A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-10-29 / 44. szám
Bölcsek mosolya Gyalogszerrel lack London ifjúkorában egyszer gyalogszerrel igyekezett San Franciscóba az országúton, mikor hirtelen megállt mellette egy kétfogatú kocsi. A bakon egy Idősebb asszony ült, aki ostora nyelével megérintette lack London vállát: —Hél — kiáltott a nem éppen kifogástalan öltözetű fiúra. — Mi vagy te? Csavargó, betörő vagy munkakerülő. London csak ennyit válaszolt: — Egyik sémi Az asszony egy ktcsit gondolkozott, azután nyájasan így szólt hozzá: — Ne vedd rossz néven, fiam, hogy kikérdeztelek, de a mai világban nem lehet éléggé vigyázni arra, hogy az ember ne valami betörőt vegyen fel a kocsijára! Most pedig ülj csak fel! A vadon szava lack London anyagi helyzete kétségbeejtővé vált, amikor kutyaregényével elkészült. Ezért nem gondolkozott sokat a Macmillan cég ajánlatán, hanem kétezer dollárért minden időkre örök áron eladta nékik A vadon szava című könyvének kiadási jogát. Azután megjelent A vadon szava, és olyan könyvsiker lett belőle, amilyenre nem sok példa volt a könyvkiadás történetében. Mindenki óriási összegeket keresett vele, csak éppen at nem, akt írta. Stilisztika Jack London egyszer a kaliforniai egyetemen tartott előadást, amelyben az egyetem irodalomtanítási módját ts megbírálta. Mikor lejött a katedráról, Gayley, az irodalom professzora odalépett hozzá, és felhasználta a ritka alkalmat, London sikereihez is gratulált. Az író így mentegetőzött: — Bocsásson meg, professzor úr, hogy kénytelen voltam egyetemük irodalomtanításának rend szerét megbírálni. Mégis helyte lennek tartom, hogy önök olyan ósdi nyelvezetű írókat adnak szövegkönyv gyanánt a hallgatók kezébe,'mint Macaulay és Emerson, akik nagy emberek voltak, de nem a mai nyelven írtak. Gayley itt mosolyogva közbevágott: — ön nyilván nem tudja, hogy egyetemünkön stilisztikát szövegkönyv gyanánt az ön Vadon szava című regényét használjuk. Forradalom Jack London Forradalom című hl rés tanulmányát először a Cosmopolitan folyóiratnak küldte be, de mert keveset kínáltak érte, utóbb a Collier’ s Weeklynek ajánlotta fel. Polgári lapnak ezt a szocialista tanulmányt ugyancsak vakmerőség volt felajánlani. Meglepetésként maga a tulajdonos, Robert J. Collier értesítette a szerzőt, hogy a szocialista irányú írástól el van ragadtatva, s még akkor ts közli, ha ezzel százezer kapitalista előfizetőjét veszítené el. „A honoráriumot önre bízom — irta lack Londonnak —, csak arra kérem, ne ítéljen súlyos pénzbüntetésre azért a vakmerőségért, hogy a cikket közlöm.“ Sötét nézőtér. A vásznon drámai Jelenet pereg: a hősnő szerelmi bánatában nagy adag altatót vesz be, jön az orvos, gyomormosás, majd erőnek erejével sétáltatni kezdik a szobában, nehogy elaludjon, mert az végzetes lehet... És körülöttem röhögnek. Szívből, igazán. Harsányan, jóízűen. Csak én ülök dermedten, aggódó képpel. Nem értem. Mi van velem? Megnézem a pulzusomat, elég normálisan ver. Közérzetem jó, az üléstől ugyan zsibbad egy kicsit a láb§m, de attól még nevethetnék. Valami bajom van, de mi? A hőst elüti az autó, elterül az aszfalton, nagy derültség. Hm. Min