A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-12-17 / 51. szám
Tinker István •• zU M u iW t Rendörörmesterböl betörő, betörőből kém — Ml lehet az a fontos dolog? — kérdezte rendőri hivatali felsőbbrendűségének tudatában Jaenicke, aki nem szokott hozzá, hogy mindenféle civilek csak úgy rángassák a rend egyenruhás őreit. — Le szeretném leplezni a sörgyári betörés tetteseit — válaszolta mézes mosollyal az Idegen, s most már a két rendőr nem kérette magát, hogy eleget tegyen a kényszerű meghívásnak. Odabent az idegen bemutatkozott, Petersen mérnöknek nevezte magát, s egy fényképet tett az asztalra. A fénykép a sörgyár irodájának ablakát ábrázolta abban a pillanatban, amikor Glauss éppen kimászott az ablakon és Jaenicke a földre segítette. Majdnem hajnalig tartott a megbeszélés a titokzatos villában. Glauss és Jaenicke öt-ötezer márkát és egy ígéretet kapott, hogy Petersen nem fogja őket feljelenteni betörésért. Petersent pedig biztosították, hogy ezentúl nem betöréssel keresik meg a hivatali sikkasztás pótlására valót, hanem inkább vele működnek együtt. A két rendőr nyugtát Irt alá a kapott összegről, majd távoztak, folytatták őrjáratukat, hogy Wilhelmshaven közbiztonsága ne szenvedjen csorbát. Petersen szorgalmas munkatársakra talált. Jaenicke már másnap civilbe öltözött és a kikötői gőzössel kiment a Von der Tann cirkálóhoz, a német hadiflotta legkorszerűbb hajójához, hogy magával hozza a városba Ehlers tengerész altisztet, akit évek óta Ismert és akivel jó cimborák voltak. Jaenicke sógornőjét Ehlers feleségül óhajtotta venni, az oltárhoz azonban azért nem tudtak Járulni, mert a jó házassághoz nemcsak szerelem, hanem némi pénz is kell, és ez sem Ehlersnek, sem menyasszonyának nem volt. Jaenicke gavallérosan megvendégelte aznap este a fiatalokat. Színházba vitte őket, aztán egy előkelő étterembe, ahol a „véletlenül“ ott tartózkodó Glauss őrmesterrel együtt pazarul megvacsoráztak. Az ételhez csak márkás italckat ittak, meglehetősen nagy mennyiségben. Amikor már megfelelő volt a hangulat, Jaenicke arról kezdett beszélni, hogy szívesen lenne már tanú az esküvőjükön, milyen kár, hogy az az átkozott pénzhiány meggátolja a frigyet. A jegyesek hangulata szomorúvá vált. És akkor Jaenicke, mint afféle mesebeli varázsló vagy dúsgazdag nagybácsi, elővarázsolt a zsebéből egy ezermárkást, színpadias mozdulattal átnújtotta Ehlersnek: ezzel kezdjék meg háátnyújtotta Ehlersnek: ezzel kezdjék az alkohol mámorában eszébe sem jutott, hogy jövendőbeli sógora tisztességes úton aligha juthatott ekkora összeghez, hiszen szegény ember, addig mindig anyagi gondokról panaszkodott. Ettől a naptól kezdve egyre szorosobbá. vált a barátság Jaenicke és Ehlers között. Ha Ehlers eltávozást kapott, rendszerint valamilyen vendéglőben találkoztak. A kompániának elmaradhatatlan tagja volt Glauss is. A tengerész hiába törte a fejét, honnan veszik a sok pénzt, de nem is nagyon izgatta a dolog. A Jaenickétől kapott pénzen bútorokat vásárolt, lakást bérelt, berendezkedett. Hamarosan kiderült, hogy nemcsak az ezermárkás folyott el, hanem menyasszonyával együtt már háromezer márka adósságot is csináltak. Ehlers, aki napközben józanul végezte a dolgát a fedélzeten, estére mindig lerészegedett. Egyre inkább bánatában ivott, mert álomnak tűnt fel számára a közeli esküvő. Egyszer borgőzös állapotban elpanaszolta barátainak, hogy sok adóssága van, egyre nyomasztóbbak a gondjai. Jaenicke cseppet sem vette tragikusan a dolgot. Nevetve mondta, hogy ez legyen a legnagyobb baj. Nemsokára esedékes számára egy nagyobb örökség, abból mindent ki fog fizetni. Az örökség ugyan viszonylag messze van még, azonban van egy ember, aki hajlandó előleget adni