A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-09-10 / 37. szám
Egri Viktor Flóris megunta a háborút A veteránok forralt bor mellett melegedtek a Sárga Rigóban. Voltak vagy tízen — a szó*, rosabb asztaltársaság —, különféle szerzet valahány, s ha fgy szombatonként összeültek, többnyire adőgondről vagy más hasonló békebeli nyomorúságról folyt a szó. Mert az az idő régen elszállt felettük, amikor egy újsütetű Háry János a sebeivel kérkedhetett vagy valami roham emlékét idézgethette szörnyű harcias nekibuzdulással. Benn úsztak nyakig a békevilág lassú sodrában; akadt abban is elég baj, aíni felett jó volt így néha bor mellett, szortyogó pipák füstjében eltűnődni, és lecsendesült vérrel vitázni. Am a tízéves jubileum táján, amikor a vinkó fahéjszagosan és forrón került a piros abroszra, megint akadt néhány visszajáró gondolat. és több szó esett a háborúról. Rezsucha pékmester elégedetlen volt. Bankettre gondolt, amolyan urasra, cigányzenével, bőséges kaja után egy kis táncdal, hardd legyen öröme az asszonyoknak is. Ilyen bálfélét rendeztek tíz évvel ezelőtt, amikor megtértek, és először ültek össze a Sárga Rigóban. Alapos muri volt, nem sajnálták a garast, így kellett megünnepelni, hogy ép bőrrel kikeveredtek a bajból. Flóris értetlenül rázta széthulló üstökét. Minek ide uras céco? Meg az, hogy éppen tíz esztendeje keveredtek ki abból a feneketlen véres nyavalyából? Ami őt illeti, lesz az több is, majd tizenkét esztendő, ha jól megszámlálja. Odafordult a szomszédjához, Bilosík kötélverőhöz. — Nékem megvolt a jubileumom. Régen volt, lesz vagy két esztendeje... Mert én már tizenhatban odavágtam nekik, nekem már akkor doszt voltl A hangsúly kedvéért nagyot csapott az asztalra: — Mert én már akkor megúntam a háborút. 0} volt és meglepő a kijelentés, hogy Flóris megúnta a háborút; az öklös pecsét az asztalon Is megtette a magáét: két teli pohár nyomban feldűlt. Már nemcsak a kötélverő, hanem az egész asztal hegyezni kezdte fülét, de Bilcsík füstmarta savó szemét Filcsikre meresztette: — Mi volt azzal a megúnással, komám? Ogy volt, amint a beszéd folyamán kiderült, hogy Flórisnak akkor már kozákpika járt a tüdejében, olasz gránátrepesz szedte le a húst a jobb combjáról, összevarrrták, megfoltozták, kicsit felhizlalták, és küldték volna vissza a Doberdóra a huszonhetedik menettel, mert úgy volt az akkoriban, hogy akire kereszt került, az hurcolhatta, míg kidőlt alatta. Ebből pedig Flóris nem kért, a hősi halálból elég volt kétszer a szele. Biltosik borgőzös agyában némi világosság derengett. Milyen ravasz róka ez a Flóris... hehehe . .. azt mondja, hogy megúnta a háborút . .. pedig azt úgy kell mondani, hogy „dekkolt“ az öreg cimbora. — Kicsit korán mentél a lógósok közé, te Flóris! — s emelte teli poharát és koccintottak. — Sose volt az elég korán, komáml... Hát idesüss, mondok egy históriát abból a jő lógós időből. Nem kellett nógatni, a szó csak úgy olvadt az ajkáról. A história Flóris „dekkoló“ világából pedig arról szólt, hogy egyszer ott fönt Galíciában, Kielcében, egy munkásszázad — úgy mondta: arbájterkompánia — napos káplárságát osztották rá. All a kaszárnya udvarán két hordó mész, mintha gazdátlan volna. Három század tanyázik a laktanyában, ki a megmondhatója, kié a mész? Már pedig ez a két hordó megér vagy ötven koronát, amivel