A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)

1967-09-03 / 36. szám

Áprily Lajos versei

Vallomás

Kuncz Aladárnak

Igaz én itt a sorssal csatáztam, én döbbent szemmel láttam itt a óért és nem lengettem omló barrikádon fehér zászlót a véres emberért.

Ö

c

Laktam hangos zúzák alatt, aranykincses pataksoron, és mindig volt aranyporom.

Mindennap megcsodált a nap, mert látta: dúsan érkezem, szikrázik mind a két kezem.

S egy lányt küldött a szürkület, s szólt: Mennyi csillogó arany — Hogy megszőkítené szép hajam!

Viharokból kibomló új világért csak álmom volt, nem lobbanó vitám, Rohamra nem harsogtam riadókat jövő-ködökbe zúgó trombitán.

A seb, mit rajtam vad kor ökle zúzott, sötét heggé simult minden dalon.

De mint a monda tóba hullt harangja, a mélyben él az ember-fájdalom.

S én nem tudom, hogy meddig él a

m versem,

titánok halnak, tornyok rengenek.

Ahol világ-traverzek összedűlnek, a vers, a versem hogyne hálna meg?

Ha nem leszek, nem fogja tudni senki, sorsomnak mennyi furcsa titka volt.

A hült sorok: megannyi érc-koporsó, s a könyv, a könyvem gránit-kriptabolt.

De túl romon, ha perce jön csodáknak, a mély megkondul, mintha váltana, s a bolt alól harangtisztán kicsendül s magasra száll az ember dallama!

Ö-o

o

£

e

Ö

Ö

m

És sírtak künt az őszi fák: aranyporozd be bánatunk, úgy pompásábban halhatunk.

S futárt küldött a téli nap: Arany-nábob, ma küldj sokat, köd kússza már a csúcsokat.

Lány elhagyott, lomb elfagyott, a nap nem küldött sugarat. Kincsemből semmi sem maradt.

S tavasszal jött egy csöpp bogár: Arany-király, egy porszemet, megaranyozni testemet.

Aranyhalacska penderült s kért: Vízeséses, vad helyen elhullattam egy pikkelyem.

Sírokról jött egy sárga méh és szólt a zümmögő zene:

A liliomnak kellene.

És hárman szólták: Nem felelsz? Mondd meg, hová lett annyi kincs? És szánva mondtam: Annyi sincs.

És sírva mondtam: Semmi sincs.

Rohan a kő

Ki rémített meg, életem?

Ki lódított meg úgy, hogy annyi iram-fogó hágó után ilyen szédülten tudsz rohanni? Futsz, mint a sziklakő, melyet tavak felett, köves tetőkön kamaszkedvünk elindított mélységre dőlt vadlegelőkön. Hajrá! tompán kondult a gyep a súlyosléptű indulástól.

Indul a kő! Hahó, vigyázz: szökj el előle, kicsi pásztor,

Szökj el, virág. — Vakon tiport kosborokon, bábakalácson, aztán magasra megszökött egy áfonyás vakondtúráson. Aranytüzes gyík földbe bú, hószín csiperkék meglapulnak. Fogoly riad, s hogy nevetem rémületét a hosszú nyúlnak.

Hajrá, be gyönyörű roham! Freccsenve most társkőbe csattan, De már süvöltve búg tovább, zengeti búgását a katlan.

Reccsen a gally, ahogy beront virágesős galagonyásba.

A ciher felett óriás félkereket vet rohanása.

A mélység kő sziklás falán kirobban még fekete körben, vad loccsanása csúcsig ér és eltűnik a tört tükörben.

Ki lódított meg, életem?

S kinek lehet mámor, hogy annyi lihegtető hágóm után a mély felé így tudsz zuhanni?

Nemrég búcsúzott az irodalmi világ Áprily Lajostól, a kiváló költőtől.

de szemérme által féken tartva, valami ismeretlen hölgy küldözgeti nekem az üres lapokat. Az érzelem és illem közt létrejött kompromisszum in bianco formát öltött. Ez a felfedezés nagyon megörvendeztetett. Vettem magamnak egy új nyakkendőt, s két napon át dudorászva borotválkoztam. Valami elnéző, zavarral és derűvel vegyes jóindulattal gondoltam az ismeretlenre. — Szegény kicsike ... — mondogattam magamban ravasz, gyámkodó mosollyal — félénk s egyben szenvedélyes, mily elragadó!

„Kicsike?" — tűnődtem magamban. Nem, ha valaki ilyen eszközökkel, tán egy egész apparátussal rendelkezik, igazán nem illethető ezzel a szóval. Valami nagyvilági, nemzetközi síkon mozgó dámaI Annál szokatlanabb dolog! Mily hatalmas lehet az érzés, mely még ezt a rendkívüli nőt is feldúlja, és intézeti növendékké változtatja. Kamásnit is kéne venni!

