A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-11-26 / 48. szám
Az angol kémfejedelem, 5. A GPU már esztendők óta jelentős befolyást gyakorolt a Tröszt nevű ellenforradalmi szervezetre. A szovjet elhárítás vezetői, akik oly sok ellenforradalmi csoportot számoltak fel, megtehették volna ezt a kezdet kezdetén a Tröszttel is, de úgy vélekedtek, hogy az ellenforradalmi erők amúgy is igyekeznének csoportokat létrehozni, amelyek felfedezése és leleplezése újabb nehéz feladatokat jelentene, ha viszont a Trösztöt nem számolják fel, hanem légypapírként használják, az sokkal kedvezőbb számukra. A GPU bizalmi emberei és munkatársai a Trösztben jelentős befolyásra, vezető szerepekre törekedtek és tettek is szert. Így lett a Tröszt „külügyminisztere“ Jakusev, egy egykori ellenforradalmár, aki azonban ez időben már őszintén szolgálta hazája új hatalmát. „A Krasznostanov“ házaspár Jakusev kezdeményezésére, Jakusev pedig a GPU-nál kidolgozott tervek szerint cselekedett. Azon a napon, amikor az Intelligence Service ügynöke Helsinkibe érkezett, azonnal találkozott Jakusevvel, s természetesen fogalma sem volt, hogy az összeesküvő csoport egyik hangadója tulajdonképpen a GPU embere. A találkozóról Jakusev ezt a jelentést adta: „Reilly szürke kabátot és elegáns szürkekockás öltönyt viselt. Kellemetlen benyomást tesz az emberre. Szúrós tekintetű, alsó ajka élesen előreugrik. Nagyon elegáns. A beszélgetések során fölényesen viselkedik. Azzal kezdte, hogy most nem áll módjában Oroszországba utazni. Két-három hónap múlva azonban szívesen eljön, hogy megismerkedjék a Tröszttel. Erre én ezt mondtam: — Hát érdemes volt Amerikából Helsinkibe utazni és aztán megtorpanni a küszöbön? Reilly erre azt válaszolta, hogy szerdán indul vissza a hajóra, amit feltétlenül el kell érnie. Amikor Reilly kijelentette, hogy a jelen pillanatban nem utazhat, én nyugalmat erőltettem magamra, s kifejtettem, ha csak az időhiányon múlik, akkor ne aggódjék. Útját úgy szervezzük meg, hogy szombaton reggel Leningrádban lesz, ott tölti a napot, este Moszkvába utazunk, vasárnap egész nap tárgyalhat a Tröszt politikai tanácsának tagjaival, vasárnap este visszautazik Leningrádba, ott tölti a hétfőt, és még aznap éjszaka a „kapun“ keresztül visszatér Helsinkibe, ahová kedden érkezik meg. A szerdai hajót tehát simán eléri. Reilly rövid gondolkodás után kijelentette: „Meggyőzödtt. Rendben van. Utazom önnel.“ Én akkor rátértem az utazás részleteire, és felhívtam Reilly figyelmét arra, hogy ruhát kell váltania, mert elegáns külföldi öltönye Moszkvában szemet szúrhat. Megállapodtunk, hogy szerzünk számára magas szárú csizmát és slides sapkát.“ Reilly még írt a feleségének, aztán indultak is. A „kapu“ rendben volt — simán átjutott Reilly a határon, ahol egy határőr várta. Reilly úgy tudta róla, hogy ellenforradalmár, a valóságban azonban ő is a GPU segítőtársa volt. ö tette Reillyt és Jakusevet vonatra, ahol észrevétlenül követték egészen Leningrádig, ahol Ismét Jó kezekbe került: Scsukin, aki a „Tröszt megbízásából“ várta őt, a GPU munkatársa volt. A „mesterkém“ egy megrendezett „földalatti összejövetelen“ vett részt, aztán Jakusev társaságában folytatta útját Moszkvába. Mekkora volt a boldogsága, hogy a pályaudvaron három lelkes ellenforradalmár várta őt — és mekkora volt később megdöbbenése, amikor rá kellett jönnie, hogy mindhárman a GPU emberei voltak. Velük és másokkal itt ismét „illegális öszszejövetelre“ került sor. Reilly magyarázgatta, hogy véleménye szerint honnan kellene pénzt szerezni az összesküvéshez: — Oroszországban hatalmas művészeti értékek vannak. Rengeteg értékes kép, szobor van a múzeumok birtokában. Ezeket kellene megszerezni és eladni