rá. Akkoriban a két rendőr csaknem minden éjjel ellátogatott a titokzatos villába és legtöbbször nem mentek üres kézzel. Mindjárt megbízatásuk elején megszerezték a városi vízművek rajzait és egyúttal a szivattyútelepek terveit is. Igaz, nem tudták, hogy külföldi kémügynök számára dolgoznak: a mérnök azzal csapta be őket, hogy valami pályázathoz van szüksége a tervekre, hogy azokat mintának használja. A két rendőr úgy jutott a rajzokhoz, hogy megvesztegette a vízművek egyik tisztviselőjét. Petersen lemásolta azt, amire szüksége volt, visszaküldte a rajzokat a vízművek tisztviselőjének, ezer márkát mellékelve fáradozásaiért, de természetesen nem feledkezett el a rendőrök megjutalmazásáról sem. Hosszabb ideje tartott már ez a összeköttetés, s Petersen sokkal bőkezűbbnek mutatkozott a rendőrség gazdasági hivatala, amikor a bérezésről volt szó. A két rendőr kezén meglehetősen nagy összegek fordultak meg, és egy szép napon Glaussnak fejébe szállt a könnyen szerzett pénz: elhatározta, hogy szabadságát Párizsban tölti. Az csak természetes, hogy Párizsba, a tavasz és a szerelem városába nem utazhatott rendőregyenruhában. Hamburgban, egy híres és drága szabónál valóságos ruhatárat csináltatott magának. A párizsi kiránduláson szórta a pénzt. Gazdag német magánzóként ismerték a Montmartre tánchelyiségeiben. És mivel volt pénze, természetesen szerelme is akadt. Az a bizonyos, sanzonokból és regényekből ismert „kis Yvonne“ tette széppé az ő párizsi napjait is. Ez a kis Yvonne egyébként egy marseille-i származású 22 éves lány volt. Párizsban sok idegen fordul meg, soknak közülük pénze is akad, s ha egyszer a régi „halálos szerelem“ hazautazott, miért szomorkodjon egy lány egyedül? Jaenicke egyelőre Wilhelmshavenben maradt, mert még mindig nem vergődött teljesen zöldágra Ehlersszel. Az egyik nap elvitt neki háromezer márkát, hogy fizesse ki adósságait. Azt mondta, hogy megkapta az előleget az örökségre, és a háromezer márkáért mást nem kér, mint hogy Ehlers írja alá az elébe tett nyugtát. Ehiers boldogan aláírta, észre sem vette, hogy váltó alá kanyarította a nevét. Számára csak az volt fontos, hogy végre megtarthatja az esküvőt. Meg is tartotta. Nem volt nála boldogabb ember. Mekkora volt azonban meglepetése, amikor szépen berendezett lakásába egy hónap nyúlva ismeretien úr állított be azzal, a váltó esedékessé vált, fizetnie kell, mert különben az egész berendezést el fogja árvereztetni. A tengerészaltiszt rettentően megijedt, és úgy érezte, hogy nem éli túl a szégyent, ha ez megtörténik vele. Ekkor azonban ismét a segítségére sietett a véletlen. Éppen az úrral tárgyalt, amikor Glauss őrmester, aki közben visszatért mesés párizsi szabadságáról, belépett a lakásába. Most már az idegen, aki természetesen nem volt más, mint Petersen mérnök, Glauss őrmesterrel együtt vette munkába a tengerészaltisztet. Nem rontottak ajtóstul a házba, nem mondták, hogy az angol kémszolgálat ügynökei. Petersen magyarázni kezdte, hogy egyik barátja a német kormány számára hadihajót tervez, azonban az illető >iem katonai mérnök, s ezért szüksége volna két dologra Az egyik a Von der Tann cirkáló vízkiszorításának számítása és tervrajza, a másik pedig a tengerészeti jelzőkészülékek és jelzési módszerek adatai. Petersen elmondta, hogy barátja kitűnő ember, aki nagy családot tart el, most ez a megbízatás sok gondját megoldaná, de el fog esni tőle, ha nem sikerül megszereznie egy modern hadihajó tervrajzait és egyúttal a haditengerészet jelzési könyveit, hogy ezeket a maga terveivel és tanulmányaival összehasonlíthassa. Erre a célra a Von der Tann cirkáló tervei volnának a legalkalmasabbak. Ehlers megijedt, mert kezdte sejteni, hogy miről van szó. Á