A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-10-08 / 41. szám
Nagy érdeklődésre tarthat számol ez a könyv, amelynek legérdekfeszítübb, legizgalmasabb fejezeteit hétről hétre megismertetjük olvasóinkkal. A hiteles dokumentumokon alapuló, de a kalandregények kitalált cselekményénél is izgalmasabb történetekben váltakozva ismerkedünk meg pénzért mindenre kapható kalandorokkal, és a hazájukért, népükért a hírszerzés és elhárítás nehéz és veszélyes feladatát vállaló igazi hősökkel. A felderítés, a hírszerzés, a kémkedés épp olyan ősi múltra tekinthet vissza, mint amilyen régen az emberiség háborúzik, és ízelítőnek elég is ennyi. A továbbiakban az egyes fejezetek beszéljenek önmagukért. Kémnő vagy a sztriptíz feltalálója ? 1917. október 15-én a párizsi Saint Lazarefogház igazgatója belépett az egyik cellába: — Készüljön, madame, az elnök úr nemet mondott... A fogházigazgató kifordult a cellából, hogy az elítélt, akinek néhány óra múlva szembe kell néznie az életét kioltó sortűzzel, ne lássa felindultságát. Azok az apácák, akiket a siralomházban az élettől búcsúzó rab mellé adtak, könnyeztek. Csak az elítélt, Mata Hari, a párizsi éjszaka fényes csillaga, a férfiak bálványa, a félvilági nők irigyelt vetélytársa maradt nyugodt. Tréfálkozott, aztán tollat és papírt kért, utolsó üzeneteit vetette papírra. És amikor a francia hadsereg tisztjei érte mentek, hogy utolsó útjára kísérjék, még egy pillanat türelmet és egy kézitükröt kért, hogy eligazíthassa haját, némi rúzst kenhessen a szájára. Aztán intett: — Mehetünk, uraim! Amíg a vincennes-i katonai lőtérre, a kivégzés színhelyére kísérték, sem tagadta meg addigi valóját. Kikezdett azokkal a tisztekkel, akik a kivégzést irányították. A szigorú parancs azonban ez esetben diadalmaskodott a férfiszívek vágyán. Igaz, az öttagú, közkatonákból álló kivégző osztag tagjai is csak férfiak voltak, akiknek kezében a „Tűz!“ vezényszó pillanatában megremegett a fegyver. Az öt lövésből csak egy talált. Ez azonban Mata Hari szívét érte, és azonnali halálát okozta. Egy jó évtizeddel később, 1928-ban pompás villájában főbe lőtte magát Claude France híres francia filmszínésznő, a dúsgazdag Chilly gróf hitvese. A német származású ünnepelt csillag nem hagyott búcsúlevelet, utolsó szavait rúzzsal írta fésülködő asztala tükrére: „Ezt nem akartam!“ Férje, aki feleségének halála után kétségbeesésében italhoz menekült, szüntelenül azt hajtogatta: — Mata Hari még halála után Is bosszút áll! Claude France, azaz eredeti nevén Hanna Witting, Chilly gróffal együtt ugyanis döntő szerepet játszott abban, hogy az első világháború leghíresebb kémnője, akinek neve mindmáig megmaradt az ügyes, bájaival és vonzásával operáló kémnő jelképének, a kivégző osztag előtt végezte életét. Claude France azért menekült a halálba, mert nem tudta elviselni az emiatt érzett lelkiismeretfurdalást. Akár csak később végzetét okozó ellenfele, Mata Hari sem azon a néven született, amelyen később világhírűvé vált. Igazi neve Margareta Gertrude Zelle, apja holland ültetvényes volt Jáva szigetén, anyja pedig maláj nő. A félvér lány bizonyos adatok szerint 1876-ban, mások szerint 1880-ban született. Tizennégy éves koráig élt Jáva szigetén, s anyja kívánságára, a burmai templomokban a papoktól vallásos táncokat tanult. Tánctudásának később jó hasznát vette, amikor visszakerült Európába. Zelle úr, aki egyszerű ültetvényes volt, de szívesen mondta magát nyugalmazott ezredesnek, miután meggazdagodott, megunta a gyarmati életet és visszavonult Hágába. Meglehetősen prózai foglalkozásba kezdett, kalapüzletet nyitott. Az volt az elgondolása, hogy lánya majd egy olyan ifjúval köt házasságot, akinek van érzéke a kereskedelemhez, és