A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)

1967-10-22 / 43. szám

Romain Gary

Üások, meg kell próbálnom mindennek értelmet adni, formát, befejezést. Vallja be, asszonyom, hogy van okom erre a vad, megszállott, hajszolt külsőre. Az én alakjaim sohasem maradnak otthon, ha én elmegyek hazulról. Mindenhová követnek. Ez a gondterhelt kifejezés az arcomon pusztán azt jelenti, hogy akkor éppen nem önmagámra gondolok. Mert amikor önmagámra gondolok, asszonyom, akkor rendszerint röhögnöm kell.

Engedje meg, asszonyom, hogy ez alkalommal emlékezetébe idézzek egy szabályt, amelyre bizonyára megtanították ... a katonaságnál: kerülni kell a személyes észrevételeket.

■

A minap a Jockey-Clubban — ne féljen, épp Csak bekukkantottam — eldiskuráltam barátnőjével, Bibiche grófnővel. Röpke kis beszélgetésünk végén azt mondja nekem nagyon kedvesen:

— Maga egyáltalán nem olyan, amilyennek mondják.

Elsápadtam: nem tudtam, hogy ez köztudomású. Azt hittem, jól elrejtettem a darabokra Vágott holttestet. De nem, nem erről volt szó.

— Én egész kedvesnek találom magát.

Életem egyik legrettenetesebb perce volt

ez. Annyi ordenáréság, annyi rosszmodor, anynyi brutalitás, tizenhét év diplomáciai szolgálat — és fme, alig egy negyedórás beszélgetés alatt egycsapásra összedől az oly kínosan megszerzett hírnevem! Mit tehettem? Semmit. Semmit az égvilágon. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy beleharapok a fülébe, de attól tartottam, félreérti.

— Nekem azt mondták, maga afféle orosz medve.

Igen, így jár az ember, ha olyan balszerencsés, hogy balalajkák, trojkák és cigányzene-Košík József rajza

karok hazájában született. Örökre „orosz medve“ vagy „szláv lélek“ marad. Ha ugyan nem mind a kettő. Egy jóbarátom bájos felesége sohasem hív másképp, mint „duská“-nak, ami azt jelenti „lelkecském“, émelyítő és undorító kifejezés, csak kocsisok és prostituáltak használták a XVIII. században, klienseiket szőlítgatva így — egyetlen tisztességes bolsevik sem él vele azóta.

— Miért mondják ezt magáról?

Emberfeletti erőfeszítést tettein a gondolkozásra. Dehát a Jockey-Clubban voltunk, S ez igazán nem gondolkozásra való hely. Még azt találják hinni, hogy modortalan vagyok.

Más. Ügy áll a dolog, hogy a feleségem filmszínésznő. Egyébként elragadó teremtés. Tegnapelőtt Roquépine markiznál Ön egy pillanatra kilépett vaníliafagylaltjából, és megkérdezte:

— Mondja, mit érez, amikor egy filmszínész a vásznon megcsókolja a feleségét?

Hét éve élek a feleségemmel, de még sohasem gondoltam erre. Túl vagyok ötvenedik életévemen, de ide még nem jutottam el. Ehhez a szellemhez. Mit érzek? Mit érzek? — gyors lelkiismeretvizsgálatot végeztem. — Persze, tisztában vagyok vele, hogy a közönség tekintélyes része audiovizuális felfrissülés végett szalad a moziba. De nem, én még igazán nem értem el erre a fokra.

Jól-rosszul magyarázni kezdtem Önnek.

De Ön szigorúan közbevágott:

— Helytelen az eszejárása.

Nekem, asszonyom? Helytelen az eszem járása? Már éppen kinyitottam a számat, hogy azt mondjam, váljék egészségére, amikor ön hirtelen világosságot gyújtott agyamba:

— Azt szerettem volna tudni, féltékeny-e maga, amikor a feleségét egy színész" meg csókolja a stúdióban?

Vagy úgy! Igen, ez már érthető. Rendben van.

— Dehogyis, asszonyom! Egyáltalán nem vagyok féltékeny. Semmivel sem vagyok félté kenyebb, mint például a férje, amikor ön egy szakorvossal megyizsgáltatja magát.

Azt hittem, felpofoz. De miért, uramisten? ön pontos kérdést intézett hozzám, én pontosan válaszoltam. Miért mondta másnap annak a kedves Zizi vicomtesse-nak, hogy goromba fráter vagyok?

Zizi egyébként megvédett. Ha jól értettem, megmagyarázta önnek, hogy nem vagyok goromba fráter. Csak disznó alak.

Nem vagyok disznó alak, asszonyom. Nem szolgáltatom ki magam olyan embereknek, akiket alig ismerek, ennyi az egész. Ön megveszi a könyveimet. Jó. De azért, mert bájaim árusításából élek, önnek nincs joga kivallatni. Engedje meg, hogy legalább a melltartómra vigyázzak. Könyveim olvasása nem ad önnek jogot arra, hogy fürge ujjakkal levetkőztessen. „Alapjában Ön romantikus, ugye?“ „Alapjában Ón nihilista?“ Alapjában ez, alapjában az, s mindezt gyümölcs és sajt köt. Asszonyom, ha mindaz, amit Ön feltételez, ott volna a lelkem mélyén, már réges-rég megoperáltattam volna magam. Az, hogy az asztal meg van terítve,- még nem ok arra, hogy megkérjen, terítsem ki beleimet az asztalra.

