A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-10-01 / 40. szám
Monoszlóy Dezső Ikarus Vergődöm a tenger dagályán, Sírom nem lát remegni gyáván, Bátran nézek bele ... A mélységtől sem fél, ki mint én Föl a napig repűle szintén, Ss nem szédült feje. Fent a magasban, mint magasbban, Elmúlhatok: megvan jutalmam; felezve a siker ... Szép: akinek fut a dicső vég, De azzal is köz a dicsőség, Ki gondol, kezd, — ki mer. Ulénk a bús sziget homokján, S a vízre bámultunk .. ■ okolván Sokért a végzetet; A túlpart...! tenger-nyomta távol, Mit nem repül át, meg se Iából, Ki földre született. Repülni...! hah ... I teremts magadnak, Mit természet, sors megtagadtakI S én, — szárnyat alkotók; A föld színét elhagyva lábam; Győzelmi zaj hangzók utánam ... — Hódítva volt a lég. A szárny emelt, — vágytam, s repültem, Lázas gyönyörtől részegtülten, Nem félve, látva bajt; Fent a magasban, mint magasban, A föld fiát hogy béavassam A lég titkába majd. De — illetvén, mi illethetlen: A büszke nap bosszús-ijedten Kél, üldöz és nyilaz ... Szárnyam stvít, izekre tágul, S leválik ... a tüzes sugártul Megolvadt a viaszt . Vergődöm, — vívok szél- s dagállyal. De rajtam új kéj futkos által: Mily fenség ... I mily esés ... I • 150 évvel ezelőtt, 1817-ben született jelentős képviselője. Hogy ezt felejtésssel takarja, Tenger mélysége, ég haragja, S vesztem: mind, mind kévést A hullám a száraz felé tart, S titkát fű-fával közli a part, Énekli a madár; Völgybe s oromra könnyen ér el, S a szívbe szállván ingerével: Tenyészt, mint napsugár. Élet jön a meddő szünetre ... A gondolat, meg van születve, Nagy, munkás és örök; Leend sok, aki fenn se szédül, Nem retteg a menny fellegétűl, Bár villámlik, dörög. Betöltve éltem hivatásai — A víz sírom hadd ássa, ássa ... Köszirt leszek neki; Habját, melyet szétzúzó bennem, Ijedt, zajongó rendűiéiben A felhőkig veti. S lész a hab is, — mely rám özönlék, Hogy elrejtsen — felőlem emlék! Vész, víz ha szendereg, Vagy folg köztük szilaj csatázás: Örökre zeng itt a kiáltás: Halandók, merjetek! 1863 Tompa Mihály, költő, a nép — nemzeti irány ✓ Oda a mosthoz Mikor a szerencsebaba fehér nappal-szemét kancsalin lehunyja s egyszerre fekete tussá ömlik az arca a leselkedő ablakokat kívülről mind összemaszatolja szeretnék borzongni az elfeledhetetlen rémületen szeretnék ujjongani az elfeledhetetlen örömökön de hiába erőlködik az emlékezet felvonója lejjebb lejjebb ez már a tegnap lejjebb ez már a tegnapelőtt lejjebb ez már a pince itt is ott is csupa korom Elég minden vijjogja minden gombnyomás eloszthatatlan magammal a múlttal nem osztozkodhatom kívülről leselkedik egy idegen szerecsen tusszínű fejjel tusszinü aggyal és sunyin töpreng elfelejtett gondolatokon Mintha folyóba mártanám magam amelynek vize eleven krokodil érzem ahogy a csattogó hab megemészt ez már a lábam ez már a törzsem a pillanat résén persze még van menedék ott vár az elfeledhetetlen rémület ott vár az elfeledhetetlen öröm mielőtt a felvonó örökre megállna mielőtt végleg lehunyná szemét a szemesen szárnyakként magamhoz kötözöm se feljebb se lejjebb most félek most örülök — Kossuth Rádió! Budapest! Kedves hallgatóink! A Szív küldi műsorát közvetítjük. Török Tivadar építészmérnöknek szól a mai első szíves üzenet. Abból az alkalomból, hogy első ízben vesz részt házibulin, kedvenc dalát küldik neki, akik őt forrón szeretik: Elei, Laci, Bandi, fstefánka. Meri, Csiri, Bea, Maja és Jenőké, azaz a kis Somfai. Borízű hangon rázendített: A Csap-utcán végesteien végig ... he-de, he-de minden kiskapuban virág, he-de, nyílik ... A többiek valami leírhatatlan disszonanciával, lejáró gramofonra emlékeztető ritmusban recsegték: — Minden kiskapuban kettő-három, csak az enyém hervadt el a nyáron. A kórus ezután szembefordult Tivadarral és akkora hahotaorkánt zúdítottak az ünnepelt felé, hogy lentről valaki felkopogott a partvissal: — Ne kaszinózzanak már megint, a kutyaúristeni! — Pofa be, öregúri — ordította valaki és az egész társaság tovább röhögött, heherészett, visongott. Tivadar feszengett a