A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-09-10 / 37. szám
A vásárhelyi Lida Krnfl igazgató Beszédes kék szemű, szelíd arcú fiatalasszony Ibolya. Hűséges a nevéhez, mintha az után formálta volna ki az életét. — Vagy tán mindenki a nevéhez idomul? Mert vannak Marika típusok, Erzsikék, Évák, ő így Ibolya. A festőműhelyben ül, előtte a munka, a félkész majolikapohár, korsó, tányér, váza. Mindmind nemes terméke a hódmezővásárhelyi majolikagyárnak. Az agyágból született fazekasok álma, művészi munka, ez olyan, amelyre büszke minden ember, aki e gyárban dolgozik, mert a korsó, tányér elviszi világszerte kezük munkáját, művészetüket, Ízlésüket. — Talán ezért érdemes itt dolgozni — mondja' Ibolya, aki tengerészfeleség, itt az Alföld közepén, ahol a legközelebbi nagy víz a Tisza, amely csak habokat visz a Dunába, s onnét a tengerbe, de a hajót, — nagy hajót sosem. Tengerészfeleség minden álmával, minden romantikájával, minden helyhezkötöttségével, és minden várakozásával, változásával e néhány szónak, amely az ő életének valósága. — Strandra nem Járok, mert — s hosszan hallgat, távolba néz, tudja' a választ, s mégis keresi — mert mit szólnának — mondja mintha ezzel mindent megmondana, és meg is mond. — Nagy ez a város, — hatvanezres, — de nem elég nagy ahhoz, hogy ne vegyék észre Csorba Gézánét, aki a tengerészférj nélkül van a strandon. Olyan ez a város, mint egy nagy lepény. Órák kellenek, míg keresztül éri gyalog az ember, s mégis mindent tudnak egymásról, mindenki ismeri a másikat, s nemcsak a szomszédot, mint az igen nagy városokban. Ezért nem Jár a strandra, pedig de Jó volna legalább látni, érezni a vizet, amely minden álmának bölcsője, melegítője. Mert- a víz hozza, viszi Gézát. Tehát Ibolya szereti a vizet, és strandra mégsem Jár. Itt él a gyárban, s ül a festőműhelyben, álmodja az újabb és újabb úgynevezett „szabad dekorokat“, mert az új minták egy része a festőlányok (Irókislányok), asszonyok tervei, s ők is valósítják meg nagy tömegben is a csodálatos mintákat, amelyek egyéni álmok, de őrzik a vásárhelyi lélek titkát is. — S mit érez, amikor új mintát varázsol egy-egy vázára, vagy tányérra? — neklszegezem a kérdést, Ibolya gondolkodik, ránéz Végvári Gyulára, a Munkácsy-dljas kerámikus művészre, a művészeti vezetőre, sóhajt, aztán hogy a férfi biztatóan mosolyog, beszélni kezd. — Mindenekelőtt félek, pedig & legkedvesebb munka újat varázsolni, de vajon tetszik-e majd, vajon megértik-e, mert sokak Ízlését kell kielégíteni, a csoportvezetőnek, a művezetőnek és végsősoron Végvári elvtársnak, — és itt hosszan megáll — no és a vevőnek is. Mert a végén ő dönt, eltalálom-e azt a melegséget, amely meghódítja a szivét. Ha eltaláltam, azt hiszem boldog vagyok. De a munka után ott még a másnap reggel, amikor végleg eldől, hogy tetszik-e nekem is, mert ahogy a kemencéből kikerül már edzetten, változtathatatlanul, akkor látja meg az ember lánya, hogy mit végzett, mert néha a kemencében — ha vékonyabb a1 festék — el-el tűnik egy-egy minta. Végvári Gyula bólogat. — Igen, ez Így van, — teszi hozzá — de azt is mondd el, hogy elébe is mégy a munkának. Ügy van ez, sokszor rajtakapom őket, belopóznak a korongozókhoz, a mi nagy „manufaktúránkba“, ahol sorjában áll a sok-sok korong, s lesik az új formákat. Sokszor kérik, hogy rájuk bízzuk az új forma, az ú] minta megtervezését. Ilyenek ők. Innét a festőműhelyből végiglátják az egész gyártást. Pedig én úgy szoktam mondani, olyan az ő munkájuk, mint a tulipános ládán a tulipán. Lehetne használni a ládát nélküle is, de így egész, Így az igazi. — Ibolya nevet, majd arról beszél, milyen nehéz most már, hogy a keze is megtanult külön élni, egy-egy „kötött dekort“ megcsinálni. A rendelő milliméter pontosságot kér. Sokszor a vevő azt hiszi, hogy matricával készülnek ezek a minták, pedig kézzel! — A fegyelem a legfontosabb ennél a munkánál — mondja és újra Végvári Gyulára néz! Az bólint és nevet. — A fegyelem, — ismétli az asszonyka, és messze néz. Nem mondja, de érezni, hogy Gézára gondol, aki most tanul Pesten, mert rövidesen kapitány lesz, tanul, hogy újra vízre