A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-12-24 / 52. szám
Nem rajta múlt Dickens egyik legszebb regényét, a Dombey és fiát írta, s valósággal búskomor volt, hogy a kis Pálnak meg kell halnia. Órákig járkált dolgozószobájában, s a szó szoros értelmében kezét tördelte. Egyszer éjjel keserves sóhajtást hallottak gyermekei az író szobájából. Azonnal benyitottak hozzá. Dickens könnyes szemmel mondta: — Hiába, nem segíthetek rajta. Pedig Isten látja lelkemet, mindent megtettem, hogy életben maradhasson! A tükör Thackeray mondta: — A világ tükör, amelyből mindenkire a saját arca tekint. Vess rá mogorva tekintetet, s komor arcot fogsz látni - mosolyogj, kacagj bele, s úgy fogod találni, hogy jókedvű, tréfás cimbora. Az ügyvéd Bulwer angol író mondta az ügyvédekről : — Az ügyvéd olyan ember, aki, mikor ketten összevesznek egy osztrigán, szétnyitja és kiszopja azt, azután mindkét veszekedőnek ad egyegy fél kagylóhéjat. Szellemes történet Bulwer egy időben lelkes híve volt a spiritizmusnak. Hűségesen eljárt a spiritiszta társaságokba, s nagy érdeklődéssel és figyelemmel hallgatta, mint kopog az asztal. Egyszer azután elmaradt a szeánszokról, és megszűnt spiritiszta lenni. Egy barátja megkérdezte tőle, mi ennek az oka, mire az író igy válaszolt:- Szakítottam a szellemekkel, mert szörnyen gorombák. Igazán nem érdemes velük szóba állni. A legutolsó szeánszon, amelyre elmentem, ott volt egy özvegy asszonyság is, kisírt szemmel és talpig gyászban. Megboldogult férje szellemével akart beszélni. A szellem hosszú unszolásra végre jelentkezett is. Az özvegy az izgalomtól remegő hangon érdeklődött:- Boldog vagy, drágám? A szellem pár pillanat múlva igy felelt:- Nagyon boldog vagyok. Az özvegy tovább kíváncsiskodott:- Vagy olyan boldog, mint amikor velem voltál? Csakhamar megérkezett az örömteljes válasz:- Sokkal boldogabb vagyok.- Akkor hát a mennyországban vagy, ugye drágám? - rebegte meghatóban az özvegy.- Nem. A pokolban vagyok — felelte a szellem-férj.- Látod, azóta nem kívánok többé szóba állni a szellemekkel - fejezte be történetét Bulwer. A képkeret Dante Gabriel Rossetti költő és festő is volt egy személyben. Ideje és tehetsége nagyobb részét a festészetnek szentelte, de költeményei bizonyultak maradandóbbaknak. Egyszer meglátogatta őt festőkollegája, Whistler. Rossetti éppen egy nagyobb festményen dolgozott. Amikor Whistler nemsokára újból felkereste, a nagy kép még befejezetlen volt, de gyönyörű keretben pompázott a műterem közepén.- Ugye semmit sem festett rajta, mióta legutóbb itt jártam? - kérdezte festőtársától a látogató. Rossetti kénytelen volt beismerni:- Nem, de írtam egy szonettet erről a tárgyról. Ezzel elővette és felolvasta a verset. Whistler látható élvezettel hallgatta, majd így szólt barátjához:- Vegye ki a keretből a képet, és tegye a helyére a szonettet. Eltemetett versek Rossetti feleségéhez irt verseit, amikor hitvese rövid házasság után, tüdővészben elhúnyt, nagy fájdalmában eltemettette az asszonnyal együtt. Hét év múlva azonban kiásatta költeményeit, és az Élők háza cimü kötetében kiadta. Az elmesélt ebéd Grillparzert egyik barátja éppen akkor látogatta meg, amikor a költő Chrysandernek Hőndelről írt könyvét olvasta. A látogató megkérdezte Grillparzertől, hogy tetszik a könyv. A költő így felelt:- Hát hiszen kétségtelenül kitűnő munka. De tudja, kedves barátom, a szavakban leírt muzsika olyan, mint egy elmesélt ebéd . .. Jobb-ét Antonio Guadagnoli arezzói költő csaknem egész életében nyomorgott. 1857-ben azután meghalt egy anyai nagybátyja, aki dúsgazdag ember volt, és minden vagyonát Guadagnolira hagyta. A költő mély gyászban ment el Pisába, a temetésre.