A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-12-03 / 49. szám
gszoktuk, hogy mindennek megvan a hagyományos formája: a pipa például pipa alakú, az esztergapad csak egyszerűen esztergapad, a bumeráng pedig görbe — s Így a legcélszerűbb, így van ez rendién ... Évezredek során akadt ugyan néhány formabontó kivétel e hasznos szabály alól, de éppen a hasznosság érdekében, a „Cél szentesíti az eszközt" jelszó jegyében. A trójai háborúban például feltalálták a lóalakú hadsereget — a mesebeli farkas pedig nagymamává maszkírozta magát, hogy az ártatlan Piroskát feltűnés nélkül fölfalhassa. Tudunk továbbá néhány lélekemelő és szívcirógató történetet, ahol a főhős öngyújtóval fényképez és gitárral lövöldözi agyon ellenfeleit. Ez esetben azonban az öngyújtó gyújt is, a gyilkos hangszerből pedig andalító és szerelmes melódiákat is ki lehet csalogatni. De hagyjuk az ilyen komolytalan históriákat, térjünk rá inkább a komoly valóságra! Jubilál a ceruzám — a minap ugyanis már ötvenedszer törött ki a hegye s erre az ünnepélyes ritka alkalomra egy ceruzahegyezöt akartam venni. Órák hosszat ácsorogtam az irodaszer szaküzletekben, bekukkantottam még a pult alá is, hegyezőt azonban nem láttam sehol S amikor e hőn óhajtott alkalmatosságot a becsületes nevén követeltem, az elárusítónők mütyürke futball-labdát, színes autókat és pisztolyokat ajánlgattak helyette. Hiába esküdöztem, hogy nem vagyok élsportoló, sem cowboy, s felnőtt létemre kinövők már lassan a gyerekkorból is — a labdát, az autót és a lőfegyvert pedig játékszer gyanánt sem kedveltem soha, s most is csak egy ceruzahegyezöt akarok minden áron — sajnálkozva hümmögtek s úgy hunyorogtak rám, mintha Noé bárkájából szálltam volna ki, vagy a Holdról csöppentem volna magas színük elé. Később a sportszer- és fegyverárusok s az autószalonok előtt ténferegtem abban a reményben, hogy talán egy új kereskedelmi elv, a „Semmit az illetékes szaküzletekben, hanem mindent más helyen" alapján kaphatok náluk egy ceruzahegyezöt. (Ugyanis volt már rá eset, hogy vidéken egy vasüzletben vettem cigarettát, a sf>errhaknit és a feszítővasat [>edig a trafikban árusították, s a bírósági alibit a kocsmában kínálgatták). Most a sportos teniszütővel hadonászva magyarázgatta, hogy ő becsületes ember s ne csináljak belőle bohócot. A fegyverboltos zabhegyezőt akart rámtukmálni, az autós azonban — végre — egy olyan orvos kegyeibe ajánlott, aki állítólag rengeteg ceruzahegyezöt csempészett haza külföldről. Persze, megint pechem volt: az orvos jóindulatúan vállon veregetett, hogy neki éppen kifogyott a készlete, de nyugodjam meg s ballagjak szépen haza, nem közveszélyes a dolog... Csakhogy én nyughatatlan, makacs ember vagyok. Ezután inkább golyóstollal írok és semmiféle ceruzával soha az életben nem kínlódom többé, de a ceruzahegyezöt meg kell szereznem minden áron! Csakazértis hada legyen! Kitestem a legkedvesebb pillanaton; akkor nyitottam be ismét az egyik irodaszer szaküzletbe, amikor éppen friss árut kaptak. — Hegyezőjük van? Volt hatféle is, s én hat dobozzal vettem egyszerre, mindegyik fajtából egy-egy tucatot, eredeti gyári csomagolásban, egy tucat ceruzával együtt. Fel se nyittattam a dobozokat, mert féltem, hogy a különféle papírszalvétákért gyülekezők trígylik tőlem a hegyezőket és esetleg megskalpolnának. Csak otthon jöttem rá, hogy zsákbamacskát vásároltam: mütyürke futball-labdákat, színes autókat, pisztolyokat, parányi elefántokat, tevéket és néhány aprócska kengurut. A gyerekeim yisítozására tértem magamhoz, de rögtön beláttam, hogy talán valóban nem közveszélyes a dolog. A kisautó kurblija helyén, a kispisztoly agyában, az elefánt ormányában, a teve púpjában s a mütyürke futball-labdában egy-egy szál ceruza díszelgett. Hegyeztek a gyerekek — illetve nyúzták, csavargatták a ceruzákat. Szinte harsogott és pattogott a grafit. — Heureka! Megvan a titok nyitjái Hiszen ezek ceruzahegyezőkl Klasszikus pedagógiai fogás: „Játszva tanulni, s tanulva játszani“. Illetve játsszunk munka közben! Sőt: kedveltessük meg gyerekeinkkel az állatokat, valamint a labdarúgást és az autót, mert ők mindezideig nyilván szívből utálták. S ha lehetséges, szerettesük meg velük a lőfegyvereket is ... Lám-lám, mindennek megvan a hagyományos formája, csak hébehóba akad egy-két formabontó kivétel. A nevelő jellegű ceruzahegyek gyártásán nyilván azóta mesterkednek az illetékesek, amióta kiegyenesítettük, vagyis megfosztottuk kifliformájától a kiflit. S ha rájöttünk, hogy az elefántormány s a teve púpja hegyezésre is jó, nemsokára felfedezhetjük még a tőr alakú könyököt s a fúróként használható köldökünket. is ... Ki tudja, mi