jó volna a sovány erszényt megduzzasztanl. Sovány lénung, sovány az erszény. Szól az ügyeletesnek: — Ez a mész Itt ni, a miénk is lehetnel — Hát lehetne! Ha így felel az ügyeletes, az annyi, hogy egy suba alatt vannak. Akkor hát neki a munkának, a két hordót taligára rakni és ki a kaszárnyából, túlnan az Abramovicshoz. Másnap majd megalkusznak vele. A mészre azonban, míg így tanakodik magában, mások is szemet vetettek. Kezdenek is cipekedni vele. — Hová viszitek ezt a meszet? — áll elibük a napos káplárság előjogán. — A mész a századunké. Visszük a konyhához. Rendben van — gondolja Flóris — A konyha közelebb van a kapuhoz, így csak a szállítás fele marad rá. közben odarobban egy szakaszvezető: — Mit akartok ezzel a mésszel? ... Banda, a mész az én századomé. Holnap meszelés lesz. Oj bakákat parancsol a taligához, de azok alig szedelőzködnek, odarohan egy őrmester: — Hé, cugszführer, az áldóját, ez az én meszeml A cugszführer csak áll, magában azt latolgatja, hogy vaj lehet az őrmester fején Is, és sutba vágva a szubordináclót, kardoskodni kezd, hogy a mész bizony az ő századáé. A vitának a főhadnagy megjelenése vetett véget: reggel eldöntik, melyik századé a mész. Reggel, persze, a mésznek hűlt helye volt. Este lábakéit. Flóris húzta a taligát, az ügyeletes tolta, az őrség — a tölténytáskás katonát látva — szélesre tárta előttük a kaput. Az ötvenes, sajnos, gyorsan elúszott, abban a fránya városban szemrevaló, de igen-igen éhes, finom falatokat kedvelő babája volt, így aztán hamar pótlás után kellett néznie. Ez a „pótlás" egy újabb históriát jelentett. — Cifra neve volt a főhadnagyunknak... Frájherr von Droszte-YValdmüller — kezdte Flóris az emlékezést. — Volt egy vadászkutyája, csuda állat, megért öt olyan Waldmüllert. Ogy hívtuk a Nagykutya kiskutyája... Parancsolvasásra jött csak este, s a kiskutya eddig szaglászva nyargalászott szerte... Egyszer kiköttetett a Waldmüller öt bakát... Megdühödtem erre szörnyen... Ott állt a kiskutyája, igen kezes állat volt, édesgettem magamhoz addig, míg egyszer csak benn vagyunk az Abramovics fáskamrájában. Másnap kihirdették, hogy egy ötvenes jár annak, aki megtalálja a kutyát. És én bizony megtaláltam másnap. De előbb este kivittem a határba, jól meghempergettem a sárban, megkentem kicsit kátránnyal, és hoztam vissza a gazdájához. Megismerte így is a csaholásáról. Flóris svungba jött. A bor megoldotta az emlékezet berozsdásodott rúgóit, az előbb még nyekeregve, döcögve, s álmosan járó gépezet olajozottan pörgött, — a szó hidat vert a hoszszü, eseménytelen békeéveken át a múltba, ám mintha a nagy ínség ízei megédesedtek volna, talán a pipafüstös meleg tette és a bor, hogy az évek feledtető fátyolén át a frontvilág minden átka vagy a kurtavas, a kikötés, az egész katonaélet komiszsága adomává szelídült. Az est hőse pedig a mesélő kedvű Flóris volt, aki kifogyhatatlan sorban idézgette a fortélyos szabadságszerzések, a betegségcsinálások és az egész szimuláns, lógós, háborús világ tarka emlékeit. Mint az éremnek két oldala, olyan volt a hősködést megúnt Flóris arca: egyfelől kozákpika, Doberdo, olasz gránát, bűzös farkasverem, másfelől két ravaszul pislogó örmény szem, életéhség és apró csalások az éráris holmi körül. Ismerte ez a Flóris a magazinos őrmesteri csalafintaságok minden