A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-08-27 / 35. szám
Alberto Moravia parancsolj: én engedelmeskedem Portás voltam egy bankban; amikor a személyi állomány újjászervezése miatt elbocsátottak, éreztem, hogy hirtelen elsápadok. Ahhoz szoktam hozzá, hogy a legkülönbözőbb fajtájú utasításokat kapom: csengetések, vörös és zöld lámpák a jelzőtáblán, a felek kérdései, megbízások, komíssiők; és most, egyik pillanatról a másikra, semmi: a dívány a szalonban, keresztbevetett lábak, összefont karok, a semmibe meresztett tekintet. De nem szeretném, ha félreértenének. Nem azért nem volt többé tennivalóm, mert munkanélküli voltam, hanem mert senki sem adott többé utasításokat. Talán lesznek, akik nem látják a különbséget, pedig van, s micsoda különbség — legalábbis számomra. Megmagyarázom. Néhány nap múltán (ezalatt állást kerestem, de hiába), egy reggel a takaró alatt feküdtefn, és megpróbáltam elhitetni magammal, hogy még alszom, amikor a feleségem hangja rezzentett össze. A hang dühösen ezt mondta: — Megtudhatnám végre, mit csinálsz ott a paplan alatt ilyen későn? Nem szégyelled magad? Rajta, kelj föl, mosakodj, és amíg felöltözöm, legalább hasznosítsd magad: készítsd el a reggelit. Látszólag mindennapos és jelentőség nélkül való szavak; rám azonban, aki ott kuporogtam a takaró alatt, egészen más volt a hatásuk. Azt gondoltam: — Kelj föl, öltözz, hasznosítsd magad, készítsd el a reggelid... de hisz ezek utasítások, igazi és tényleges utasítások, nem kevésbé világosak és ellentmondást nem tűrök, mint amiket a bankban kaptam. Ezek utasítások. — S ugyanebben a pillanatban éreztem, hogy ezeknek az utasításoknak a — úgy mondhatnám — támadására egy ingerhez hasonló valami indult el az agyamból, le a lábamba: íme, levegőbe rúgtam a takarót, letettem a lábam a földre, útnak eredtem a fürdőszoba irányában, kinyitottam az ajtót, megcsavartam a zuhany csapját. .. egyszóval végrehajtottam. Azután, miközben munkához láttam, rájöttem, hogy ezek az oly egyszerű utasítások hallgatólagosan megannyi más, hogy úgy mondjam, másod- és harmadrangú utasítást foglalnak magukban. Vegyük például a következő tőmondatot: „Készítsd el a reggelit!“ Nos hát ez a mondat a következőkre utasít: 1. kimenni a konyhába; 2. meggyújtani a lángot a gáztűzhelyen; 3. vizet és kávét tenni a kávéskannába; 4. fölvágni a kenyeret; 5. odatenni a rostélyt a lángra és a kenyérszeleteket a rostélyra; 6. előkészíteni a tálcát a csészével, cukortartóval, kistányérral a vajnak; 7. áttenni a tálcára a kávéskannát és a pirítós kenyeret; 8. bevinni a tálcát a szobába és letenni az ágyra. Amint látható, egy sereg olyan cselekvés, amelyeket összetettségük miatt meglehetősen nehéz lett volna végrehajtani, ha a maga idejében nem teljes szabatossággal regisztrálom a feleségem utasítását. Másfelől ezek a másodrendű utasítások, mint már jeleztem, feltételeznek egy sereg további, harmadrendű utasítást. Például: rátenni a vajat a tálcára — ez a következőket jelenti: kivenni a vajat a hűtőgépből, kiszabadítani a papírból, amelybe csomagolták, fölvágni egy késsel, elrendezni a szeletkéket egy kistányéron stb. stb. Mit jelent mindez? Azt, hogy lassan-lassan tudatosítottam: egy új létezést