A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-07-09 / 28. szám
A MEZÍTLÁBAS csoda Martu Kubíäové és Vaídemar Matuška Hana Hugeruvá Karel Gott Hadd írjam le Így, mert úgy hallottam, hogy menedzsere, a talpraesett- Evelyn Taylor asszony állítólag hatalmas összeget ígért annak az új* ságírónak, aki ezt írja lapja címoldalára. Nem reflektálok hatalmas összegre, s mivel a belső oldalon írom, megelégszem kevesebbel Is, de majd meglátjuk, Sandle egy kis zűrzavart okozott. Megjelenése ugyanis olyan lázba hozta valamennyiünket, hogy a rendezőktől kezdve a pincérig mindenki elvesztette a fejét, csak ő maradt meg mosolygónak, viccelődőnek, könnyednek, no meg Dežo Hoffman, a közismert, szlovákul Is kitűnően 'beszélő angol újságíró, aki Sandle árnyékaként vonult mindenhová. Két Shaw-t ismertem meg: az egyik, öntudatos, kissé cinikus, céltudatosan karierre törő, mesterkélt, mások által Irányított és ellenőrzött „nagy név“, és a másik: egy bűbájos csltrl, aki a pódiumra lépve mindent feled, csak énekel, és ihogy énekel? Szaladgálás, próbák, zenebona, sajtóértekezletek, kíváncsi gyerekek, rendre intő felnőttek, fontoskodó ajtónállók, a hidegkonyha orrcslklandozó falatjai, gyenge kávé, rengeteg cigaretta és nevek, dalok, ah, hogy lehet mindezt'megírni! Távirati stílusra kényszerít az újságírók által olyan jól ismert helyhiány, pedig Itt van még Bill Ramsey, akiről — hangja után ítélve — még Ella Fitzgerald Is azt hitte hogy néger, aki ízig- vérig komikus! Mindig jó a kedve, „frissen“ növesztett szakálla még „férfiasabbá" teszi, mint amilyennek eddig ismertük. Mindent énekel: spirituálékat, dzsesszt, táncdalokat, slágert* bluest, — mindent tökéletesen. Csaknem harminc énekesről, ugyannyl zeneszerzőről és szövegíróról, vagy száz muzsikusról, jó néhány karmesterről, a zsűriben helyet foglaló szakemberekről képtelenség írni,.. Végül is elérkezett az utolsó este, a fesztivál fénypontja, az Intervlzló által közvetített nemzetközi táncdalvetélkedő. Sajnos, az előző napi élmények után csalódást okozott, de egyúttal örömet is. Csalódást, mert sok gyenge számot hallottunk, s örömet, mert az „Aranykulcs" Csehszlovákiában maradt, tulajdonosa B. Ondrá- Cek és J. Schneider — a szerzők, valamint EVA PILAROVÁ ÉNEKESNŐ. Mardel mikrofonnal a kezében, szabadon sétál, könnyedén énekel, mosolyog és boldogság sugárzik az arcáról. A nézők szűnni nem akaró tapsa Ismétlésre kényszeríti. Guy azonban köszönetét mond, udvarias és francia könyedséggel átadja a mikrofont az est fénypontjának, Glliola Clnquettlnek, aki maga a MEGTESTESÜLT SZERÉNYSÉG szinte hihetetlenül egyszerű ruhában jelenik meg. Nem tanult szlovákul, hogy megnyerj© a közönséget, nem foglalkozik zeneszerzéssel és szövegírással, nem kommentál, csak énekel... énekel... Csodásán. Az ember visszafojtott lélegzettel kénytelen hallgatni. San Remóban 1964- ben szinte egy éjszaka alatt lett híressé. Nono- L©ta — ki n© ismerné? Ezzel kezdte és azóta Is minden műsorát, minden koncertjét ezzel fejezi ba Egyszerű olasz lánynak tartja magát, aki mesterséget tanult — rajzoló — és aki a véletlen és tehetsége folytán lett azzá, aki — Ctnquettlvé. Egyszerűen azért énekel, mert szereti a dalt, az embereket. Nem vágyik hírnév után, sőt, ha férjhez megy, családjának akar élni. Imádja a természetet, szereti a barátait, otthonát, Veronát, de mindenek előtt a zenét... A próbákon katonás utasítások hangzanak el, véget ért a nemzeti verseny, az „Aranylírát“ odaítélték Éva Pllarovának, a Rekviem című dalért. Mintha megnyugodtak volna a kedélyek, mintha felengedett volna a feszültség. Az első emeleti rögtönzött kávéházban Waldemar