nevethetnénk? Biztosan mindenkinek megmondták a pénztárnál, mikor keli röhögni, csak nekem nem szóltak. Érzem, hogy elönt a kisebbrendűségi érzés Még látják, hogy itt szomorkodom egyedül, és kivezetnek a moziból, ne rontsam a hangulatot ... igaz is, minek jön ide egy ilyen savanyú pofa ... Röhögnek körülöttem Valamit tenni kell, míg nem késő. Szúrós szemmel figyelem a vásznat. A főhős valami viccet mesél, na végre, most majd én is nevethettek. Elsüti a poént, és én felröhögök, mint egy filmszekértő. A mozi falai visszhangozzák kacajomat, a kolcratúrból a basszusba csapó üvöltést. Mi ez? Egymagámban röhögök? Körülnézek mellettem, mögöttem zokognak az emberek, szemükből patakzik a könny, vállukat rázza a zokogás, többen megvetően elfordulnak tőlem. Nagyon ideges vagyok. Még szúrósabb szemmel figyelem a vásznat. Most éppen Júliát temetik. Ott van egész Verona. Na, mondom, most mi lesz? Ez elég szomorú jelenet, biztosan nevetni keli. Megvárom az első nevetéshullámot, és -szorgalmasan bekapcsolódok. Kezdem érteni a dolgot. Menet megáll, koporsó döccen — nevetés. Én is nevetek. Elmennek, besötétedik, jön Rómeó. Észreveszi Júliát, odarohan — nagy nevetés. Kezdem jobban érezni magam. És milyen remek pofa az a Rómeó. Hogy itt mi lesz még? Nézzük csak, jön Páris gróf, bajvívás, a gróf halott, Hát ez óriási, hajrá, Rómeói És megissza a mérget — hogy ez miket csinál, meg kell szakadni. Most meg... nézzék csak ... feléled Júlia ... nem igaz, nem bírom tovább, nem bírom, már az oldalamba nyilallik ... Bruhahahai Szerencsére hamar véget ér a film, máskülönben hívhatják a mentőket. Gurulunk a nevetéstől, van aki, a szemét törölgeti. Nem volt kár a pénzért, ilyen jól még nem szórakoztam. Megjött az önbizalmam is. Felemelt fejjel nézhetek a többiek szemébe. Haverok vagyunk. Néhány pasas leverten, szomorúan ballag kifelé. Ezekbe mi ütött? Olyan furcsán néznek rám. Nem tetszett nekik a film? Hülye sznoboki MARTHY BARNA Fájdalmai sose voltak, onnan vett észre, hogy aznap valamivel erősebb, hogy gondolatai nem szakadoztak el, egymásba kapcsalódtak, mint régen. Hetek óta úgy élt párnái és orvosságai között, akár egy vén halász egy különös, szenvedélyes folyó pártján, olykor eláeresztette a kezét valami síkos, fényes víznek, csontig apadt ujjai között egyetlen pillanatra megakadt egy gondolat, aztán a gyönge mozdulat nem tudta tartani, elejtette a rezgő, lebegő fogalmakat, azok tovaúsztak, mint a hal, egy másodperc múlva már csak azt tudta, eszébe jutott valami, azt már nem, mi volt az. Most észrevette a virágot az éjjeliszekrényen, megpróbálta megérinteni, ám keze nem engedelmeskedett, hát csak még jobban megnézte, el is mosolyodott, s a súlyos virágfejek láttán az emlékezés egyszeriben visszahozta hajdani, gyerekkori kertjüket, a földszagot, a locsoló permetének parányi neszét, azt az egész réges-régen elsüllyedt világot, amelyben szülei és testvérei éltek, bolthajtásos, minden évben újból vakító fehérre meszelt vastag falak árnyékában. Rózsáik híresek voltak, minden vendéget megajándékoztak belőlük nyílás idején, a kér tészolló, amellyel lemetszették, mindig nyikkant egy cseppet, mintha a virág helyett