A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-11-12 / 46. szám
fy fih ttf komijába szálljon. Portorossból Rovlnjba indulóban mogjártuk, hogy előre magváltottuk a Jegyet ás rossz koosiba szálltunk. Megtávesstett, hogy csaknem ugyanakkor érkezett, amikor Indulnunk kellett. Érdeklődni, érdeklődni, sofőrt ás kalaust kétszer is megkérdezni, hogy na érhezsen baj. •, A buszok hallatlanul kényelmesek és oly pompásan vannak rágözva, hogy göröngyösebb utakon sem ráznak, hanem ringatnak. Ülésük oly magas, hogy kétfelé is ]Ő1 ellát az utas messzire. Az Isztriái tengerparton a vonatkőslekedés el sem képzelhető, a osupa hegy-völgy tájban egy új vonal építése mllllárdokba kerülne. Találkozás a múlttal Egyszer már Jártam ezen a sokféle szint ás arculatot tükröző csodálatos Isztriái tájon. Kerek tél évszázaddal azelőtt, 1917-ben, az Isonzói nagy ottenzlvák Idején hat hónapot töltöttem a Wtppeoh folyócska májusi tényben virító völgyében, majd a Monte Santo és a Monta San Gabrielo bűzös karimáiban, ahol egy helyütt csaknem karnyújtásnyira összeért az o'aszok árka a miénkkel. Nem lehetett ebben az emberközelségben gyilkolni, fegyvert emelni egymásra; barátkozni kellett, mert akinek szemét, arcvonásait látjuk, már nem lehat ellenség, de közös torsunk részese, értelnnrtlen parancscsal ölésro, támadásra ás meghalásra ítélt sorstárs A bersagllerlk ssardlnlásdobonokat, csokoládét és kétszersültet hajlgáltak át nekünk, amit ml, szegényes kosztra fogott bakák nam tudtunk viszonozni. Már érkezésünk napján feltámadt bennam ez a múlt és ezar apróság, ember és táj, a nyers terméskőből emelt templomok és házak minduntalan sürgettek: eredj, keresd fel régi nyomorúságaid helyét és nézd meg, milyen lett ott a világ, hogyan hegedtek be a régi sebek? Novellákban és regényben is megírtam emlékeim Javát, s azt hittem, hogy ezzel minden fájót el la temettem magamban. Most minden újra feltámadt és sürgetően parancsolta: zarándokolj el a tűstől megégetett, vastól meghasogatott hegyek közé, ahonnan valami csodás véletlen mentett ki. Egy esőbe hajló napon autóbuszba ültünk, és kétórás út után kiszálltunk Postumiában, az egykori Adelabergben. Megnézni újra világhírű cseppkőbarlangját — ez volt utam első oélja ötven esztendővel ezelőtt csodaként hatott rám, ám a csoda az új találkozásnál nem >alentkesett. Szürkébb, hétköznapibb lett a barlang, színei megfakultak, varázslatos osipkéi foghíjasán meredtek rám, a gondosan ápolt, korláttal ellátott gyalogösvény ás a villamos kisvasút sinel mellett ormótlan osslopdarabok hevertek, a barlang dómja — ma zenetenam a neve — megkopott és fénytelenségét nem kárpótolta, hogy egyik sarkában forró virslit, italokat és képeslapokat árusítottak takaros kis bódékban. Nem értettem, én változtam volna mag anynyira, hogy nem tudom ezt e világosodét a régi lelkesedéssel megbámulni, vagy öregebb szemmel minden ilyen vllágnevnsetesség vészit a fényéből és szépségéből? Vagy két kilométert tettünk meg gya'.ogszerrel, de az a régi varázs sehol sem mutatkozott. Aztán megtudtam, hogy a háború alatt a németek lőszert tároltak a barlangban és menekülésük előtt felrobbantották a készleteket. Esztendőkbe telt, míg a barbár pusztítás nyomait eltakarították, sok millió évnek kell leperegnie, míg a barlang visszakapja régi fényét, és képrásatos színeit, hiszen harminc esztendő alatt mindössze egy milliméterrel nő meg a cseppkői Lett volna időnk tovább utasul a Wlppaob völgye, Gorioa felé, s telén e Monte Gabrielo Isztria! népi táncosok az Arénában. alá is feljuthattam