetével szűrődtek belé. A művészet és az élet új összefüggéseinek fölfedezői Európaszerte többnyire költők voltak: Baudelaire, Huysmans, Apollinaire ... Cseh nyelvterületen ez a szerep F. X. Saldának jutott. Az ő föllépése egyszerre több sikon jelentett fordulatot. Első poétája volt a kritikának - minden egyes esszéje egy-egy kerekké formált műremek. Első volt, aki nálunk szervesen benne gyökerezett a román kulturális szférában. Elsőként értette meg és terjesztette egész mélységében és teljességében a gall szellemet. A cseh élet dilettantizmusával, kompromisszumokra hajlásúval - a folytonos német hatás eredőjével - szemben a legnagyobb szellemi magaslatok vágyát és parancsát vitte a köztudatba. A legszükségesebbet és legnehezebbet követelte: fegyelmezett akaratot és a lehető legszigorúbb bátorságot az igazság kimondásában. Nagy nevelő volt, aki példájával egész nemzedékeket oktatott. „Iránya a bátorság" (F. Pujman). Gyűlölte mindenben a kishitűséget, törpelelkűséget, a félmegoldásokat. Volt mersze kiállni a hazai patópálság ellen, buzdítani a kulturális európaiságra. A francia „clarté" ragyogott ki a költészet iránti lelkesedéséből - a poézis neki „az élet és a világ funkcióját" jelentette. A megismerés, amelyet a tudat magasabb fokának tekintett, örökös belső lánggal mardosta. Csak a sokat átéltek, átérzettek, átszenvedettek emberségében tudott igazán hinni.

Fölötte fegyelmezett és erkölcsös ember volt, s megértőn szemlélt minden emberit. Ónként elismert legfőbb tekintélynek számitott a csehszlovákiai kulturális és társadalmi élet kérdéseiben, nem csupán azért, mert rettegett egyetemi tanár volt és jelentős folyóiratok igényes főszerkesztője, hanem azért is, mert mindig spontánul vonzódott a kultúra új értékeihez, a fiatalos lendületű harcokhoz - persze csak ott, ahol megsejtette a szó új, erőteljes szépségét, amely a beteljesedést, a tettre ösztönző igazságot hordta magában.

Ezért mi sem igazságtalanabb, mint a még nemrégiben el-elhangzó vélemény, amely Šaldát individualizmussal vádolta. Magatartását, amelyet már életében többen a szemére vetettek, halála után méginkább elítélték. Csak kevés kortársa volt képes megérteni elszigeteltségének okát és nyomasztó mivoltát: „A sorban egyszerűen nem akadt hely a számára - az alkotó szellemeket oly gyakran üldöző társadalmi magány a legnehezebb osztályrész, ami kijuthat nekik ...“ (J. L. Fischer). Salda, a magányos ember „csak azért volt büszke, mert nem találkozott magához méltó vagy vele rezonáló egyéniséggel..." (J. Hora).

Azon, amit kortársai nem tudtak neki megbocsátani, úgy látszik, a halál sem változtatott. Csak Salda halála után vált ugyanis nyilvánvalóvá, hogy hatalmas életműve az idő múlásával semmit sem veszít kvalitásaiból, sőt, ellenkezőleg. Persze mindmáig nem értékeltük még kellőképpen szépirodalmi munkásságát, például „Seregek" című drámáját, amelyben Salda erőteljes, modern művésznek bizonyul, aki már Vančura útját egyengeti.

Salda jelen volt a prágai Nemzeti Színház nagy Shakespeare-ciklusának születésénél; emlékezetes Shakespeare géniuszáról 1916-ban tartott előadása. Ot évvel később Dante költői egyéniségét hozta hozzánk közel, szinte utolérhetetnem természeti tipus volt csupán, hanem új kulturális formák erősen intellektuális megteremtője is. Salda ezt állítja róla: „Az ő belle äme-ja, természeti gyermeke éppolyan kultúrtermék,- mint ellenfeleinek bel esprit-je. Naturizmusa éppúgy stílus, mint a klasszicizmus ..."

De Salda számottevő képzőművészeti kritikus is volt. Már 1901-ben, „A hős szem" című esszéjében helyesen rávilágított az impresszionizmus lényegére, kifejezöerejére, újszerűségére. Behozta nekünk Munchot, Cézanne-t, Rodint, üdvözölte azt az erőfeszítést, amellyel az új korszak nagyjai ismét törvényt, stílust, kompozíciót igyekeztek adni a művészetnek, üdvözölte az akaratot, „hogy tudatosan és módszeresen alkossanak", amint ezt „A látás berkei" című, eleddig érdemen alul értékelt könyvében kihangsúlyozza.

