A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-08-13 / 33. szám
Ottjártamkor a szövetkezet elnöke Hollandia és Franciaország tájaival, mezőgazdaságával ismerkedett. Tapasztalatait, a jő ötleteket bizonyosan felhasználja községe, szövetkezete boldogulására. A kultúrmunka terén meglepett az ambíció, mellyel ezek a fiatalok rendelkeznek. Országszerte lanyhul az öntevékeny kultúrcsoportok munkakedve. Ide úgylátszik még nem ért el a hullám s a jelek azt mutatják, hogy a kórokozókat a szervezet ellenállóképessége megsemmisíti. Pedig televízió majdnem mindegyik házba jut, mégis színdarabok és esztrádműsorok, irodalmi rendezvények és népmulatságok váltogatják egymást még a nyári hónapokban is. A gyönyörű, új kultúrházban megalakult az Ifjúsági Klub. A falu kultúréletét az iskola fiatal igazgatója, Mázík Mihály vezeti. Tele akaraterővel, ötletekkel, a munka és a fiatalság iránti szeretettel. Gyakran félő, hogy túl sokat vállal, de jó időbeosztással, örökmozgó nyugtalanságával megoldja a nehézségeket. A község vezetősége minden esetben számíthat rá. Ű szervezte és vezeti a ifjúsági klubot, zenekart szervez gyerekekből és felnőttekből, színdarabot tanít be és tánccsoportot irányít, olvasókört és futballcsapatot szervez, összekötő szöveget ír a kabarémüsorokhoz, énekel, tangóharmonlkázík, zongorázik, tanít és házat épít. Leírni is sok volt. Igaz, hogy szeretik, megbecsülik, értékelik és nincs magára hagyva. Koleszár János, a régi kultúrmunkás, aki ott volt elsőként a csehszlovákiai magyar kultúra bölcsőjénél nem szokott senkit magára hagyni. Ilyen emberekkel lehet és érdemes dolgozni. Van azért fájó dolog is. Természetes, hogy az esik legrosszabbul az embernek, ha becsapják. így történt az újfalusi fiatalokkal is. Megegyeztek a járási „Jednota“ fogyasztási szövetkezettel, hogy szereznek 40 új fiatal tagot s ezért a fogyasztási szövetkezet 5000 koronával segíti a klubot, hogy régi álmuk teljesüljön s végre megvehessék a hangszereket a zene kar részére. A „Jednota“ gondoskodott róla, hogy az álom ólom maradjon. Nem akarja felébreszteni a fiatalokat. De arra is gondolni kellene, hogy ezzel a trükkel saját becsületüket és hitelüket altatják el. Talán örökre. ■ A falu szépül. Társadalmi munkával parkosítják, járdát építenek. Van hely bőven. A főút széles, túl széles. Az iskola és a posta közelében egy néhai libalegelőn épült, nagyon régen, nagyrészt deszkából a tűzoltó-szertár. A deszkakéményen száraz gallyból gólyafészek, mint a „tűzvédelem szimbóluma“. Ez bizony nem ide való. Jövőre park lesz itt vagy óvoda? Újfalu megőrizte eddig a falvakra jellemző derűt, megfontoltan komolyan beszél embereivel, akik érzik a szó súlyát s a természet oltotta beléjük a nyugodtságot, törvényszerűséget. Kis falu, nagy tervek. Otthont, hazát, földet szerető emberek, akik tudják mit kér tőlük a jelen és ők mit várhatnak tőle. FECSÖ PÁL Zápor után Képzelték el az Alacsony-Tátrát s aztán még néhány Alacsony-Tátrát egymás mellett s egymás után. továbbá annál még fával magasabb hegyeket, mély völgyeket, mészkősziklákat, zöld erdőket. Ez Monle negro — egészen Albánia határáig. Először a híres szerpentineken mentem fel Montenegróra. Ül az ember a kormány mellett s több mint egy órán át forgatja, a keze belefáful s még mindig nincs a tetőn. Aztán egyszer csak kopár hegyháton találtam magam, jobbra Lovcsen, lent, alattam a halványan kéklő Kotor. Nemsokára Cetlnfébe, a hajdani fővárosba érkezem. Inkább egy rabló-lovag fellegvárára emlékeztet, mintsem városra. Minden oldalon megközelíthetetlen sziklák. Montenegro hajdani dicsőségére már csak a nagy kövek emlékeztetnek. Titográd, a jelenlegi főváros, meglepetésre lapályon fekszik. Modern város, magas épületekkel, fejlett iparral. Egyébként kevés a síkság. Az ember hol hegynek megy, hol völgybe ereszkedik, szédül a rengeteg szerpentinen. Am a hegyek tetejéről mindenképpen gyönyörű látvány nyílik Montenegróra, különösen reggel vagy napnyugtakor. Am ezek a hegyek és szakadékok szinte jelentéktelennek tűnnek a Csakor mellett. Minden jugoszláviai tudja, hogy a Csakor az ország legveszélyesebb hegyszorosa. Magassága 184 m, elhanyagolt hegyi út. Kotorból 37 fokos melegben indultunk a Csokorba, sűrű köd, fagypont körüli hőmérséklet, a hegyoldalban hó. A Csakor-szoros a Pekelje hegységbe van s ez Jugoszlávia legnehezebb és legveszélyesebb útja. Közönséges hegy i út ^csupán az év egyik felében járható, s emellett viszonylag elég forgalmas, mivel ez az egyetlen út ami összeköti Szkoplját az Adriai tengerrel. Reméljük, ezt az utat is .megjavítják a közeljövőben, hiszen az intenzív turista-forgalom megköveteli. Nem véletlenül hasonlítottam Montenegrót az Alacsony-Tótra vidékéhez, hiszen az itteni nép is emlékeztet a Garam felső vidékének- népére. A hegyoldalakban fehér blrkanyájak legelnek, szvettert kötögetö, csinos pásztorlányok mellett. A legtöbb házi munkát itt az asszonyok végzik. A férfiak elsősorban reprezentálnak, feleségüket és lányukat ösztökélik a munkára. Nem egy ügyes lánynyal találkoztunk, akit apja nem enged a városba, hogy el ne veszítse az olcsó munkaerőt. Montenegróban hallottam a következő tréfát. „Megy a monteneg-Fialalok a lovon róí az öszvéren, az öszvért a felesége vezeti, találkozik a barátjával aki megkérdezi hová mégy? A városba, szól az öszvéren ülő, az orvoshoz. Beteg vagy? — érdeklődik a barátja. En nem, hanem az asszony, válaszol a montenegrói.“ Nincs ez teljesen így, ám a montenegrói férfiak hajdant természetéből még mindig élnek bizonyos vonások. Inkább lövöldöznek, karddal csatáznak, mint dolgoznak. így a megélhetés terhét szinte kizárólag az asszonyok viselik. Befejezésül hadd említem meg még a következő anekdótút. „A montenegrói asszony halálos ágyán fekszik, de még utoljára felkel, hogy meggyújtsa a férje pipáját. A szomszédasszonyok megkérdik, miért csinálja ezt, mért nincs legalább itt a halálos ágyon nyugta? Azért, mert szeretem az uram, mondja és meghal.' A nép itt egészséges, az emberek szépek. Monteneg- . róban élnek Európa legmagasabb férflat. A táj és népe kedves és felejthetetlen. Szöveg és képek: P. H.
