A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-08-27 / 35. szám
hivatalukba kísértek, ahol azután nyíltan megmondták, hogy készülnek a felkelésre, rám is számítanak s ezért nem börtönben, hanem a katonai kórházban helyeznek el. A kórház parancsnoka, Mráz ezredes Is nagyon rendesen bánt velem, különszobát adott a tiszti részlegen. De nem sokáig örülhettem a különszobának és a viszonylag Jó kosztnak — hamarosan Jelentkezett egy ügyész s mint hazaárulót a kórház pincéjébe záratott. A pincében rajtam kívül még három kommunista raboskodott: Fendt Pál gyógyszerész, Kabos Endre, egy kassal mérnök, és Borovszky Béla, hanuSovicei csendőrparancsnok. Ebből a pincéből azonban kiszöktünk, mégpedig František Dúbravec ápoló segítségével, aki kijátszotta az őröket és a légvédelmi bunkerokon át, augusztus 31-én kivezetett bennünket a szabadba. Másnap vonatra ültünk és nyíltan, nem rejtőzködve — ez látszott a rejtőzködés legjobb módjának — elutaztunk Banská Bystrlcára. Ekkor már negyedik napja tartott a felkelés. Az I. Csehszlovák Hadsereg parancsnokságának (hírszerző osztályára kerültem, itt találkoztam újra Kubo főhadnaggyal Itt, derékig gipszben is egészségesnek éreztem magam. A felkelés végén az orvosok a többi sebesülttel együtt, repülőgépen a Ívovi katonai kórházba szállítottak. De lehet-e nyugodni, kórházban feküdni, amikor a rádió óránként Jelenti, hol folynak a harcok, hazád melyik vidékén? Üjra Jelentkeztem önként a frontra. Nehezen, de sikerült. Az I. Csehszlovák Hadtest repülőbrlgádjának parancsnok, ságán dolgoztam. így értem a felszabadult Prágába. Ladislav StaSko, nyugalmazott alezredes befejezte mondanivalóját. Egy kicsit még eltűnődik, szippant egyet-kettöt a cigarettájából, azután feláll és elbúcsúzik. (ki nem ismeri ezt a nevet), vezetésével. A csoport ismertebb tagjai: Karol Fraňo és Llszák—Jackó főhadnagyok, Vincent Kutík mérnök és Petro Michal hadnagyok, Viliam Šalgovič tizedes stb. Jómagam is a csoportba tartoztam. Legfőbb kötelességünknek azt tartottuk, hogy kapcsolatot teremtsünk a szovjet partizánokkal — ez negyvenkettőben sikerült is. Titokban fegyvereket, lőszert küldöztünk, híreket szereztünk és közvetítettünk. Nálepka százados, a 101. ezred törzskarának főnöke azt tervezte, hogy az egész ezredet átviszi a partizánokhoz. 1943 május elején véletlenül megtudtam, hogy Nálepka tevékenységét a Gestapo .figyeli s hogy a kapitány letartóztatására készül. Azonnal értesítettem őt. Még idejében átszökhetett a partizánokhoz Llszák és Petro főhadnaggyal és egy közlegénnyel együtt. Szaburov tábornok 'brigádjába kerültek. A szlovák hadseregben ezután megszigorították a rendet, több gyanús katonát letartóztattak, később az egész második hadosztályt visszavonták egy időre a minszki kaszárnyákba: fegyelmi kiképzésre. A szökések olyan méreteket öltöttek ugyanis, hogy várható volt a hadsereg teljes széthullása. Később visszavezényeltek bennünket a vasutak védelmére. Ekkor én már főhadnagy, a 7. század parancsnoka voltam. ŰJra sikerült kapcsolatot teremteni a partizánokkal. Legközelebbi munkatársaim Jozef Kopec, Tibor Stíblo és Ľudovít Pšurík voltak. Sokáig már nem várhattunk, félő volt, hogy bennünket is elárulnak. 1943 szeptember huszonnyolcadikén tizedmagammal átszöktem a partizánokhoz, a Frunze nevét viselő tizennyolcadik brigád Szuvorov-osztagába. Néhány nap múlva osztagunkhoz még tízen jöttek át. Engem, mint megtudtam, a hadi törvényszék távollétemben kötél általi halálra ítélt. Én a partlzánosztag felderítőcsoportjának parancsnok-helyettese lettem. Kemény és véres ütközetek következtek. Ptyics-Táborinál, Nyegorelojenél csúnyán megvertük a németeket. Felrobbantottuk több szakaszon is a Minszk — Vilna és Minszk—Varsó vasútvonalat. A harcvonal nyomult előre, minket a kleckl járásba vezényeltek. 1944. február 24-én reggel nyolckor egy lengyel partizánnal, Vincent Pogodszklval felderítő útra Indultam. Ez Morocs falu közelében történt. Lóháton mentünk. A bozótos terep sem rejtett eléggé bennünket, a németek — erős partizánvadász-osztag rejtőzött a bokrok között — felfedeztek, egész közel engedtek magukhoz s valami negyven méternyiről tüzeltek. Engem már az első sorozatkor találat ért, a bal karomat csaknem teljesen leszakította. A németek félkörbe zártak, leugrottunk a lóról és gyalog igyekeztünk menekülni. Néhány lépés után az előttem futó Pogodszkl összerogyott. Föléhajoltam, láttam, hogy vége, a feje teljesen szét volt roncsolva. Tovább futottam. Nem messzire: egy tócsa jegén megcsúsztam s olyan szerencsétlenül estem, valami fa törzsébe verve a fejem, hogy elvesztettem az eszméletem. Amikorra magamhoz tértem: fogoly voltam. Ami ezután következett arról nehéz lenne beszámolni. SD-börtön, kihallgatások, vallatások a legbrutállsabb módszerekkel, veréssel, kínzással, miközben állandó seblázam volt. Ekkor már kívántam a halált. Helyette Jöttek a németek és teiherautóra raktak. Előzőleg fogolytársaimtól azt hallottam, hogy az állomáson a komisszárokat és a kommunista foglyokat akasztják, abban a szent meggyőződésben szálltam fel a teherautóra, hogy engem is oda visznek. De a németek, akik itt némileg barátságosabban bántak már velem, elárulták hogy Berlinbe megyünk, hogy ott átadjanak a szlovák katonai attasénak. Éppenséggel ez sem volt elég ok arra, hogy örüljek. Az amerikaiak ekkor már bombázták Berlint, a képviseleti -hivatalok Bécsbe költöztek, így hát engem is Bécsbe szállítottak. Csakhogy a szlovák katonai attasét Bécsben sem találtuk, a németek megúnták a dolgot és börtönbe vetettek. Egy hét múlva két tábori csendőr Jelentkezett értem, legnagyobb megleptésemre Herr Oberleutnantnak szólítottak és közölték velem, hogy parancsuk van arra, hogy Bratislavába kísérjenek. A németektől Bratislavában két szlovák tiszt, Július Kubo és egy ismeretlen hadnagy, a hadügyminisztérium hírszerző osztályának alkalmazottai vettek át. Heyduk utcai Nincs szá, amivel érzékeltetni lehetne azt a gyalázatos szadlzmust, amivel a németek a szovjet polgári lakosságot irtottak. Képünkön: saját Bírják ásá nfi és gyilkosa. Feljegyezte: — zsályi—