aki felvirágoztatja majd a boltot. Zelle úr lányának azonban kevés érzéke volt a kalapokhoz és az üzleti szempontból kötött, kiszámított házassághoz, viszont annál könynyebben elragadta m szerelem. Hágában ismerkedett meg még egészen fiatalon Campell MacLeod angol kapitánnyal. A halálos szerelmet gyors házasság követte. Hogy a brit hadsereg tisztje elvett egy félvér lányt, az majdnem szentségtörés számba ment, de mindenesetre nagy feltűnést keltett mind Hollandiában, mind Angliában, sőt még Jáva szigetén is. A kapitány, hogy megmutassa: nem szégyellt felesége származását, a gyarmatokra, felesége szülőföldjére, Jáva szigetére, valamint Borneóra és Szumátrába utazott nászútra. Az angol tiszt felettesei azonban konzervatív emberek voltak, akiknek nem tetszett MacLeod kapitány szabadelvűsége. Mit tettek egy angol tiszttel, aki elvesztette felettesei kegyét? Gyarmati szolgálatra osztották be. A trópusi éghajlat nem tett jót sem a kapitány, sem a kapitányné Idegeinek. Egy darabig ugyan boldogan éltek, két gyermekük született, de aztán bekövetkezett a tragédia. Mind a két gyermekük meghalt. A fiatal anyát nagyon megviselte a csapás. Ügy gondolta, hogy azok a buddhista papok álltak rajta bosszút, akiknek annak idején tanítványa volt, de elhagyta őket. Beteges fantáziájának víziójában azt gondolta, hogy a papok az egyik szolgáját bérelték fel, hogy megölje a kisgyerekeket. A szerencsétlen asszony a meggyanúsított szolgát agyonlőtte. Akkoriban persze fel sem merült, hogy egy bennszülött meggyilkolásáért felelősségre vonjanak egy angol állampolgárt, de a botrány miatt mégis kellett valamit tenni. MacLeod nem maradhatott tovább a gyarmatokon, felettesei áthelyezték Európába. Ekkor már pokol volt a házaspár élete. A trópusi éghajlat tönkretette a kapitány idegeit, felesége is egyre feltűnőbben viselkedett, buddhista templomokba járt táncolni, egészen elidegenedtek egymástól. Amszterdamban éltek ekkor, egyikük sem tudott bánni a pénzzel, ráadásul különböző mulatókban kerestek feledést. A kapitány anyagilag teljesen tönkrement, és hogy mégis folytatni tudja előző életmódját, arra kényszerítette feleségét, hogy káprázatos szépségű testével szerezzen pénzt. Az asszony nem sokáig bírta ezt az életmódot. Elhatározta, hogy otthagyja férjét, s tékozló lányként viszatér szüleihez. Ám nem kellett férjétől megszöknie, mert a kapitány ebben megelőzte. Egy szép napon eltűnt a lakásból. És itt kezdődött Margareta Zelle életének igazán kalandos korszaka. Igaz, előbb még egy kis interihezzó zajlott le az atya kalapüzletében. Margareta csak néhány hétig bírta ezt az életet, és amikor annyi pénzt szedett össze, amennyi elég lett egy párizsi utazáshoz, ismét elbúcsúzott a szülői háztői, és a francia fővárosban telepedett le. Nem Párizs nevezetességeire, a múzeumokra volt kíváncsi, hanem az éjszakai életre. Pénze hamarosan elfogyott, de mindig akadtak gazdag és előkelő urak, akik hajlandók voltak meghívni az éjszakai mulatókba, sőt fedezni megélhetésének költségeit. Előbb az egyszerűbb találkahelyeken lett állandó vendég, de Párizs kifinomult érzékű és dúsgazdag nőbarátai hamarosan rájöttek, hogy ennek a virágnak kár elhervadnia a mocsárban. Tavasszal a csodálatosan szép fiatalasszony, kinek egzotikuma csak fokozta vonzóerejét, már saját palotájában lakott Neuillyben. Margareta Zelle, aki néhány héttel előbb még közönséges halandókkal feküdt az ócska szállodák nem mindig frissen húzott ágyába, most már államférfiaknak, magas rangú katonáknak, diplomatáknak nyújtotta csókra a kezét. Ebből az előkelő társaságból mindig csak egy űr számíthatott rá, hogy a többiek távozása után is Zelle kisasszonnyal maradhat. Cserébe természetesen ő viselte ennek