volna, de eltanácsoltak az úttól: minden háborús nyom régen eltűnt, nem volna érdemes a hegyre felkapaszkodni, hogy letarolt, kopár csúcsán a kavernákat felkeressem. Az emlékművek odalenn a völgyekben nem az ötven évvel ezelőtti állóharcokra ás otfenzlvákra, hanem a Tlto-vezette partizánharcokra emlékeztetnek — óz emberre aligha akadnék, aki mint én, szinte gyerekfejjel élte át az egykori gyilkos pergőtüzeket, a doberdéi, Isonzói harcokat. Békéljek meg én is, felejtsem el a múltat. A föld Isztria és Gorioa közt nem lett termékenyebb, de a régi nyomorúságnak nyoma veszett En a háború emlékeit kerestem és mindenütt az élet, a virágzás, a megújulás nyomaira bukkantam, és meg kellett éresnem, hogy bánatnál, pusztulásnál, halálnál erősebb az élet, a mindent újjáteremtő élet parancsa. sza úgy, ahogyan azt őseink csinálták, amikor még nem volt puska a világon, csak dárdák, nyilak, gerelyek, lovak és a vadászatra beldoraltott kutyafalkák. Ezeknek a mostani vadászoknak és lovasaknak azonban egyáltalán nem volt fegyverük. Nem vettek űzőbe sem szarvast, sem pedig rókát. A menekülő szarvas szerepét a legjobb lovas, a versenylovak edzője, Pavel Gregor vállalta magára. Hogy a vadászok már messziről felismerhessék, a karjára agy rókafarkat erősítettek. Ezután kezdődött csak meg tulajdonképpen á hajtóvadászat. A lovasok üldözőbe vették réteken, erdőkön, gázlókon keresztül, amíg oda nem terelték, ahol a kocsikon ülő vendégek vérakoztak. Ott azutén nem lángolt ugyan tábortűz, nem forgatták nyárson a szarvast, mégis egy kis meglepetés várt a vendégekre fis a vadászokra egyaránt — Jó kisüsti barackpálinka, egy kis folyékony tűz. Bizony nagyon Jólesett mindenkinek, mert eléggé hűvös volt, a lovas üldözök Is kimerültek a hoszvzú és nehéz terepen, némelyiküknek tele volt a csizmája hideg dunavlzzel. Egy kis barackpálinka senkinek sem árthatott meg. Csakhogy a vadászat még korántsem ért ezzel véget. A szarvast ugyan mér elejtették, de még hátra volt a ravaszdi „róka“. Először a kocsik Indultak el és kicsit később pedig a lovasök. Terv szerint a „rókát" a versenypályán akarták fülöncslpnl, Újra megindult a hajsza. Ki közelíti meg először a „vadat“? Arról azonban nem volt szabad megfeledkezni, hogy egyetlen vadász aligha foghatja el, mert a róka fenemód furfangos egy állat. Hiszen hallott már róla egyet-mást mindenki. Alig értek a kocsin ülő vendégek az előre megbeszélt helyre, befutott a róka, azaz Pavel Gregor a rókafarokkal. Azutén egyre-másra Jöttek a lovasok és kergették a rókát, de az nagyon ügyesen mozgott a versenypályán. Mármár úgy látszott, hogy elcsípik, azután mégis klsľklott üldözői közül, gyorsan távolodott és a vadászoknak ugyancsak fel kellett kötniük azt a G-vel kezdődő ás ATYA-val végződő ruhadarabjukat, hogy utölérjék, körbefogják és a végén elcsíphessék. Ez a rókafarok most Igazán értékes vadászzsftkmánynak számított, mert ötszáz korona sem okozott volna egyik vadásznak sem akkora örömöt, mint ez. íratlan oklevél a megszerzőjének, ügyességének a bizonyítéka. Na és a vendégek? Ml hasznuk volt ebből a nézőknek? Elég sokl Szép élmény, kellemes kirándulás, szórakozás, mert a saját szemükkel láthatták, hogyan vadásztak az őseink, milyen kitűnő lovaink és lovasaink vannak, és nem utolsó sorban megismertek egy szép hagyományt, mely megérdemelné, hogy többet propagáljuk. Reméljük, ebben segítségükre lesz majd a vadászok védőszentje, Sanctus Hubertus Isi L. Kuohta J. Vlach fölvételei A „róka“ — azaz Pavel Gregor a pihente közben is állandóan a lovival foglalkozott j...