ő pa naszkodnék, hogy utat nyit száraival az enyészetnek. Virág, kertillat, enyészet... Megrezzent a feje, mintha tiltakozni akarna valami ellen. Anyanyelvének egyes szavai egészséges korában is riasztották, voltaképpen azóta, amióta tudatosan használta szókincsét. Képzelőtehetsége élénk volt, az enyészet szót férgesnek érzékeltek, és számára szaga is volt a szónak, könnyű, lilás tömjénillata, és hasított is volt valamiképpen, hullámos sziromgerezdekre hasogatott, mint a krizantém. Iszonyúan félt a haláltól. Komikus, hogy egy szó ilyen rossz hatással lehet rá, elvégre mi köze neki az ilyen búsító fogalmakhoz. Nem először beteg életében. Az orvos megígérte, hogy hamarosan rendbe hozzák, azt a pár hetes kórházi kezelést, ami rá vár, könnyen kibírja. Ha komoly baja volna, csak jelezné valami, elsősorban a férje magatartása, de Kálmán nyugodt. Az orvos arca is derűs volt, mikor kimondta a határozatot, hogy kórházba viteti egy időre. Ha a legcsekélyebb aggodalomra ok volna, másképpen viselkednének, hazahívatnák külföldről a fiát. De hát erről nem is esett szó. Ez megnyugtatta. Hát akkor most várják a mentőket. Még sose vitték hordágyon, buta érzés lesz, Kálmán csomagol, könyvet keres neki a könyvszekrényben. Most egészen tiszta volt a feje, jobban is látott, mint az elmúlt napokban, amikor majdnem mindig álmos volt, s tárgyak valahogy ködön át jelentkeztek. A férje háttal állt az ágynak, keze ott tétovázott a könyvsorok előtt. Megérezte, hogy nézi, hátrafordult, rámosolygott, aztán kihúzott a könyvek közül egy háromkötetes regényt. Az öregasszony behunyta a szemét, azt érezte, ha valami vékony kötetkét adnának vele, megijedne. SZABÓ A hírnök MAGDA: Fura, mennyi volt ma a látogató. Ahogy az orvos elment, egymásnak adták a kilincsel. Először Béla jött, a veje, s elundorította, soha még nagy ünnepeken se engedte, hogy megcsókolja, mert mindig borszagú a szája, fuj, iszákos. Szegény Sári, egy ilyen semmirevaló vette el. Mire észrevette, már ott is volt a bajusza a homlokán. Biztosan részeg volt, az ilyen már kora reggel iszik. Aztán a lánya érkezett meg, annak ki volt sírva a szeme, érthető, ilyen férj mellett. S még védi, nem átallja azt mondani egyre, hogy ő azért boldug, hogy szereti ezt a részegest. Szépen. Ha olyan boldog, akkor mért peregtek most is a könnyei? Sose volt sírós, míg otthon élt. Most bezzeg megtanulta. Ennek a Sárinak még a fia se szerez örömet, micsoda sótalan kamasz ez az egyetlen unoka, beállít ebéd után, leül nnellé, néz rá, meg se mukkan, játszik az ujjaival. Más fiú locsog, elmondja, mi volt az iskolában, ez csak nyel, olyan, mint az apja, az ádámcsutkája is olyan undok, szögletes, és nem szólna, pedig milyen szívesen hallgatná az iskolai mókákat. Ez a fiú nem volt mindig ilyen buta. Mikor megkérdezte, mit hallgat annyira, mi baja, Sári felelt a gyerek helyett, elfulladt a hangja, úgy iparkodott mentegetni, hogy rosszul felelt szegény. Az meg csak hallgatott, nyelt, anyjától örökölt kék szeme megtelt könnyel. No persze, ha roszszul . felelt, bőghet is. Kezével éri a vizsgát, s nem tanul. Felelőtlen, mint az apja. A zaj megrémítette, alig kapott lélegzetet,12