Tegnap megint összeszaladtam Önnel Basileuséknál. Mostanában sokat járok el hazulról: nem akarom, hogy emberkerülőnek tartsanak, ön mostanában olvasta legutolsó regényemet: A csillagevőket. Regényem hősnője egy kis amerikai nő, aki iszákos, kábítószerekkel él, és általában semmit sem hagy ki. Ön felém sietett, felvont vitorlákkal. Még jóformán kezet sem csókoltam, Ön máris formába lendült:

— Ugye a kis amerikai nő alakját a feleségéről mintázta?

Pedig, úgy tudom, asszonyom, ön zárdában nevelkedett. Figyelmébe ajánlom, hogy legújabb regényemnek, a Dzsingisz Kohn táncának központi alakja egy gyógyíthatatlan hidegséggel

sújtott nimícmán nő. Rajta, asszonyom! Fussa ki legjobb formáját! „Jump to conclusions" — ahogy az angol mondja. De ha a feleségem ezúttal egy-két nyaklevest adna önnek, igen kérem, üa ne érje be azzal a megállapítással, hogy goromba fráter vagyok. Követelje a fériétői, hogy kihívjon párbajra. Azt a fegyvert fogom választani, amely manapság a tökéletes nagyvilági ember bevált fegyvere: az asztali kést.

Talán vissza kellene térni egy elmúlt korszak egészséges hagyományához, amikor is a burzsoázia erkölcsi érzéke még nem gyöngült meg, és nem fogadtak „művészeket“ az otthonukban. -De ha az ár ellen úszni Tehetetlen is, azt, ugye, megengedi, hogy kellő alázattal egy tanácsot adjak Önnek.

Ha egyszer osztrigát szürcsölget egy dominikánus szerzetes oldalán, lehetőleg ne kérdezze meg tőle, milyen a viszonya az istenhez, tisztesség ne essék szólván, könnyen meglehet, hogy elveszi az étvágyát. Hasonlóképp ne vájkáljon villájával egy író lelkében, amikor az egy percnyi felejtést, enyhülést keres. Nem azt kérem Öntől, hogy úgy beszéljen, hogy ne mondjon semmit, mert ennél nincs nehezebb művészet — de esküszöm, hogy akármi, bármely tárgy, egy hang, egy mosoly vagy pusztán a baráti jelenléte nekem teljesen elég lesz. Az ember nem azért megy el hazulról, hogy dorongütések hatására mélyebbre hatoljon önmagába. Az ember azért megy el hazulról, hogy szórakozzék. Nem azért, hogy a vérét vétesse.

De nem akarom levelemet úgy befejezni, hogy ne válaszoljak az Ön legutóbbi kérdésére, amelyet annál a Zizi hercegnőnél intézett hozzám a minap, akinek a férje a cukorrépa szakmában dolgozik.

Megemlítette egyik regényemet, amely M páiizsi alvilágban játszódik: az irodalomban nincsenek tilos helyek. Majd egyenesen nékem szegezte:

— Hogyan lehetséges, hogy ön hivatásos diplomata létére oly jól ismeri a selyemfiükat, prostituáltakat és gyilkosokat?

Asszonyom, mindent bevallók. Sokáig titkoltam, de az ön éles szeme töredelmes vallomásra kényszerít.

Asszonyom, mielőtt — az Ön szavával élve —■ hivatásos diplomata lettem, magam Is selyemfiú voltam, prostituált és gyilkos.

Csak azon csodálkozom, hogy — az arányok

tíszteletbentartásával — ön még nem vádolta meg Dosztojevszkijt, hogy baltacsapásokkal megölt egy vén spinét, sem Michelangelót, hogy vázlatokat készítve — jelen volt a kérész trefeszí tésnél.

Asszonyom, Ön a regényeimben nem láthatja sem a feleségemet, sem senki mást, akivel életemben találkoztam. Én a hőseimet azon a másik, rosszhírű helyen keresem, ahol mi ketten soha nem találkozhatunk: a képzeletemben. Mindez ismét bizonyságul szolgálhat Önnek arra, hogy a „művészek“, ahogy az Ön nagyalyjánál mondogatták, nem tisztességes emberek. Kötéltáncosok, meseszövők, afféle „egyének“. Senki másnak nem jut eszébe efféléket kitalálni, nem igaz?!

Bizony, ha a pokol minden kéjét meg kellett volna ízlelnie, hogy önnek felszolgálhassa, maga Dante is inkább letette volna a tollát. Az ember beszélhet örök hóról anélkül, hogy felkutatta volna az Északi Sarkot, és ha új regényem egyik nőalakja teljesen híján lesz egy bizonyosfajta érzékenységnek, kérem, a világért se lásson ebben személyes célzást.

Még csak egy szót. Ha az asztalnál olyan asszony mellé ültetnek, aki nem az én írásomról beszél, aki ürücombhoz körítésül nem próbál a lelkemben vájkálni, tudni fogom, hogy igazi hölggyel van dolgom. És az igazi hölgyekben megvan az a titokzatos nagy-nagy képesség: lehetetlenné teszik a gorombaságot.

Fogadja, asszonyom, őszinte nagyrabecsülésem Kifejezését: Romain Gary.

Palotai Erzsi fordítása