A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-11-12 / 46. szám
Fordítsuk meg a kérdést: elképzelhető-e jelenleg, a tudományos és műszaki forradalom idején, a civilizáció spontán fejlődése? A modern tudomány és technika napjaink történelmének új méretet ad. Az ember és a természet között már nem csupán a munka egyszerű eszköze áll, a szerszám, amelyet minden ember ismer, erejével, ügyességével bánni tud vele, hanem egy zárt, bizonyos mértékig önmagát szabályozó, tehát automatikus termelési folyamat, amely szinte független az egyes ember hatalmától, amely saját törvényszerűségekkel rendelkezik s mint a tudomány eredménye, újra csak a tudomány erejével uralható. így hát a modern technika nem csupán az ember fejlődésének lehetőségét nyitja meg, hanem az ember megsemmisítésének potenciális lehetőségét is magában hordja. Az atomenergia hatalmas lehetősegei és katasztrofális hatása ma már közismert. Ám ugyanez a helyzet minden vonalon: csak idő kérdése, hogy a biológia és a biokémia mikor lesz képes behatolni az élő anyag struktúrájába. A civilizációs fejlődésnek milyen nagyszerű távlatai és micsoda borzalmas lehetőségei nyílnak meg egyszerre. Mi lesz, ha eme felfedezések következményeit nem ismerjük fel időben, ha nem láthatjuk előre, ha nem leszünk képesek irányítani azokat. Vagy, ami még roszszabb: ha a társadalmi rendszerek képtelenek lesznek a felismert katasztrofális következményeket elkerülni? Ezek nem fantasztikus képzelődések, a közelmúlt s méginkább napjaink eseményei azt bizonyítják, hogy a le nem igázott erők mindig pusztítóan hatnak. Példaként csak a „harmadik világ“ populációs hullámát említjük. Ügy vélhetnénk, hogy a világ egy bizonyos, nagyobbik részén a tudománytól és technikától független erők hatnak a fejlődésre. Optikai csaiódásban lenne részünk: a populációs expiózis esetében nem arról van szó, mintha a három kontinensen váratlanul felerősödött volna az emberek szaporodási ösztöne, hanem éppen arról, hogy a tudomány és higiénia beavatkozása ré vén felborult a természetes egyensúly — hi szén megszűnt, vagy legalábbis csökkent az éhség és a járvány veszély. Ám a tudomány egyoldalú, társadalmilag nem irányított fejlődése nem kívánatos eredményeket hoz. A gazdaság és a társadalom fejlődése nem tart lépést a tu dománnyal és technikával, a fejlett és fejletlen országok közötti különbség egyre nagyobb; a világ gazdagszik, ám lakosságának egyre nagyobb százaléka van szegénységre ítélve. A művelődés még sosem öltött ilyen méreteket, mint ma, ezzel szemben nem hogy nem csökken, ha nem különös módon nő az analfabéták száma A tudomány és a technika koordinált segítsége nélkül ma egész kontinensek helyzete reménytelen. S a jelenlegi feltételek között szükségszerű en az egész emberiség reménytelen helyzetbe kerül, ha idejében ki nem dolgozza a társadalmi feltételeket s ha nem sajátítja el a racionális tervezés módszereit. Más alternatíva nem is létezik: a tervezetlen jövő, ma, a tudományosműszaki forradalom idején, katasztrófába torkollik. A kérdés tehát nem így hangzik: tervezhetjük-e a jövőt, hanem: hogyan kell berendezni a társadalmat, hogy jövőjét tervezni tudja. Az új és új technikai vívmányok alkalmazása mindinkább kiszorítja a termelésből az emberek többségének korlátozott testi és szellemi erejét, a termelés így belső egységre tesz szert, ami az automatizáció alapja — lehetővé teszi a legújabb technológiai elemek és az irányítószámító technika összekapcsolását. Amilyen mértékben szorítja ki az embert, helyesebben az egyszerű emberi képességeket a gép a termelésből, úgy hatol be a tudomány a termelési folyamatba, úgy válik döntő társadalmi termelőerővé. Amíg az iparosítás korszakát az egyszerű, monoton munka állandó szaporodása jellemezte, a tudományos-műszaki forradalom korszakára az jellemző, hogy a tudomány minden oldalról behatol az emberi tevékenységbe. Ám az egyszerű munka és a tudomány által áthatott tevékenység között igen nagy a különbség. Az egyszerű munka nem teszi lehetővé az emberi képességek tartós kibontakozását, csupán a munkás létfenntartásának az eszköze, valódi élete viszont a munka után kezdődik; másrészt nem ismerünk olyan egyszerű munkát, amely az ipar tartóoszlopát képezte volna, holott az ipar az emberi erő és képesség függvénye. Ezzel szemben a tudomány fejlődése s ezzel egyidőben minden alkotó tevékenység, amelyben a tudományos fejlődés szerepet kap, az emberi képesség és együttműködés kultuszát feltételezi s egyre tágabb teret nyit az emberi képességek kibontakozásának. A tudomány jelenlegi behatolása a civilizáció alapjaiba épp ezért van olyan nagy hatással az ember életére és kapcsolataira-. Egyaránt meghatározza az ember helyét a termelésben és a társadalomban, átrendezi az emberi értékek struktúráját. Továbbá: mindenütt, ahol a társadalmi és gazdasági fejlődés az ember erejétől függ — tehát ahol a tudományt felhasználják — az emberi tevékenység más ökonómiai jelentőséggel bír, mint a klasszikus ipari rendszerben, ahol az „emberi tényezőkön“ csak nagyon kevés múlik. Így például az igények növekedése a megváltozott körülmények között nem csak összeegyeztethető