csínját-bínját, eleget látott a háborús gépezetből, hogy a pokrócnak meg a lepedőnek csak a fele duzzadt takaros rendben a raktár polcain, a másik feléből kitelt az őrmester sarokházának ára, hogy átvonuló vonatszállítmányokat papíron lehetett kosztoltatni és jóllakatni, szabadságot és lehetett kijárni, szemrebbenés nélkül zsebrevágnl egy fél laktanya zsoldját, ha történetesen valami jófajta aratási kom* mandírungon volt a legénység... Mert Flóris minden hájjal megkent káplár volt, amikor arról volt szó, hogy jobb úszni a piszkos árral, mint elmerülni a vérfolyamban. — Egyszer jön ez a Frájherr von Droszte- Waldmüiler — folytatta Flóris — de olyan gyönyörű bekecsben, hogy már a látástól Is melege lett az embernek. Akasztja a fogasra azt a szőrmés csudát és kimegy. Nekem éppen akkor volt dolgom az irodában, mert mindig húzott valami befelé, ha úgy kellett. Üres az iroda és lóg a bekecs. Ejnye már, de kívánatos jószág! Hát leakasztom és uzsgyi gyúrom a hátizsákba. Aztán csák odavágtam a sarokba azt a zsákot... Tűvé tették az egész kaszárnyát a bekecsért, az pedig melegedett szépen a zsákban, míg fülön nem fogtam este, és inaltam vele az Abramovicshoz. Irtó gazember volt az Abramovics, csak két százast adott, mert nagy volt a rizikó... Nem volt benne egy csöpp skrupulus, ahogy ezt a bekecslopást előadta. — Aki bírja, marja — ha elcsípik, kikötik, míg belekékül és vizes vödrökkel mossák eszméletre. És folyt vígan az adomázás tovább, a veteránok körül vastagon megállt a füst, az asztal fölött pirosán verejtékező arcok úsztak a torokmarő, nyúlós korcsmalégben. — Hát amikor az Aschenfeld Tóbiással a tolvajok tolvaján fogtunk ki — büszkélkedett Flóris már nehezen forgó nyelvvel. — Örássegéd volt a Tóbiás és siket, de jófejű, elég volt, ha csak szemmel jeleztem a fortélyt. Mert ez aztán akkurátus fortély volt, hogy ott csináltuk az őrmester előtt, és még ő segített. Raktuk a pokrócokat a magazinban. Kint egy kamra volt, ebben meg egy nagy szenesláda. Én csak odavágtam a Tóbiás felé a pokrócot és kacsintottam a ládára. Megértette rögtön. Eltűnt abban a ládában vagy tíz darab ... Az volt a baj, hogy nem nyomtunk bele többet, mert az őrmesternek egy se hibázott: felébe vágatott velünk vagy öt tucatot és meglett a lajstromozott létszám. Ami hiányzott, azt rég elszámolta az Abramoviccsal. Mikor Flóris befejezte a pokróc-históriát, megint nagyot csapott az asztalra: — Annyit mondok, annak volt Igaza, aki úgy tett, mint én. Mert én bizony már megúntam a háborút! Belefogott egy újabb adomába, de a körülményes bevezetőnél tovább nem jutott. Tüzes kis szemei megakadtak az ajtón, egy darabig csudálkozva forogtak, pillogtak, és meresztette őket tágasra, hátha kápráznak, és amit lát, csak ködkép. Ám az ajtóban egész testi valóságában ott terpeszkedett a felesége. — Flóris, gyerünk! — csak ennyit mondott a termetes asszonyság, de elég hangzatosam és kellő éllel. És megfordult nyomban — nagyon biztos lehetett a dolgában. Flóris botladozó nyelve a felszólításra végképp megbénult. Fizetett, vette a kabátját és ment az asszony után. A többiek, az egész veterán társaság csak hümmögött búcsúképp. A helyzet világos volt, még a kissé nehézfejü kötélverő Bilcsík is elértette rögvest: Flóris megúnta rég a háborút. Pedig az asszony nem is volt háborús szerzemény. (1929)