Ez az örömteli hangulat fokozatosan szertefoszlott, és végképp eltűnt, amint egyre újabb meg újabb üres lapok érkeztek. Kissé sokáig tartott ez a flört ahhoz, hogy az ember ne gondoljon arra, hátha nem is szívügyről van szó. Még a legszégyenlősebb bakfis is csak egy, legfeljebb két Ilyen lapot küld imádottjának, s képtelen megállni, hogy a második vagy harmadik levélben ne kevésbé homályosan fejezze ki magát. S hirtelen, sajnos, egészen más gondolat ötlött fel bennem.

Zsarolás! A feladó váltságdíjat követel tőlem. Már maga a tény, hogy üres papírlapokat használ, ravaszságát, álnokságát és óvatosságát bizonyítja. Nem volt ez holmi primitív, otromba fenyegetés, mint teszem azt: „Amennyiben ilyen meg ilyen összeget nem helyez letétbe itt meg itt, akkor...“ Ügy látszik, valami dörzsölt gengeszterrel akadtam össze, akit nem oly könnyű lépre csalni, jó közérzetemnek egy csapásra vége szakadt.

Éjszakánként eltorlaszoltam az ajtót. Míg aztán rádöbbentem, hogy ez így nem mehet tovább. Hogy saját agyrémem áldozata lettem, s ha nem veszem elő a jobbik eszemet, s nem teszem meg a szükséges lépéseket, ki tudja, még miféle jelentőséget tulajdonítok a néma leveleknek.

Egy időre mindenesetre meg kell szabadulnom tőtük. Ó, ha a legközelebbi üres levélben legalább azt írnák: „Te ganéj!" — tüstént jobban erezném magam. Még a szidalmakat is inkább elviselném, mert legalább artikuláltak. Ezek a levelek semmit se mondtak, de lényegüknél fogva olyasvalaminek elfogadására köteleztek, amit képtelen voltam megérteni. Mert hisz volt bennük valami üzenet, talán utasítás vagy felszólítás, hátha akartak, követeltek, kértek tőlem valamit, én pedig nem teljesíthettem, s ezért bűnösnek éreztem magam. Ez a korlátlan kötelezettség, parancs nélküli kényszer — meglehetősen fárasztó.

Éppen ezért örömmel fogadtam el a meghívást az ország egyik legtávolabbi zugában, a nagy mocsarak kellős közepén rendezendő vadkacsavadászatra. Ezen a hatalmas, egész vajdasággal felérő területen csak csónakon lehetett közlekedni, Kedvemre való volt ez a fizikai fáradtsággal és sok izgalommal járó élet, valamint a postahivatalok teljes hiánya.

Egy kis szigeten ültünk lesben, már alkonyodott. Felettünk vizimadár csapat húzott el. Vezetőnk, az állatok szokásainak kitűnő ismerője, az eget fürkészte, szemét tenyerével védve a fénytől.

— Különös — mondta végül is. — A fejemet tenném rá, hogy az utolsó előtti amott balra nem vadkacsa.

Majd kinéztem a szemem, de hogyan vehettem volna fel a versenyt a vadász sasszernével. Megragadtam a látcsövet, és a madarakra irányoztam. A bal oldali utolsó előtti helyen postagalamb repéilt.

Habozás nélkül előrántottam a vadászpuskám, s minden képességemet összeszedve, elsütöttem. A galamb kiesett a rajból, s tehetetlenül keringve beleveszett a tó vizébe, jókora távolságra a kis szigettől. A megriadt vadkacsák irányt változtattak, s eltűntek a látóhatár mögött. Vadásztársaim hangosan átkoztak, hisz elhamarkodott lövésemmel egész vadászatukat tönkretettem.

Már a nap is lement, mikor a part mentén valami csobbanás hangzott fel, a nád hullámzani kezdett, s előbukkant az én derék vizslám, szájában az elejtett madárral. Önkéntelenül is a csónak felé hátráltam.

— Hé! Ez neked szól — kiáltottak felém a társaim, kezükben világoskék borítékot lobogtatva. Viaszosvászon zacskó védte a nedvességtől.

Ügy tettem, mintha egymagámban akarnám elolvasni a levelet, és egészen a part szélére húzódtam. Semmi kétség, ugyanaz a boríték. Túlságosan jól ismertem a jellegzetes kézírást, hogysem sokáig áltathattam volna magam. Anélkül, hogy felbontottam volna, apró cafatokra téptem, és a nád közé szórtam.

Már majdnem teljesen besötétedett. A felszított tűz köré telepedtünk.

— Fontos üzenet? — kérdezték a többiek.

— Nem, dehogy — vágtam rá, és hirtelen rádöbbentem, hogy voltaképpen nem tudom, igazat mondok-e vagy sem. Felugrottam és a partra futottam. Belegázoltam a vízbe, előbb derékig, majd nyakig merültem el benne, s lázasan kutattam át a nádat. Késő. Mind sötétebb lett, a papírdarabkák eláztak, s a tó fenekére süllyedtek. A víz lomha árja szétszórta őket a tóban, és a vízinövények gyökerei közé sodorta.

Talán nem is volt a levélben semmi, biztosan nem. Miért is lett volna éppen most?

Nem volt benne semmi.

De ha mégis? ..

Gimes Romána fordítása