találtam magamnak, azaz egy tevékenységet, a tétlenségnek a bankból való elbocsáttatásomat követő megannyi napja után. Most tehát tevékenységet gyakorló, azaz funkcionárius voltam. És éppen ezáltal lett belőlem funkcionárius. hogy — bocsánat a szójátékért — funkcionáltam. A feleségem gyors- és gépírónő volt, s naponta egy hivatalba járt be dolgozni. Ezen a reggelen nem adott különösebb utasítást, csak arra szorítkozott, hogy elmenőben odakiáltsa: — Kérlek, vedd föl a telefonhívásokat, és jegyezd föl a neveket. — Ennyi elég is volt: leültem a szalonban a díványra, és vártam. Mire vártam? Vártam a feleségem jelezte telefoncsöngetéseket. Hála ama csöngetéseknek, húsz, negyven, hatvan másodpercnyi létezéshez, azaz tevékenységhez jutottam, kétórányi tétlenség alatt. És ez szerintem már sok is. Ha azután a telefonhívások száma több volt egynél, létezésem bizonyos szabályos és rendszeres jelleget öltött. Elgondolkoztam ezeken a dolgokon; időnként fölpillantottam és ott láttam magam előtt az ablakmélyedésben egy kis asztalkán az írógépet, amelyen este némely különmunkákat szokott sietve elkészíteni a feleségem. Nos, ahogy elnézegettem a szavakkal telis-teli tömött, s mindazonáltal ebben a pillanatban néma és mozdulatlan billentyűzetet, valamiféle testvéri érzés támadt bennem: hasonló voltam ahhoz az írógéphez: tehetetlen, ha a feleségem nincs, és aktív, ha itthon van. Ügy voltunk, mint fivér és nővér, hogy ezzel a kifejezéssel éljek; és a gép már-már emberibb volt nálam, mivel ha más nem is, de hangja az volt, pergő és átható; míg én szinte mindig csöndben voltam. Azon a napon azonban nemcsak a telefoncsörgés volt; fölfedeztem, hogy gyakorlatilag minden pillanatban lehet valahonnan parancsot kapni, csak oda kell figyelni. Megszólal a csengő az előszobaajtó felett: utasítás, hogy keljek föl a székről, menjek és nyissam ki az ajtót, s nézzem meg, ki az. Két asszony ordítozik lenn az udvaron, s veszekszik egymással: utasítás, hogy hajoljak ki az ablakon, s nézzem meg, mi történik. Csöpög a csap a konyhában: utasítás, hogy menjek ki, és szorítsam meg a vízcsapot. És így tovább. Magától értetődik, hogy elégedett voltam: erényt csináltam a szükségből. Az ember nem létezhez úgy, hogy egyetlen tevékenysége elzárni a kilazult vízcsapot. Valami fontosabb dolog kell, vagy inkább valami rendszeresebb, gyakoribb: legalább száz beszorítandó vízcsap, egymástól tíz percnyi távolságra. Akárhogy is, nekem már volt valamim, és alapjában véve még mindig jobb, mint az írógépnek: az, szegény teremtés, ott állt némán és mozdulatlanul, és így is maradt mindaddig, amíg a feleségem haza nem jött. Mintha a feleségem megsejtette volna, hogy immáron ő foglalta el életemben a bankigazgató helyét, attól a naptól kezdve záporozni kezdtek a rövid és pontos utasítások: — Semmirekellő vagy, krónikus munkanélküli, potya kenyérfogyasztó, legalább hasznosítsd magad,, törölgess le, mosd ki a ruhákat, vasald ki az ingeket, menj le a boltba, ott a konyha, rakd rendbe a lakást, és így tovább, és így tovább. — Elküldte a bejárónőt. Föltételezhetően büntetni akart azzal, hogy osztogatta nekem az utasításokat, merthogy képtelen vagyok munkát találni s pénzt hozni a házhoz. Nem