Matuška, az ezüst- és bronzlíra tulajdonosa éppen az utolsó falatot kapja be. — Szabad feltennem néhány kérdést? — Természetesen. — Ml a véleménye a fesztiválról? SOK Jú DALT HALLOTTAM, sajnálom azonban, hogy Bratlslavából ismét, mint már annyiszor, jóformán semmit sem láttam. Nagyon szeretem ezt a várost, de ahányszor Ide jövök, mindig énekelnem kell, hivatalos beszélgetéseket folytatok, pedig mennyire szeretnék végigsétálni a Dunaparton, anélkül, hogy bárki is felismerne. Szeretnék beülni egy pohár borra a Klsferencesekhez, anélkül, hogy a hátam mögött összesúgnának, — aha, a Matuška, — egyszóval szeretnék egyszer mér normális életet élni. — Úgy tudom, hogy tisztelőinek hada könyörtelen, s mi több, létrehozták Prágában a Matuška-klubot, amely a maga nemében egyedülálló Csehszlovákiában. — Tudok róla, hogy ezren vannak, gyakran kapok tőlük levelet, s elárulom, hogy a klub tagjainak minden esetben válaszolok. A levelek közül nagyon sokat elteszek, fűként azokat, amelyekben a fiatalok tanácsot kérnek, pszichológiai problémákkal fordulnak hozzám. — Az utóbbi Időben önnel mint színésszel is találkoztunk, mi a véleménye a filmről? — Énekes vagyok és elsősorban énekelni akarok. Énekelni, sok Jó és vidám dalt, hogy az emberek elfeledjék gondjalkat-bajaikat. — Walda, tudod, hogy a próbán te vagy az első? —. szól egy hang. — Tudom — sóhajtja, látja, az embernek egy percnyi nyugalma sincs, pedig mennyi mondanivalóm lenne még. S hogy ez így van, arról a későbbiek folyamán megbizonyosodtam, mert Matuška mindenütt jelen volt és a fesztivál egész tartama alatt, ahányszor csak a folyosón, a hallban, a színpadon vagy akár a szállodában találkoztunk, mindig elárult valamit, valamit, aminek összesége egy regényre való. Közben megérkezett Sandle Shaw, a nagy sztár. Minden bizonnyal őt vártuk a leginkább, s őt övezte a legnagyobb érdeklődés. Sok miniszoknyát láttam már, és sok szemüveget is, de olyat, mint Sandie-é, még soha. Azt sem tudtam eddig, hogy Szlovákia fővárosában annyi a fényképész,, filmes és újságíró, ahány őt aznap körülvette. Szinte sírt örömében: végre sikerültl — tudja mit jelent ez számomra? — fogadott öltözőjében. — Magának fogalma sincs arról milyen boldog vagyok! Rekviem, rekviem, mindenütt ezt hallani, nemcsak a nagyteremben, hanem a hanglemezt árusító bódéban, a rádióban, a kritikusok között. A Rekviem fölényesen győzött. Nyitva áll az út a világban. Éva elnyerte méltó jutalmát. Habár eddig Is mindenki elismerte kimagasló tehetségét, példátlan szorgalmát, szívósságát, a szerencse valahogy mégsem kedvezett neki. Rengeteg élményben volt részünk, de a java csak ezután következett. Hana Hegerová önálló estje. A KÖNNYŰ MÚZSA KIRÁLYNŐJE a sanzon, Hegerovában méltó tolmácsolóra talált. Előadásmódja annyira kultlvált, hogy az ember visszafojtott lélegzettel kénytelen hallgatni. Nem olcsó produkciót nyújt, hanem mély művészi élményt, olyat, amilyenben ritkán van részünk. Műsorát gondos körültekintéssel válogatja meg. A zárószámot Karel Gott énekelte, aki a fesztivál utolsó napján érkezett, egyenesen Saarbrückenből. Holtfáradtan ugyan, mert külföldi turnéján naponta 11—13 órát dolgozott, de Gilbert Becaud dicséretének melengető érzésével, aki filmjének forgatása közben őszinte elismeréssel adózott Gottnak. Ez az énekesünk már világhírnévre tett szert, s mi csak azt kívánhatjuk, hogy minél több ilyen kvalitású énekest tartsunk számon. J. Košťová hófehér ruhában, öt nyelven mondott búcsút, és fáradtan, de boldogan sóhajtott fel: a viszontlátásra a III. International festival of pop songson, s ezzel valamennyiünk kívánságát fejezte kt. , OZORAI KATALIN