a pazar életnek a költségeit. A Jáva szigetéről származó félvér lánynak azonban nem volt szerencséje. Nem adatott meg neki, hogy törés nélkül haladjon az előkelő kokottok szokásos útján, vagyis viszonylag hosszabb időnként cserélgetve szeretőit, végül is gazdag, az erkölcsökre oly sokat adó, a különböző jótékonysági egyesületekben tevékenykedő öreg dámaként fejezze be pályafutását. Nem sokkal azután, hogy férje meghalt Skóciában — ez örvendetes esemény volt Mrs. MacLeod számára, hiszen teljesen szabaddá vált —, Nizzában agyonlőtte magát az a gazdag barátja, akinek támogatását éppen élvezte. Kiderült, hogy a férfi anyagi romlása miatt lett öngyilkos. Miután minden vagyonát a barátnőjére költötte, váltókat hamisított, hogy az így szerzett pénzzel megtarthassa magának. A még mindig nagyon fiatal Zelle kisasszonyt megrendítette az eset, Hónapokra eltűnt a párizsi társaság szeme elől. És aztán teljesen váratlanul ismét feltűnt, mégpedig óriási meglepetést, igazi szenzációt okozott. 1905 októberében estélyre hívta meg barátait. A meghívás a párizsi keleti múzeumba, a Musée Guimet-be szólt, azzal, hogy ott a háziasszony keleti táncokat fog előadni. Ekkor már nem a Zelle, hanem a Mata Hari nevet használja. Mata Hari maláj nyelven annyit jelent, mint a „Nap szeme“. Az estély résztvevőinek szeme a „Nap Szemére“ ragyogott, amikor Mata Hari a rafináltan kivilágított múzeumban különös tánca közben, minden mozdulatát gondosan kiszámítva, egyenként ledobálta magáról ruhadarabjait, hogy végül teljesen ruhátlanul fejezze be a pompás mutatványt. Ilyet még a legtapasztaltabb, minden hájjal megkent és minden pénzzel rendelkező nőbarátok sem láttak eddig. A másnapi párizsi lapok — Mata Hari nem feledkezett meg a sajtó meghívásáról sem — nagy kritikákban ünnepelték Mata Harí művészetét. Ki gondolta volna akkor, hogy a félvér lánynak egykor számos követője akad, s ezrével akadnak majd — igaz, az ős-sztriptíz táncosnőt szépségben meg sem közelítő — lányok és asszonyok, akik tánc közben levetkőznek majd a nyilvánosság szeme láttára, s az ő mutatványuk adja majd a világ sok ezer mulatója programjának gerincéti Mata Harit a legkülönbözőbb párizsi színházak szerződési ajánlatokkal halmozták el. A kokott, aki ebben az időben nem tartott gazdag barátot, s bájaiban inkább egy-egy színház egész közönségét, mint egy dúsgazdag férfiút részesítve, a párizsi színházi világ ünnepelt csillagává vált. Ahol Mata Hari fellépett, zsúfolt volt a nézőtér. Abban az időben volt ez, amikor Otero és Isadora Duncan élt és táncolt, Mata Hari dicsősége azonban még az övékét is felülmúlta! A híres Folies Bergéres-ben táncolt éppen, amikor egyik fellépése után kopogtattak öltözője ajtaján. A „szabad“ kiáltás után először egy hatalmas, gyönyörű orchideacsokor (tél voltlj tűnt fel, azután egy férfi. — Pierre de Morjtessac márki vagyok! — hajolt meg mélyen az illető. — Madame, az ön szépsége és bájossága elragadott engem. Bocsásson meg az alkalmatlankodásért, de nem éltem volna túl, ha nem ismerkedhetem meg önnel és nem csókolhatom meg a kezét! A márkinak akár be sem kellett volna mutatkoznia — ki ne ismerte volna őt Párizsban? A párizsi éjszakai világ koronázatlan császára volt, államférfiak, pénzemberek, magas rangú katonatisztek bizalmas barátja. Mata Hari, aki elhatározta, hogy életében már soha nem lesz többé szerelmes, beleszeretett Montessacba. Akkor még nem tudta, hogy a márki soha nem volt márki, sőt, eredetileg nem is Montessac. Eredeti neve egyszerűen Lucas Netley, aki nem a családi vagyonból, hanem éjszakai betöréseiből, a zsákmányból szórja a pénzt. Ebben az időben azonban Lucas Netley, alias Montessac márki már nem járt éjszaka betörni. Folytatjuk 14