külföldön. Elsősorban azokra a műalkotásokra gondolok, amelyek most a raktárakban vannak, nincsenek kiállítva, és így eltűnésüket nem veszik azonnal észre. Az értékesítést én magam vállalnám . .. Később Reilly még egy pénzforrást ajánlott: az Intelligence Service jó árat fizetne értesülésekért, elsősorban a Kominternre vonatkozó adatokért. A Tröszt emberei épüljenek be a Kominternbe. Reilly annyira belemelegedett terveinek ismertetésébe, hogy figyelmeztetni kellett: eljárt az idő, indulnia kell, ha el akarja érni a leningrádi vonatot, amely visszaviszi őt a Névaparti városba, onnan a határra, hogy még az éjjel visszatérjen Helsinkibe. Még annyi ideje volt, hogy autón elszaladjon az egyik összeesküvő lakására, valami irat átvételére. Mekkora volt a meglepetése, amikor ott pisztolyt nyomnak az oldalához és kijelentik: — Sidney Georg Reilly, a törvény nevében letartóztatjuk! Reilly már fogoly, de még hátra van egy feladat. Ha kiszivárog, hogy a mesterkém a Tröszt révén a szovjet hatóságok kezére került, vége a Trösztnek, pedig arra továbbra is szüksége van az elhárításnak. Gyorsan döntenek: a GPU néhány munkatársa a határra utazik, ott riadóztatnak egy szovjet határőr őrsöt és lövöldöznek. Az Izvesztyijában közleményt jelentetnek meg a lelőtt csempészekről. A Tröszt Helsinkiben dolgozó része már sejti, hogy az eltűnt Reilly azonos az egyik lelőtt csempésszel, de azt szovjet részről csak később jelentik be, amikor már Reilly valóban elnyerte méltó büntetését. Mert Reilly egyelőre még él. Magánzárkában van és naponta viszik kihallgatásra. Először hallgat, rutinos szakemberként csak olyasmiről tesz vallomást, amiről sejti, hogy a másik fél már amúgy is tudja. Amikor azonban közölték vele, hogy végrehajtják rajta a forradalmi törvényszék 1918-ban hozott halálos ítéletét, papírt és ceruzát kért, hogy papírra vesse életének utolsó levelét: „F. E. Dzerzsinszkijnek, a GPU elnökének! A legutóbb végbement beszélgetések után hajlandó vagyok teljesen őszinte vallomást tenni és adatokat szolgáltatni a GPU-t érdeklő valamennyi kérdésről az angol hírszerzés szervezetére és személyi állományára vonatkozólag, továbbá — minthogy azt is ismerem — az amerikai hírszerzést illetően is, és azoknak az orosz személyeknek a tárgyában is, akikkel találkoztam. Sidney Reilly.“ Ez a beadvány 1925. október 30-án kelt Moszkvában, az úgynevezett belső börtönben. A halálos ítéletet 1925. november 5-én hajtották végre. Négy évtizedig úgy tudta a világ, hogy Reilly határátlépés közben, egy fatális véletlen folytán vesztette életét. Reilly bukásának hét pecsét alatt őrzött okmányait csak kellő idő múltán, néhány éve hozták nyilvánosságra a Szovjetunióban. Reilly, a „kémfejedelem“ tehát, aki 1918-ban kétmillió rubelt ígért és félmillió előleget is adott, hogy tartóztassák le neki a bolsevik párt egész központi bizottságát, 1925- ben egy valóban mesterien végrehajtott akció után nyerte el méltó büntetését. — VÉGE — Parókában, álruhában Az ezredes kezet szorított a fiatalemberrel: — Minden jót, barátom. Remélem, szerencsével jár. Németország és a császár nem marad adós szolgálataiért! Karl Graves nyugodtan szorította meg a feléje nyújtott kezet. A német vezérkar hírszerző központjának, a Nachrichtenbürónak egyik szobájában bevetése előtt búcsúzott tőle a magas rangú tiszt. A falon 1910-et mutatott a naptár. Karl Graves éppen az imént kapta meg feladatát: utazzék Angliába és állapítsa meg, milyen ágyúkat gyárt a glasgowi Beardmore Co. cég. A németek később világhírre emelkedett haditengerészeti hírszerzője hosszú Ideje készült már feladatára. Eredetileg egyetemre járt, műszaki tudományokat és matematikát tanult, és már annak alapján bizonyos szakismeretekkel