mindent kiokoskodtam volna még a különös formájú hegyező láttán, ha észre nem veszem, hogy a kisebbik fiam már az egyetlen valamire való munkaeszközömet, a golyóstoliamat hegyezi a játékkenguru pengével bélelt erszényében. Kovács Gáspár Játszhatunk-e a hegyezőnkkel? Dino Buzzati*: SZEGÉNY GYEREK! Clara asszony, szokása szerint, ezen a napon is a parkba vitte ötesztendős kisfiát, a folyó partjáról. Délután három óra lehetett, az idő nem volt se szép, se csúnya, hol sütött a nap, hol elbújt, időnként egy kis szél kerekedett a víz fielöl. A gyerek se volt éppenséggel szép gyerek, sőt. Szánalmas, vézna kis kölyöknek volt inkább mondható, igen, vézna volt, cingár, és nagyon-nagyon sápadt. Már-már zöld. Olyan nyira, hogy játszótársai Spenótnak csúfolták. A sápadt gyerekeknek rendszerint (mintegy kárpótlásul kapják ezt a természettől), nagy, fekete szemük van, melytől vértelen arcuk patetikus kifejezést nyer. A kis Dolfi azonban ettől is elesett: aprócska, jelentéktelen szeme volt, híjával minden személyes jellegzetességnek — azzal bámult erre-amarra. Ama napon a Spenótnak csúfolt fiúcska kis puskával jelent meg a parkban. Afféle játék puska volt, csöpp, veszélytelen golyókat lehetett kilőni vele. Mindenesetre puska volt. De Spenót nem kezdett játszani a többi gyerekkel, azok ugyanis mindegyre csak gúnyolták; inkább egyedül ácsorgott,. ha le kellett is így mondania a játékról. Mert az állat, nem ismervén az egyedüllét kínját, egymaga is eljátszik, az ember azonban képtelen erre, s ha mégis megpróbálkozik vele, csakhamar úgy elbúsul, hogy még rosszabbul érzi magát, mint annakelőtte. • Olasz író. Mindazonáltal, amikor a többi gyerek arra ment, Dolfi lövésre emelte puskáját; sután, bátortalanul — inkább csak kinálkozás volt ez a mozdulat, akárha ezt mondta volna: látjátok, nekem is van puskám, én is katona vagyok, miért nem hívtok hát magatok közé játszani? .. . A többiek máris tovatűntek a fasorban. De észrevették Dolfi új puskáját, hogyne vették volna észre. Olcsó kis puska, de új, más, mint az övék; kell-e több ennél a kíváncsiságnak, irigységnek? — Láttátok? Spenótnak új puskája van — így szólt az egyik. Mire a másik: — Csak azért hozta ki a puskáját, hogy mutogassa, hogy bosszantson minket, nem játszik velünk, még egyedül se játszik. Spenót disznó. A puskája pedig vacak. — Azért nem játszik, mert fél tőlünk — jegyezte meg a harmadik. Mire az első: — Lehet. De akkor is disznó. Clara asszony egy pádon ült s szorgalmasan kötögetett. A nap bágyadt fényt vetett reá. Gyermeke, Dolfi, bamba képpel ült mellette, nem mert nekivágni a sétánynak, csak forgatta kezében a puskáját, határozatlanul, csüggedten. Délután három óra lehetett körülbelül, a lombok közt a rengeteg madár (ki tudná megmondani, mifélék!) észbontó lármát csapott, tán annak jeléül, hogy közeleg az este. — Rajta, Dolfi, eredj játszani — nógatja a fiát Clara asszony, anélkül, hogy föltekintene a munkájából. — Kivel? — Ej, hát a többi kisfiúval. Végtére pajtások vagytok valamennyien! — Nem, nem vagyunk pajtások — mondja Dolfi. — Ha odamegyek hozzájuk, hogy játszszanak velem, rögtön csúfolnak. — Ezt azért mondod, mert Spienótnak hívnak? — Nem akarom, hogy Spenótnak hívjanak. — Szerintem igazán kedves név. En nem sértődnék meg tőle. Am a gyerek, makacsul: — Nem akarom, hogy Spenótnak hívjanak. A többi gyerek rendszerint háborúsdit játszott, így ezen a napon is. Dolfi egy ízben megpróbált velük tartani, ám ők tüstént kiabálni kezdtek: Spenót, Speiótl, s jót nevettek rajta. Ok szőkék voltak, szinte valamennyien, míg Dolfi fekete, homlokába hulló, vessző alakú kis tinccsel. Nekik jókötésű, izmos lábuk volt, az övé: vékony, kacsa. Amazok úgy futottak, ugrottak, akár a nyúl, ő, ha majd megszakadt is bele, nem bírt lépést tartani velük, minduntalan lemaradt. Amazoknak volt puskájuk, kardjuk, parittyájuk, Íjuk, fúvócsövük, sisakjuk, a Weiss mérnök fiának még tükörfényes vértje is volt, akár a páncélos lovagoknak. Amazok, noha körülbelül egyidősek vele, jó néhány durva szót tudtak, amit ő semmiképp sem mert utánuk mondani. Amazok erősek voltak, ő gyenge • De most ő is puskával jött. Így hát rövid tanácskozás után odamentek hozzá. — Szép puskád van — mondta Max, a Weiss mérnök fia. — Mutasd. Dolfi nem eresztette el kincsét, de hagyta, hogy amaz megvizsgálja. — Nem rossz — jelentette ki szakavatottan Max; neki légpuska lógott a vállán, az legalább hússzor annyiba került. Dollit mintha hájjal keúegették volna. — Ezzel a puskával te is részt vehetsz a háborúban — mondta Walter, s nyájasan, bátorítón rákacsintott. — Az ám, ezzel a puskával kapitány lehetnél — mondta egy harmadik.