szállhasson, s ő de szeretne egyszer-egyszer vizet álmodni a tányérokra, kis hajót a tetejére. Mert olyan furcsa érzése támad, ahogy a hullámvonalakat húzza, egyegy poháron, vázán. Olyan ez, mint a' hullámzó viz, mint a tenger, a vázán a vonalak, végtére találkoznak, végtelenek lesznek, mint a tenger hullámai. Nehéz volna ezt elmondani, de Végvári Gyula is talán épp ezt érti meg a csendből, továbblépünk. Érdekes — jut eszembe — az igazgató szobájában ez a művészet már inkább árú és nem romantikus. Eszembe jut Ernő bácsi, az igazgató, aki hosszan sorolja a nyugati országok tucatjait, ahová eljut a hódmezővásárhelyi fekete kerámia által az Alföld egy-egy lehellete. Tovább beszélgetünk. — Az ember lelkének rezdülését is vissza tudja adni a kerámia. Ez a lány egészen más, mint néhány esztendővel ezelőtt, ö maga sem tudja, és mégis, ott izzik valahol mélyen a gondolatok közt, vagy ű tudat alatt, a változás. Néha látom, amint egy-egy pillanatra megáll a kezében az ecset, érzem gondolatát, vár és a' nagy vízre gondol. Olyan ez nála, mint a .......................iiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiuiinnnimiiiiiiiimiii............................................................ 11 ■ ■ 1111 ■ 1111111111 ■ 1111......11111111111111 ■ 1111 ■ 111111111 .........IMII........1 ■ 1111111 ■■ 111111111 ■ 11 Ahol a leoltok ugatnak Uherský Brod nem tartozik legközismertebb helységeink közé. Aki nem tudja, merre fekszik, a térképen is nehezen találja meg ezt a morva kisvárost, s iparáról a laikus igazán aligha szerez tudomást. S mégis — Uherský Brod neve Nyugat-Európában, Dél-Amerikában nem ismeretlen fogalom: gondoskodtak erről finommechanikai üzemének különleges gyártmányai — koltjai, pisztolyai, revolverei, f 16- bertjei, Bock- és golyúspuskái. Ezt a harmincéves múltra visszatekintő fegyvergyárat minden vadásznak, sportfegyverforgatónak ismernie kellene. Persze az üzemben szigorú rezsim uralkodik: az embernek előre be kell magát jelentenie, aztán a portán éber őrök fogadják, s csak ha a propagációs osztály alkalmazottja kíséretében eljut a kereskedelmi osztályfőnökig, akkor találja magát szemközt az üzem első gyártmányaival. Szokatlan mechanizmusú, Ízléses pisztoly fekszik előttünk az asztalon. Önműködő gázpisztolynak mondják. Széndioxidpatront kell beletenni (amilyennel a szódáspalackokat töltik), meg hét sörétet, hogy egy sor lövést le lehessen vele adni. Egy patron összesen hatvan lövéshez elég. Ezzel a pisztollyal akár szobában is lehet gyakorolni a céllövészetet. Nyugat-Németországban, Amerikában és másutt nagyon keresik ezt a pisztolyfajtát; nálunk egyelőre nem kapható, mivel a mi széndioxidpatronjaink vastagabb nyakuk miatt nem illeszthetők bele a pisztoly üregébe. No meg — hisz a szódagyártáshoz sincs elég patronunk ... Bevallom, alig tudtunk elszakadni ettől a csinos kivitelű, nem mindennapi fegyvertől. Am egyszerre csak egy szó ütötte meg a fülünket, amely érdeklődésünket mindennél jobban fölvillanyozta: koltok! Valódi koltok, amilyenekkel a cowboyok meg a seriffek lövöldöznek! Expnrt-koltokat előbb Nagybiccsén gyártottak, később gyártásukat különböző okoknál fogva ide Brodba helyezték át. Itt mégis tágabbak a lehetőségek, az itteni fegyveripar gazdagabb hagyományokból táplálkozik. A Brodban grandnak nevezett koltokat két kivitelben gyártják: az egyik egy speciális 38-as, a másik 28-as kaliberű. A kolt nehéz revolver, elég fölemelni, nem még hogy pontosan lőni tudjon vele az ember. De ez bizonyára gyakorlat kérdése, amint erről az üzem lövöldéjében is meggyőződhettünk. Itt ugyanis minden egyes fegyvert kipróbálnak, mielőtt a gyárat elhagyná. Megállapítják, nincs-e hiba a mechanizmusában, s hogy lehet-e vele pontosan lőni. Az üzem lövésze minden koltot hat golyóval 23 méteres távolságra lő be. A találatoknak hét centiméteres körben kell elhelyezkedniük. Megfigyeltük a lövészt munkája közben: a kilőtt golyók mind eltalálták a célt — lilába, gyakorlott a keze, jó seriff válna belőle. Aztán ml is lőttünk néhányszor; a fegyver akkorát dördült, mint valami kisebb fajta ágyú, az ember szin-E333í0