a gazdaság gyors fejlődésével, hanem ez utóbbi egyszerűen elképzelhetetlen amaz nélkül. Itt elsősorban azokra az igényekre gondolunk, amelyek az emberi képességek kibontakozását szolgálják, tehát a kulturális, művelődési, egészségügyi igényekre. Ez szinte megköveteli a tudományos eredmények gyors alkeimazását, megváltoztatja azokat a régi elképzeléseket, amelyek a társadalmi igényt luxusként kezelték, a fejlődés gátját látták benne. Amíg a régi ipari rendszer keretein belül a dolgozó ember csupán a termelés, a szalagmunka egy láncszemét képezte, kinek jelentősége a gépi ellátottság növekedésével csökkent, a tudományos és műszaki forradalom korszakában az „emberi tényező" szerepe a műszaki komponensek növekedésének arányában tágul. A tudomány felfedezései, a technikai fejlődés eredményei lehetővé teszik, hogy az ember a társadalmi fejlődés fontos tényezőjévé váljék. Az eredmény meglepő: a technikai fejlődés legmagasabb fokán „a történelemben első ízben nyílik alkalma az embernek arra, hogy a figyelmét önmagára fordítsa." Mindenképpen arra a következtetésre kelt jutnunk, hogy a termelőerők talaján végbemenő változások a társadalom életére nagyobb hatással vannak, mint azt az iparosítás folyamatából les út tapasztalatok feltételezték. Meggyőződésünk, hogy a tudományos és műszaki forradalom folyamata a maga egészében végülis mély szociális folyamattá válik; s ez új fényt vet a szocialista társadalmi rendszer történelmi küldetésére is, olyan rendszer küldetésére, amelynek értelme, hogy a civilizációs fejlődés összes szubjektív erőit mozgásba hozza, amely teret nyit az ember szabad fejlődésének, mint öncélnak. Térjünk most vissza arra a kérdésre, amelyet e fejtegetés elején feltettünk: milyen társadalmi építmény, milyen hozzáállás teszi lehetővé a jövő tervezését. A szocialista építés húsz éve van mögöttünk. Tapasztalataink — legyenek azok pozitívak, vagy negatívak — nem csak a mi számunkra, a fejlett ipari országokban működő valamennyi munkásmozgalom számára is hasznosak lehetnek. Mindenekelőtt azt kell látnunk, leegyszerűsítenénk a kérdést, ha azt hinnénk, hogy a termelőeszközök társadalmasításával — bár ez alapvető követelmény — teljes mértékben lehetővé tettük a társadalom racionális irányítását. Hazánkban már többé-kevésbé befejeződött az indusztrializáció, a problémát most elsősorban a tervezés és irányítás rendszerének a kidolgozásában és alkalmazásában kell látnunk. Természetesen tekintettel az új korszak feltételeire, az új korszakéra, amely a tudomá nyos-műszaki forradalommal kezdődik. Egy olyan gazdasági irányításról van szó, amely a megváltozott körülmények között biztosítaná a harmonikus fejlődést; olyan civilizációs alap megteremtéséről, amely az egész lakosság életfolyamatának kitágítását tenné lehetővé; a társadalmi intézmények rendszerének olyan elmélyítéséről, amely biztosítja az emberek valódi részvételét a társadalmi tevékenységben; olyan kultúra létrehozásáról, amely a valódi szocialista életstílus kialakítását szolgálja; vagyis lényegében a szocialista ember képességeinek kultuszáról van szó. A civilizációs folyamat céltudatos irányítását tervezzük, amely a tudományos-műszaki forradalom korszakában megnyitná at; utat a műszaki civilizáció humánus emberi változata felé. Eddig a legmesszebb a gazdasági irányítás adekvát formáinak a megismerésénél jutottunk. Ma már világosan látjuk, hogy azok a módszerek, amelyek a szocialista állam iparosításának idején többé-kevésbé megfeleltek a követelményeknek, mihelyt az extenziv fejlődés forrásai kiapadtak, valósággal fékezőjévé váltak a további fejlődésnek. E fordulatra az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején került sor. Mind ez ideig — leglábbis bizonyos tekintetben — az irányításban az adminisztratív, direktív módszerek uralkodtak. Előbb-utóbb rá kellett jönnünk arra, hogy ez az irányítási rendszer nem alkalmas utat törni a tudományos-műszaki forradalomnak, amely ma már egyre nagyobb mértékben határozza meg a civilizációs folyamat irányát és az ember életkörülményeit. Ez ugyanis a tudományos-műszaki forradalom lényegéből ered, ez a forradalom nem egyszeri, strukturális változást jelent, amit direkt módszerrel, határidőre is tervezni lehet, hanem állandó és következetes strukturális változásokat hozó egyetemes folyamat, aminek csak a rugalmas és állandóan fejlődő tervezés és Irányító munka felel meg. Új gazdasági reformunknak is ez a lényege. A terv és a piac kapcsolata lehetővé teszi azon civilizációs folyamatok céltudatos irányítását, amelyek az adott korszakban irányítnatók. Egyben olyan társadalmi feltételeket kell teremtenünk, amelyek a jövőben egyre nagyobb területen, teszik lehetővé az emberi kezdeményezés kibontakozását. Ebből látható, hogy az új gazdasági reform nem jelenti a tervezésről való lemondást, éppen ellenkezőleg, igyekszik elmélyíteni és rendszerbe foglalni azokat a törekvéseket, amelyek az objektív feltételek és szubjektív tényezők tekintetbe vételével és. szabályozásával egy tervezhető jövő megteremtésén fáradoznak. R. Richta és B. Levőik cikke nyomán —zsélyi — a Hét irodalmi melléklete • 46.