rendelkezett a tűzfegyverek és a lövegek terén. Miután a Nachrichtenbüró szolgálatába lépett, öt hónapig foglalkoztak kiképzésével, és a titkos szolgálat specialistái kioktatták mindenre, amire különleges küldetéshez szüksége lehetett. Topográfiai, trigonometriai ismeretekre oktatták, kiképezték a hajóépítési szerkesztéstanban, és végül megtanították jól rajzolni. Fontos volt, hogy Graves könnyen tudjon tájékozódni, gyorsan kiismerje a helyeket, ahol megfordul, gyorsan ki tudja számítani a távolságokat és pillanatok alatt rögzíteni tudjon bonyolult terveket is. Ezért kiképzése során meg kellett ismernie a hadihajók és a torpedók különböző típusait; mindebből vizsgázni is kellett. Kiképzői megelégedéssel állapították meg, hogy Graves annyira jártas a számára szükséges tudományokban, hogy a kilőtt torpedó süvítéséből meg tudja mondani, milyen gyártmányú. És ha ehhez hozzávesszük, hogy Graves gyermekkorától kezdve több nyelvet kitünően beszélt, személyében egészen kiváló, tanult és tehetséges, kvalifikált ügynökkel találkozunk. Graves útja a Beardmore cég titkainak kikémlelése felé Svájcon át vezetett. Még a Nachrichtenbüróban ellátták útlevéllel, amellyel Svájcba utazott, s egy óragyárban vállalt munkát mint finommechanikus. A rendkívül tanulékony, s ráadásul megfelelő kézügyességgel rendelkező kém egy éven belül kiváló műszerésszé vált, s ekkor folytatta útját Londonba. Ott hosszabb ideig nem vállalt munkát, hanem arra fordította minden idejét, hogy még tökéletesebben megtanulja az angol nyelvet, alaposabban megismerje a viszonyokat, különös tekintettel a hajózási és vasúti vonalakra. És amikor már magabiztosan mozgott angol földön, elutazott Glasgowba, ahol a Beardmore cég működött, és ahol tulajdonképpeni feladatát kellett végrehajtania. A meglehetősen szerény külsejű fiatalember — akinek számára közben egy berlini bankban egy titkos takarékbetétkönyvben gyűltek azok a márka-ezrek, amelyekkel rendszeres havi fizetésként a német kémszolgálat jutalmazta szolgálatait —, egy kicsiny, szegényes penzióban vett ki szobát. Szállásadónője ügy tudta, hogy munkát keres, de átkozott balszerencséje van, sehol sem kap megfelelő alkalmazást, pedig már fogytán van kevéske megtakarított pénze, amelyet Svájcból hozott magával. Hetek múltán, amikor már jól kiismerte magát Glasgowban is, elérkezettnek látta az időt, hogy munkához lásson. Kedvező munkaalkalomhoz jutott egy asztalosműhelyben, amelynek tulajdonosa állőórákhoz épített szekrényeket. Az üzlet kitűnően ment, s az asztalosnak műszerészre volt szüksége, aki a készítési folyamat végén beszabályozza az órákat. Graves ezenkívül vállalkozott a szükséges javítások elvégzésére is. Amikor arra került a sor, hogy a bérben megegyezzenek, sokáig alkudozott, s úgy viselkedett, mint akinek minden penny rendkívül fontos. Az asztalosmester végül Is nem bánta meg, hogy az új óraműszerésznek megadta a kívánt bért. A fiatalember csak a munkának élt, elsőnek érkezett a műhelybe és utolsónak távozott, nem töltötte munka közben fecsegéssel az időt. Munkatársai meglehetősen zárkózott embernek ismerték meg. Csupán egyetlen emberrel barátkozott, az egyik esztergályossal, aki ugyancsak az asztalosműhelyben dolgozott. Az asztalosmester nem is bánta a dolgot. Az volt az elve, hogy az emberei érezzék jól magukat a munkahelyükön, hiszen akkor több hasznot hoznak. Nem is gondolt rá, hogy az aranykezű műszerész nem azért lépett be az ő műhelyébe, hogy segítsen neki az állóóraüzlet fellendítésében, még azért sem, hogy megélhetésének költségeit megkeresse, hanem mert jó, ha előre kiszemelte magának az esztergályost, s úgy gondolta, ha egy helyen dolgoznak, akkor barátságot köthet vele. __ (Folytatjuk) 14