Mivel lehetetlen e helyt akár csak egy-két szóval is utalni mindazokra a határvonalakra, amelyeket Salda a szűk hazai térből a művészet és az élet világszínvonalú értelmezése felé túllépett, hadd mutassunk rá legalább Saldának az itthoni vonatkozásokban megnyilvánuló jelentőségére. „Mácha, az álmodozó és a lázadó" című írásában a cseh költészet első nagy romantikusát állítja elénk, annak kozmikus vágyával és az embereszményről szőtt, megvalósulatlan álmával. Božena Némcováról irt tanulmányában a művésznek a fantáziára és a művészi szabadságra való jogát védi meg a képmutató konvenciókkal szemben. „A modern cseh irodalombban (1909) fölvázolta és elemezte a történelmi és nemzeti adottságokat, a fejlődés logikáját, valamint a ma problémáit és buktatóit. Ezzel a művével, de további harminc, nem kevésbé súlyos mondanivalójú könyvével is, lerakta az alapjait a cseh kultúra objektiv, kritikai, nem urambátyámos fölfogásának az európai áramkörökben. Nemzete múltját szemlélve kevés dolgot ítélt maradandó értékűnek. De a kortársértékeket sem bírálta enyhébb szigorral. Annál nagyobb ösztönzésül, tisztítótűzül szolgált a dicsérete. Alighanem igaza volt Forbáth Imrének, a húszas évek prágai atmoszférájában lázadó művésszé érlelődött magyar avantgarde-költőnek, amikor kijelentette: „A magyar közéletnek és kultúrának sok kiváló egyénisége volt, de tény az, hogy igazán vezető szelleme, mérvadó, döntöszavú vezére az utolsó húsz évben nem. Egy Saldánk pl. biztosan nem. - Aki ismeri az ő negyven éves munkásságát, páratlan szellemi kapacitását, azt a hihetetlen tényt, hogy ez az ember minden fiatal generációval megfiatalodott, hogy ugyanaz a Salda, ki a századvég művészi és bölcseleti áramlatainak szuverén ismerője és propagátora volt — évtizedek után avángard mozgalmaknak legmegértőbb esztétája és kritikusa lett... Amíg egy „Šaldúv zápisník" megjelent, minden költő jói meggondolta, mielőtt kiadta verskötetét, s inkább még egyszer átlapozta, átdolgozta, kigyomlálta, mert: mit fog hozzá szólni Salda? Ez volt Salda, legfelsőbb szellemi fórum, a költészet tábornoka, minisztere és kardinálisa, a legjobb barátja, de legszigorúbb revizora is egyben. Boldog ez a kultúra, mely felett ilyen éber és okos, szerető, de megvesztegethetetlen szemek őrködnek, boldog az a költő, kinek ilyen mentor ád tanácsokat!" (Forbáth Imre, Magyar költő Prágában, Korunk 1938, I. 384-394.)

De nemcsak a magyarok tudtak Šaldáról, Salda is tudott róluk. A magyar irodalmat ugyan nem nagyon ismerte, s ami belőle hozzá eljutott, arról többé-kevésbé kritikus hangon irt (a „Buda halála" rossz cseh fordításáról, Molnár Ferenc túlértékeléséről stb.). Ám élénken érdeklődött Ady és általában a modern magyar törekvések iránt. Kivált egy cikke marad emlékezetes, a „Mi és a magyarok" című, amely a „Lidové noviny"-ben („Népújság") jelent meg, s amellyel tanítványának, Dobossy Lászlónak egy írására reagált. Cikkében Salda a csehszlovák kultúrpolitikát igen éles hangon „siralmasan elhanyagoltnak és fejletlennek" bélyegzi, Fölháborodva tájékoztatja a közönséget a Károly Egyetem magyar tanszékének nem kielégítő dotációjáról és általában arról a rövidlátó, megbocsáthatatlan közönyről, amely a magyar iskolák jövendő tanárait, Csehszlovákia fiatal állampolgárait az állami szervek részéről fogadja: „...Nem természetes, hogy ennek a szaknak a hallgatói tudásukat pesti professzorok és kutatók könyveiből merítik (akiknek tudományos jelentőségét eszem ágában sincs ezzel csökkenteni), valamint az sem, hogy ezek a hallgatók az ilyen könyvekből egyúttal azok politikai-bölcseleti alapjait is magukba szívják, amely alapokban az illető professzorok gondolkodásmódja gyökerezik: a különféleképpen árnyalt konzervatív vagy épp reakcióson fasiszta nézeteket. Ahelyett, hogy ezekből a magyar nemzetiségű és magyar nyelvű polgárainkból demokratikus nyugati avantgarde-ot (J. P. kiemelése) képeznénk, amely a magyar irodalomban és a magyar tudományos világban a gondolkodásnak és közszemléletnek a nyugaton szokásos módját honosíthatná meg, ölbe tett kézzel engedjük át őket a demokratikus nyugati eszmékkel homlokegyenest ellenkező, a legmegrögzöttebben konzervatív mai hivatalos magyar mentalitásnak. Hát nem idióták politikája ez? Ahelyett, hogy segítenénk hidat verni a kulturális együttműködés terén a magyarság világa és a Nyugat demokratikus világa között, ahelyett, hogy kifejlesztenénk azokat a demokratikus eszméket, amelyek a magyar múltban éltek és hatottak, még azokat az alkotó lehetőségeket is elfojtjuk és eltapossuk, amelyek véletlenül itt lappangónak államunk etrületének magyar lakosságában..." (Salda-notesz, VI. 1933-34, 234-235.)

Mint annyi más időszerű és időfölötti kérdésben, Salda itt is bebizonyította, hogy távolabbra és mélyebbre lát nem egy kortársánál. Sajnos, mégis beteljesült Mähen jóslata, aki óva intett, hogy csak a tékozló, a maga szellemi gazdaságát lankadatlanul gyarapítani nem tudó nemzet feledkezhet meg - ha csak egy időre is - „vigyázó szelleméről", František Xaver Šaldáról.

Annál erősebben érezzük most, amikor születésének századik évfordulóját ünnepeljük, milyen prométheuszi lélek volt Salda, s milyen mélyértelműek a költő Hora ma is aktuális szavai: „A szivemre szorítok minden szocializmust, amelyben a Salda-féle egyéniségeknek hely találtatik ..." (1932).

JAROSLAVA PASIAKOVA,

a tudományok kandidátusa