vette észre, hogy épp ellenkezőleg, örömet szerez nekem. De mit mondok: őrömet szerzett? Sokkal többet: működtetett, azaz léteztetett. Reggel följegyeztem a parancsokat, amelyeket adott, mielőtt elment hazulról, azután napközben pontosan, gépiesen valamennyit végrehajtottam. Azokban a ritka pillanatokban, amelyekre nem volt semmiféle teljesítendő utasítás, számot vetettem a ténnyel: a tevékenység révén egyre inkább függő helyzetbe kerültem a feleségemtől, ő és csak ő tudja mozgásba hozni a lábamat, a karomat, a kezemet, az ujjaimat. És most mély szerelmet éreztem iránta, amelyhez a hála és bizalom érzése keveredett. Bö/csek mosolya Filmtörténet Shaw sokáig nem engedte filmre vinni müveit. Egyszer azután megjelent nála Mayer úr, a Metro—Goldwyn—Mayer filmgyár egyik vezetője, és engedélyt kért néhány darabjának a megfilmesítésére. Hosszasan beszélt arról, mennyi műgonddal fogják filmre vinni a műveket. Végül kijelentette, rogy a darabok eszmei tartalma csorbítatlan lesz, mert a filmgyárnak elsősorban az írói gondolat a fontos. Shaw egy darabig hallgatta az amerikai filmgyáros ömlengését, majd így szólt: — Uram, mi sohasem fogunk megegyezni, mert egészen más a gondolkodásunk. Bennünket egy világ választ el egymástól. Önt kizárólag az írói gondolat érdekli, engem kizárólag a pénz ... A londoni felolvasás Hevesi Sándor, Shaw egyik budapesti barátja Londonban járt, hogy előadást tartson Shakespeare-röl. Shaw nagyon örült a magyar vendégnek, többször meghívta házába, és az előadás napján is együtt ebédeltek. Étkezés közben megkérdezte Shaw magyar barátját: — Hogy érzi magát néhány órával az előadás előtt? Izgatott? Hevesi Sándor bevallotta: — Szörnyűén drukkolok. A nagy író csodálkozva érdeklődött: — Miért? — Azért, mert bármennyire tudok is angolul, ez számomra mégis idegen nyelv ... félek a közönségtől. Shaw fölényesen mosolygott, és megnyugtatta vendégét: — Ne féljen semmit, barátomI Londonban senki sem tud jól angolul. Az értékes szakáll Egy mexikói borotvapengegyár óriási összeget ajánlott fel Shawnak arra az esetre, ha a gyár pengéjével leborotválja a szakállát. Shaw ezt válaszolta: — Ajánlatuk megtisztelő, de nem fogadhatom el. Összegyűjtött műveimnél is sikeresebb a szakállam. A szellemes mondások eredete Megkérdezték Shaw-tól, vajon valóban tőle származnak-e mindazok a szellemes mondások, amelyeket a különböző anekdoták neki tulajdonítanak. — Valószínű — felelte Shaw —, hogy ha valakinek valamilyen ló ötlet jut az eszébe, az tőlem származik. Shaw ezt mondta a házasságról: — A házassággal úgy vagyunk, mint a szabadkőművességgel. Akik nincsenek a tagok sorában, azok nem tudnak hozzászólni a dolgokhoz, a többiek pedig örök hallgatásra vannak kötelezve. í Shaw mondotta: — Ha a képviselőház üléseit rádión közvetítenék, ez rettenetes megkínzása volna a nemzetnek. Szerelem az első pillantásra Shaw az utcán találkozott egy fiatal leányismerősével, aki diadalmasan közölte az idős íróval, hogy egy gazdag fiatalember jegyezte el. — Szerelem volt az első pillantásra — tette hozzá az iffú hölgy. — Én is ágy gondolom, vélekedett Shaw mert ha még egyszer pillantott volna, talán meggondolta volna magáti A szabadkőművesség Parlamentarizmus