- Mi történt veled? — kérdezték tőle a barátai, amikor feketébe öltözve megpillantották. Guadagnoli méltóságteljesen mondta: — Nagybátyám és én jobblétbe kerültünk. A pacsirták Lamb meglátogatta költő-barátját, William Wordswarth-t vidéki otthonában. Egy reggel a vendég azon panaszkodott, hogy fölébresztették a pacsirták. A romantikus házigazda meg a szemét is lehunyta áhítatában, úgy kérdezte: — Hát nem örül ennek? Lamb legyintett egyet: — Ha fölébresztenek valakit álmából, annak nagyon mindegy, hogy pacsirtadal kelti-e' föl vagy macskanyávogás. Községi bizonyítvány Carlo Porta olasz költő államkincstári pénztáros volt, és ő fizette ki a vidéki papok állami járandóságait. Amikor a papok a pénzért jelentkeztek, életbenlétükről községi bizonyítványt kellett csatolniuk nyugtájukhoz. Egyszer egy pap elfelejtett ilyen községi bizonyítványt hozni magával, és amikor Porta ezt kérte tőle, így méltatlankodott: — De hiszen láthatja, hogy élek! Porta felnézett íróasztala mögül a papra, és kenetteljesen így szólt: — Tessék akkor belépni ebbe a szekrénybe, hogy eltehessem, és alkalomadtán elöljáróimnak megmutathassam, ha ellenőrizni jönnek. Előny Antoine Rivarol francia író mondta egy embernek, aki mások írásait ócsárolva kritizálta, ő maga azonban még nem alkotott semmit: — önnek borzasztó előnye, hogy még nem csinált semmit, de ezzel néni kell visszaélni. I III llimill lí—BaBBM— BM — És emlékszel-e a nagy hólabdázásra, amelyet az iskolából haza jövet rendeztünk? A te hajad, egész hajfonatod csupa hó lett, és én kibontottam — emlékszel — és befontam újra az országút közepén, emlékszel? — És olyan borzasán fontad be, hogy mindenki rajtam nevetettl A fák összenéztek: ilyen regét még sohasem hallottak. — És mikor a konfirmációra készültünk! — szólt meleg hangon a leány. — El nem felejtem soha azokat a szép nyári napokat, a templomudvar árnyas nyírfáit és ... A fák intettek egymásnak. Eddig csak harangszót hallottak' és a Bagolyszikla ősi fenyőfáinak sejtelmes meséit a kereszttel díszített nagy házról, — most meghallgathatták, hogy mit beszélnek róla az emberek. — . ... És azután egészen észrevétlenül ilyen nagy leány lett belőled! Oly különös, mintha ugyanaz volnál és mégsem ugyanaz. — Hát te! — A leány kék tekintetéből nyári liget enyhesége áradt: — Milyen magas fenyődöntögető lettél! A beszéd megszakadt. A fák feléjük hajoltak — várakozóan, lélegzetüket visszafojtva. Az ifjú keblét forró hullám árasztotta el. Elborította egészen, mint nyáron a tenger árja az előbb még száraz partnak fövenyét. A leány fehér fejkendője lecsúszott a földre. Az ifjú lehajolt érte. Ujjaik egymáshoz értek a vékony kendőn át. Az ifjút lázas remegés fogta el egész testében. Hirtelen megragadta a leánynak mind a két kezét, s égő tekintettel nézett a szemébe. — Anniki! — suttogta. El akarta mondani D®! a tűzpiros v azt, amit vére lüktetett, de ajkáról csak egyetlen szó tört elő elfulladtan, kérdve: — Anniki? * A leány arcára gyenge pirosság szállt, de nyugodtan és nyílt tekintettel nézett az ifjúra. Meleg kézszorítás volt a felelet. — Jobban, mint bárkit?... — folytatta hévvel az ifjú. Ojabb kézszoritás, tartósabb, mint az előbbi. Az ifjú boldog volt, bár nyugtalannak és zavartnak érezte magát. Szeretett volna mondani valamit — valami meleget, fqrrót. Vagy tenni valamit — leborulni előtte a'földre, átölelni a térdét... vagy akármit. Csakhogy nem mert. Tekintete egy fenyőágra esett. Kiszabadította az egyik kezét, és letörte a kis tűzpiros virágfürtöt. — Neon fogadnád el, emlékül, hogy jártál Tapio várában? — Olavl várában — nevetett a leány. Ez a két szó feloldotta a varázst. Egymásra néztek mosolyogva, és hangos nevelésükre az erdő visszhangja felelt. Az ifjú a lány mellé ült, hogy a virágot keblére tűzze. Amikor hozzáhajolt, haja megérintette a leánynak fürtjeit. Ez az érintés először titkos, lágy simogatásnak tetszett, amelyet nem is merészelt' igaznak hinni, majd — mint forró légáramlat — keresztüljárta egész valóját és megakadt égető szikraként az ereiben. Lélegzete elakadt, szíve majd kiugrott kebléből. Hirtelen mind a két karjával átölelte a leányt, és az ölébe vonta. A leány elpirult. Nem ellenkezett, csak arcát rejtette el zavarában az Ifjú vállán. Olavi egyre erősebben szorította magához. A vékony ruhán át érezte mellén a leány vérének melegét. Elkábult s egyszerre csak kellemetlen, fájó érzés vett rajta erőt: mintha agyon akarná nyomni valami, mintha heves mozdulatot kellene tennie, hogy lélegzeni tudjon újra. Bal kezét a leány derekára fonta, forrón magához ölelve, jobb kezével állánál