fotelban. — Ne marháskodjatok — mondta szelíden. Ne marháskodjatok... Hiszen ügy is látom, hogy meg vagytok velem elégedve. Mert végre engedtem az invitálásnak és eljöttem erre a bulira. Látom a képeteken, hogy meg vagytok elégedve. Valami ilyesmit gondoltok most magatokban: Na lám, a Tiví se különb nálunk, csak megjátssza magát. Hogy ő ilyen komoly, meg olyan komoly ... A kis Somfaihoz fordult: — Tudod, öcsi, mikor láttam ilyen elégedettnek a pofátokat? — Mikor hapsikám? — kérdezte gyengéden Somfai. — A szalagszentelőnkön, nyolcadikos korunkban, a gimnáziumban — bólogatott Tivadar. Amikor leitattatok. Belém nyomtatok tizenegy deci bort. Elhülyültem tőle és botrányo-13 san viselkedtem. Dülöngéltem az iskola folyosóin és kérdezgettem a tanároktól minden általam akkor ismert nyelven: Hány óra? Wieviel Uhr ist es? Katóríj csasz? Quota hora est? Kofko je hodín? Aztán három lánynak vallottam szerelmet egymás után. Többnek nem lehetett, mert csak hárman voltak összesen az egész osztályban. Sőt, mind a hármat az egész osztály és a tanári kar jelenlétében meg is ölelgettem, fogdostam és össze-vissza csókoltam, ahol értem. Hatalmas sikerem volt. Az éjszaka folyamán néhányan bementünk a nyitott fizikai szertárba. Nagy halom szardíniás szendvics volt ott tálakon. Pillanatok alatt likvidáltuk őket. Persze nem ettük meg, hanem a falhoz, az üvegezett szekrénykékhez, az asztalokon elhelyezett segédeszközökhöz vagdostuk őket. A pedellus — szegény — két napig vakargatta aztán a vajat meg a szardíniát a falakról meg minden vacakról. Én és a többiek megúsztuk a dolgot osztályfőnöki dorgálással, de a ti szemetekben óriásivá nőtt a „becsületem“. Láthattátok, hogy a tizenegy deci bor hatására a mintadiák is lesüllyedt hozzátok. Ugyanúgy iszik, „nőzik“, neveletlenkedik, mint ti... És napokig ünnepeltetek. Akkor láttam ilyen elégedettséget a szemetekben, mint most. Nem tudtatok felemelkedni a mintadiákhoz, hát lerántottátok őt magatokhoz, a pocsolyába. És most sem tűrtétek, hogy kerülöm a társaságotokat, mert a felszínes, ostoba, olcsó kis szórakozásaitok nem elégítenek ki engem ... — Jól van, Tivi — szólt közbe egy közel kétméteres, szakállas fiatalember, Szalay Pista, akit újabban — nem tudni, kinek a kezdeményezésére — mindenki amúgy „ősmagyarosan“ Istefánkának nevezett. Jól van, Tivi — ismételte dörmögő basszus hangján. Köszönjük az élménybeszámolót. Felelevenítetted a Szalagszentelőnk jóhangulatú éjszakáját. De ezt a prédikálást most már hagyjad, tedd el melegebb napokra, Jó? Tivadar elhallgatott. Ismét valami álmosság vett rajta erőt. Gyámoltalanul motyogta: — Melegebb napokra? De hiszen most is elég meleg van. A kisasszony talán ezért is vetkőzött bikinire... És tétova mozdulattal a hosszúhajú barna lányra mutatott, aki most Istenfánka ölében ült az egyik fotelban. — A Maja? — szólalt meg Ismét, félig kérdő, félig kérkedő hangon a kis Somfai. Nem kisapám. A Májának nincs melege. A Majának klassz combjai, remek cicikéi vannak, satöbbi, satöbbi. Ezért szereti magát mutogatni! Nyerítve, hülyén felröhögött. — Sztriptízt is rendez neked a Maja, ha parancsolod — mondta rekedten a kis Somfai. Maja felpattant Istefánka öléből és Tivadar elé állt: — Parancsolod? —Egyelőre üljön vissza a helyére, kisasszony — mondta Tivadar, mire Maja esetlenül pukedlizott és visszaült Istefánka ölébe. — Szégyellős a pubi — dörmögte Istefánka és gyakorlott mozdulattal csúsztatta lapáttenyerét Maja melltartója alá. Tivadar felállt. Megingott kissé. A többiek várakozóan tekintettek rá. — Jön a „hegyibeszéd“! — rikoltotta a kis Somfai, de a többiek leintették. Tivadar körülnézett. Megakadt a tekintete az Istefánka ölében ülő Maja hosszú, formás lábszárain, melyekkel ütemesen kalimpált a levegőben. — Barátaim! Búcsúzom — mondta rekedtté váló hangon. Miután volt szerencsém tapasztalni, mi is tulajdonképpen egy házibuli, távozom. Én visszamegyek a másik bolygóra .. — Milyen másik bolygóra, Tivike? — kérdezte ajakcsücsörítve, enyelgő hangnemben, a széplábú Maja. „ Befejezés a következő számban