mérnök azonban kitűnő rábeszélnek bizonyult, s nyomatékként megígérte, hogy abban a pillanatban, amikor Ehlers megteszi neki a kért csekély szívességet, Glauss-szal ötezer márkát küld a számára. Glauss lelkesedett az ajánlatért, azt bizonygatva, hogy a dolog teljesen veszélytelen, s tm lajdonképpen tisztességes is, hiszen egy tisztességes mérnök-emberen kell csak segíteni. Ehlers nem állt azonnal kötélnek. Amikor azonban a váltót megóvatolták, s megjelent a végrehajtó is, a tengerészaltiszt engedett a szinte állandóan nyakán lógó Glauss rábeszélésének. Ellopta a páncélos cirkáló tervrajzait, amelyeket Glauss-szal együtt vitt el a titokzatos mérnök villájába. A mérnök átvette a terveket azzal az ürüggyel, hogy a szomszéd szobában megmutatja barátjának. Tíz perc múlva visszavitte az egészet, azt állítva, hogy barátja nem tudja a terveket használni. Ehlers nagyot lélegzett, és ígéretet kapott, hogy mihelyt a jelzőkönyvet magával hozza, vissza fogja kapni a váltót. A tengerészaltiszt boldogan vitte és csempészte vissza a hajóra a tervrajzokat. Nem is gondolt rá, hogy közben azokat lefényképezték, és így ő az angol hírszerzés birtokába juttatta a császári hadiflotta büszkeségének minden titkát. Az eseten felbátorodva, megszerezte a mérnök számára a haditengerészet legféltettebben őrzött titkát, a jelzőkönyvet is. És ekkor Petersen betartotta ígéretét. Visszaküldte Ehlersnek a váltót, levehették a végrehajtók pecsétjét a bútorokról. Sőt, néhány ezermárkás bankjeggyel is megtetézte a mérnök a jutalmat. Ettől kezdve nem volt tovább nyugta az altisztnek. Petersen új és új feladatokat adott számára, amelyeket Ehlers kénytelen volt végrehajtani, pedig most már tudta, hogy kémbanda karmaiba került. Lelkiismeretfurdalásai voltak és egyre többet ivott. Glauss közben visszautazott Párizsba, kivette szabadsága második részét, hogy azt a felejthetetlen kis Yvonne karjaiban töltse. A montmartre-i szállodában gyanútlanul töltötte az időt a lánnyal, s nem is gondolt rá, hogy a veszedelem nagyon is közel van. Mivel a német kémek sem dolgoztak kevésbé jól, mint az angolok, a néniét vezérkar egy napon táviratot kapott Londonból, amely óriási riadalmat okozott nemcsak a vezérkarnál, hanem a császár környezetében is. Londonban működő német kémek megbízható értesülései szerint a Németországban dolgozó angol kémek megszerezték a világ akkori laggyorsabb hadihajójának. a Von der Tann-nak tervrajzait és egyúttal a német tengerészeti jelzőkönyveket A német elhárítás minden erejét mozgósította, hogy leleplezze ezt a kémügynökséget. Széles körű nyomozásba kezdtek, amely azonban az első napokban teljesen eredménytelennek bizonyult. Mint a kémkedés történetében annyiszor, ezúttal is a véletlen szólt közbe. A véletlenre az adott módot, hogy úgy látszik, az akkori német rendőrség tagjai beosztásra és rendfokozatra való tekintet nélkül egyformán szerették a kis párizsi Yvonne-okat. (Yvonne-nak, Glauss őrmester párizsi barátnőjének pedig gyengéi voltak a német rendőrök. Így történt, hogy Glauss után Yvonne a kölni rendőrség egyik vezető tisztviselőjét fogadta bizalmába és ágyába, aki azért utazott Párizsba, hogy egy nemzetközi ékszertolvaj után nyomozzon. Mint később kiderült, a vezető rendőrtisztviselő és a wilhelmshavení őrmester ugyanazon a vonaton, ugyanabban a hálókocsiban tették meg Párizsig az utat. A kölni rendőrtisztnek azonban eszébe sem jutott, hogy a kissé darabosan mozgó, de igen elegánsan öltözött útitársa — akibe a hálókocsi folyosóján ütközött — jelentős ember lehet. Igaz, hogy amikor a vonat Párizsba ért, francia kollégája segítségével feltűnés nélkül igazoltatta az illetőt, _ _ amikor is kiderült, hogy az Illető Glauss, a ”
