A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-12-10 / 50. szám
tetszett, az örökkévalóság felé igyekeznek, minél messzebbre a föld bomlasztó erőitől... Yanquilleo ezt a harangját választotta hódolata tárgyának, és most az öreg indiánnak ez a fa jelentette az egész világot. Most ez volt Uitru, a testvér. Es szomorú magányában nem érezte magát egyedül. Amikor Cayupán közölte barátjával a hírt, az indián szobormerev arcán nem látszott, milyen indulat forr a lelke mélyén. — Tudod, Yanquileo komám, jönnek a favágók! . .. Azt hallottam, hogy legalább ötven favágó irtja nemsokára az erdőt... Gerendának, tűzifának... — Nem lehet igaz, testvérem ... — De, így van ... A saját fülemmel hallottam az intézőtől... — Koliatu uinká, hazug keresztény!... — mormogja a Rókák törzsének öreg vezére. A vadász tovább beszél, de Yanquileo elmerül gondolataiba, nem hallgat rá. — Mit tehetünk... ez a „civilizáció", így mondják. Törvény meg tulajdon ... Yanquileo hallgat. Eszébe jut, mit ígért neki vagy húsz évvel ezelőtt a vidék tulajdonosa, egy furcsa gringo, aki egyszer még a viskójába is eljött, matét ivott vele, sőt néhány korty pálinkát is felhajtott. Felidézi emlékezetében azokat a különös szavakat, amelyeket akkor a gringo szájából hallott: „... Igen, indián, ez a te földed. Hiába akarják elvenni tőled a törvény meg a civilizáció nevében ... Ez a te tulajdonod ... Es senki nem fog bántani, ne félj... Így határoztam ... Itt maradsz, békében fogsz élni és meghalni ezen a földön, ahol mindig minden a tied volt, ezen a földön, amelyet most el akarnak venni tőled olyan papírhalmazok és szavak segítségével, amelyeket te soha nem fogsz megérteni!...“ De a földesúr nem tartotta meg a szavát — gondolja Yanquileo, és egyre azt suttogja: — koliatu uniká! Nem sejti, hogy az az ember már sok éve halott, és hogy őserdei birtoka a könyörtelen konszern tulajdona lett. Az indián nyugodtan élhetett idáig erdejében, mert nagylelkű, volt az előző tulajdonos, akit most a közeledő vész okozójának tekint... Igen, úgy látszik, el kell mennie, itt kell hagynia a harangfa-erdőt, törzse bölcsőjét és sírját. A konszern rideg, matematikái pontossággal kidolgozott terve belevonja az iparosítás hadjáratába ezt az értékes földterületet, amelyet, isten tudja, miért, nem használtak ki eddig. Cayupán néhány szóval közli a legfrissebb híreket. A vezér megtudja, hogy most barátjának is ütött a menekülés órája. Mindent el fognak pusztítani. Nem kímélik a Fát sem, amelylyel együtt, ma vagy holnap, kipusztul dinasztiája. „Gerendának ... Tűzifának ...“ Ez pedig annyi, mint a halálos ítélet, mert az egyik is, a másik is az elkerülhetetlen pusztulást jelenti. Halál, megcsúfolás, kegyetlenség cseng a fűrész acélhangjában és a fejsze ütemes csapásaiban; erről beszél a lassan elvérző fa hosszú, gyötrelmes haláltusája is. Cayupán elmeséli, „hogyan bánik el a civilizáció a harangfákkal, amikor kényelme biztosítására fűzfát aprít belőlük“. — Nem tudom elfelejteni, komám, milyen lett az erdő Luan-Toro vidékén. Amikor körülnéztem, láttam, hogy az egész nagyon hasonlít Gualicho keze munkájára: minden harangja elpusztult; ott feküdtek holtan, fonnyadton, nem volt bennük egy csepp élet sem! — Cayupán szünetet tart, és figyelmesen tekint barátjára; az révetegen néz az erdő csendjébe. Az indián szenvtelen arcán semmi sem árulja el benső indulatát, ilyen némán tűri a fa a fejszecsapásokat. De Yanquileo egy röpke pillanatra oszszehúzza szemét, és fölocsúdik. Ezt az alig észrevehető jelet használja fel Cayupán, és folytatja: — Élettelen, elvérzett fák... Bármerre néz az ember, minden száraz, kopár. Még madár sincs... Az óriási ágak az ég felé meredeznek, mintha a Mindenható Szellemhez könyörögnének, hogy álljon bosszút értük... fői emlékszem, a Sötét Eg első havában volt ez ... milyen szomorúnak látszott minden! Tudtam, hogy a ravasz puma éppen ott tanyázik, de gyorsan eliszkoltam onnan ... féltem, hogy rám tör Gualicho, és ott maradok az erdőben, holtan, mint a fák... — A pumpavadász elveszi a maiéval telt bögrét, amelyet Yanqeileo nyújt neki. Gyorsan felhajtja az italt, majd beszél tovább: — Igazat mondok. Hidd el, komám, hiába volt nálam egy egész fiaskó