A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-09-24 / 39. szám
Lapátagancsos -----idill -------Már úgy látszott, kószálásunk hiábavaló. Hasztalan járni a hegyeket több mint három napon keresztül — ez alighanem minden kiváncsi természetű embert fölbosszantana. Nap mint nap, alighogy plrkadni kezdett, máris talpon voltunk: helyenként derékig érő harmatos főben kellett taposnunk. A lagcsöndesebb helyeket kerestük a szélrózsa minden irányában; a legnagyobb óvatossággal haladtunk előre, akárcsak a rókák. A kíváncsiság láthatatlan erőként hajtott bennünket kitűzött célunk felé. Gyakorta fölriadtunk, összerezzentünk, ha valahol a közelünkben egy egy feketerigó röppent föl váratlanul. Másutt szinte a lábunk mellett félénk nyuszi ugrott ki a fűből, s kilőtt golyó módjára csapódott be az erdő fél közé. Itt-ott fürge mókus ugrált ágról-ágra, ám amit kerestünk, dámszarvast egyetlenegyet sem sikerült megpillantanunk. Nem maradt más hátra, szent türelemmel kellett magunkat fölvérteznünk. Ahogy teltek az órák, a hőség is egyre fokozódott, s ha meleg van, a vadak legszívesebben beveszik magukat az erdő sűrűjébe, a fák és bozótosok árnyékába, ahol nem érik őket a Nap perzselő sugarai, ahol nem találják meg őket a szemtelenkedő legyek, bögölyök. Már-már letettünk minden reményről, gondolván, hogy majd este folytatjuk a nyomozást, ám alighogy tanakodni kezdünk, mikor és melyik helyen találkozunk — egyszerre csak nem messze tőlünk a lejtőn valami reccsent. Elhallgattunk, mint a madárfióka, ha héját sejt a közelben. Pár pillanat múlva a sűrű szélén megmozdult egy gally. Gyorsan lehasaltunk a fűbe. Egy dámszarvas-fej jelent meg a szemünk előtt, de rögtön el is tűnt. Kollégámmal együtt lélegzeni is alig mertünk. Tekintetünket belefúrtuk a lombok rejtőkéibe, oda, ahol az imént a lapátagancsos fejet megláttuk. Hpsszú csönd következett, mintha egy árva élőlény sem lett vola a közelben. Csak Jóval később ütötte meg a fülünket valami halk nesz: bal kéz felől megzördült a haraszt, megmozdultak a harmatban fürdő magas fűszálak. Jobban szemügyre vettük a helyet, s mit láttunk: két kis fül kandikált ki a fű közül, s mögöttük egy darab, fehér csíkokkal és pöttyökkel tarkított hátrész. Kollégám élesre állította fényképezőgépe lencséjét, várva, mikor bukkan elő az egész szarvasborjú. Hiába. Ahogy megjelent, el is tűnt nyomban. Bizony kér, hogy az ilyen ennivaló kis állatnak nincs több érzéke a fényképezés iránt, s még arra sem képes, hogy a vendégeknek életnagyságban és teljes parádéban bemutatkozzék. Valamivel odébb átvillant egy kis tisztáson a kis dámborjú anyja, de azonnal eltűnt, beleveszett a sarjerdőbe. — Teringettétl — tört ki mindkettőnkből a feszült várakozás. — Hogy nem tudott néhány másodpercre megállni! — Talán megriasztotta valami, vagy minket vett észre? Nem tudtuk elképzelni, mit történt. Csak akkor jöttünk rá, amikor fölemelkedtünk a fűből, s arcunkat egyhe szellő csapta meg. A szarvastehén szimatot fogott. — Úgy látszik, mégiscsak este kell jönnünk. Alkonyatkor biztos visszatér, lehet, többedmagával is. — Hazaballagtunk, mivel a Nap már amúgy is magasan Járt a hegyek fölött. Számításunk bevált. A jól álcázott magaslesről napnyugta előtt sokáig gyönyörködtünk az alattunk legelésző lapátosokban. Volt köztük olyan, amelynek terebélyes agancsán cafatokban lógott az agancsról lehámló finom bőr: úgy nézett ki, mint valami vérbe áztatott barna rongyfoszlány. A bika már készült ez őszi üzekedésre, a kemény párbajokkal meg-megszakított pásztorórákra. Gyönyörű példány volt — nem tudtunk betelni a nézésével. Ekkor valaki messze a hátunk mögött nagyot füttyentett. A jelre a hegyoldal másik végéről újabb füttyszó válaszolt. -— Ide gyere! Annyi itt a máááálnai Málnázó gyerekek voltak. Kiabálásuk, füttyögetésük véget vetett a lapátagancsú dámvadak nyugodt vacsorájának. Sajnáltuk nagyon, hogy az ldlllnek vége, így is néhány szép felvétellel és kellemes emlékekkel gazdagabban tértünk haza. LADISLAV KDCHTA Jindro Vlach felvételei A valódi csodapókok Furcsaságaikról ismeretes különc egyéneket szoktak tréfásan osodapófcnek nevezni. Ezúttal azonban valódi osodapftkról van szó. Mindenki előtt ismert, hogy a pókok miként szövik hálójukat, s miként használják fel vadászaton táplálékuk megszerzésére. De nem minden pókháló egyforma. Madagaszkáron ál egy pókfajta, «mely mintegy négyzetméternek megfelelő nagyságú sűrű hálát sső, de ami a legfontosabb, a háló szála oly erőt, hogy a híJlyl lakosság ruhaszövésre használja tol. A lányok elmennek az erdőbe, megkeresik a legnagyobb példányokat, összegyűjtik a található pókhálókat ás a pókokkal együtt hazaviszik. Odahaza a pókot óvatosan megrügzitik s lassan kihúzzák s egyben feltekerik belőle a szálat. Utána megint visszaszállítják ezeket a nagyszerű fonalgyárosokat as Brdőbe régi helyükre. Ojabb három nap múltán ismét rendelkezésükre áll a szövésben az erdei nylon. A szemtanúk azt állítják, hogy az ebbúi készített anyag csillog mint az arany ét szilárdsága, könnyűsége felülmúlja a selymet. Dál-Afrikában ál egy púkfajta, amely viszont azért érdeket, mert égésién szokatlan módon ejti el a zsákmányát. Napközben bánnlt félálomban húzódik meg a fákon áe alig Iahet megkülönböztetni a kéreg apró görcseitől. Ha jön az éjszaka, legveszedelmesebb ellenségei aludni térnek. Ilyenkor kel életre és kezdi szőni ruganyos szálból mintegy nagyobb postabályegnyi szatyrát, s ha ezzel elkészült, első lábaihoz erősíti s elindul „bevásárló kőrútjára“. Ha az elővigyázatlan pillangó, légy vagy más Jó falat hirtelen mag is érzi a veszélyt a pók villámgyorsan rádobja lepketogó hálóját, vagy szatyrát a kiszemelt áldozatra ás foglyul ejti. hét 21