pálinka, mégis kilelt a hideg ... Egy hét múlva meg; tudtam, miért hívják a harangját harangjának. A fülem derítette ki: a száraz törzs úgy zúg a fejszecsapástól, mint a harang... Nemhiába rémlett nekem egyszer, hogy az erdő olyan, mint a templom vasárnap, annyi fejsze csattogott ... El sem hiszed! ■ .. Yanquileo otthagyta a matét. Kis késsel faragni kezd egy rövid ágat. Tudja, Cayupán azért mesél neki, hogy elterelje figyelmét a komor gondolatoktól, és alig észrevehető, hálás mosoly jelenik meg az ajkán ... De a kés éles pengéje hirtelen megcsúszik egy bütykön, az ujjába szalad, és a mosolyt egy pillanatra felváltja a fájdalom fintora. — Ha a vérzés nem áll meg — mondja Yanquileo —, akkor halálom olyan lesz, mint Uitru testvéré... — Csak én nem leszek jó tűzifának! ... Szájába veszi megvágott ujját, és egy darabig szívja a vért. A vágás nem nagyon mély. Az indián pókhálót rak a sebre, és az hamar beszárad. Amikor végül Cayupán felteszi a kérdést, amit már jó ideje forgatott a nyelvén, Yanquileo arcán, aki már várt erre, végigvonaglik a rejtélyes fintor. — Es ha megjönnek, komám... veled mi lesz? ... — Meglehet, sorsom az lesz, mint a harangjáé! ... Ki tudja, lehet, hogy így van megírva, így kell lennie!... Néhány nap múlva megjelentek a favágók. Vatananyszor ki kellett választani a tűzifának legalkalmasabb fákat, ketten-hárman behatoltak az erdőbe, hogy teljesítsék ezt az egyszerű feladatot. Elég volt bevágni a kérget a tekervényes törzs tövében, a harangja kifolyatta minden nedvét, kiszáradt és meghalt, mint a vérét vesztő óriás. Kis idő múlva a fa úgy kongott az éles fejszék csapásai alatt, mint a harang. Kéz és fejsze volt ennek a harangnak a nyelve ... Igen, megjelentek a favágók. Yanquileo sokáig figyelt a zajra, amely betolakodásukat kísérte. Egyszer napközben hasztalan kísérletet tett: pókhálóval kötözte be a vérző sebet egyik fatestvére testén, hogy megmentse a haldokló Uitrut... Nemsokára, talán már holnap, őhozzá is elérkezňek. Es a Fa, az ő oltára, a telhetetlen uinká újabb áldozata lesz. Tudja, hogy hiába veszi jel a harcot ezzel az erővel, amely feltarthatatlanul tör előre, és őt 'is elsöpri út jóból. Civilizáció ... így mondta Cayupán. Ez a szó mindent kifejez. Most, amikor az erdő kiürült, Yanquileo árnyként bolyong a fák között, nézi a pusztítást. Itt van egy óriási gerenda: lám, ez maradt a fából, tegnap még galambnak adott menedéket, amely turbékolásával törte meg az est nyomasztó csendjét. Arráb egy másik csendes, szívélyes barátnak a teste hever, minden ágát levagdosták. Ott pedig még több testvér, elvérezve. Harangfák! Ezen az éjszakán a pálinka nem gyógyítja meg lelki sebeit. Es hány csatakiáltást kell elfojtania, amely a bosszúvágytól tolul a nyelvére. A hold — olyan, mint az izzó parázs — a lombozaton át megvilágítja Yanquileo alakját, aki tétova léptekkel halad a Fa felé. Megy, és megszállottként, hol hangosan, hol alig hallhatóan ezt hajtogatja: Koliatu uinká, koliatu uinká! Másnap reggel szokatlan látvány tárult két fiatal favágó elé: egy félmeztelen indián büszkén trónol az évszázados harangja legmagasabb ágán. A fa, koronájában két vagy három törött láda, amelyekben madarak raktak fészket. Az indián — Yanquileo. Lentről látni inas lábikráit és erőtlenül lecsüngő kezét. Guggol. Amikor az egyik favágó közelebb megy, hogy jobban szemügyre vegye az indiánt, különböző tárgyakat pillant, meg a fa alatt a földön: sült nanduszárnyat, vizesedényt, egy halom mate-levelet, cukrot, dohányt, fából faragott pipát és más apróságot ... — Hé, te... gyere le onnan, kivágjuk a fát! Semmi válasz. Egyikük ismét felkiált. Hiába. Végül a fiatalabbik elhatározza magát, hogy felmászik az indián furcsa leshelyére. De abban a pillanatban, mikor a favágó megfogja a fa érdes törzsét, ujjai ragadós folyadékot tapintanak. — Vér! — kiált fel, és rémült tekintete megpillantja a vékony patakocskát, amely a harangfa egyik ágán csörgedez végig a tina• jerába... Amikor a favágó végül felkapaszkodik Yanquileóhoz, az indián éles tekintete — a szeme akár két alvadt gyantacsomó — csaknem keresztülfúrja. Es milyen furcsa — a holttest bőre a harangfa kérgéhez hasonló. S még a karja is olyan, mint két kiszáradt faág.
