A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-08-13 / 33. szám
Klára Is jókedvű volt. Kedvesen mosolygott és hálásan nézett Bélára. Határozottan szép nő volt. A kutató szem sem találhatna benne hibát. Sokszor úgy érezte Béla, hogy hűvös, megközelíthetetlen és elérhetetlen, mint a hideg fénynyel sziporkázó csillagok. Aztán voltak olyan pillanatok az együtt töltött három hónap alatt, amikor úgy érezte, hogy csak akarnia kellene, csak a kezét kellene kinyújtania, és magához vonhatná, és egészen az övé lehetne. Néha szinte ellenállhatatlan, vad erővel zuhant rá a lány utáni vágy, mégis bizonytalan volt és félt. Félt az utolsó lépéstől és mozdulattól. Hideg fejjel gondolkodott. Nem szőtt magának színes álmokat, álomképeket, mint valamikor tette. Talán mert csalódni nem akart újra, vagy talán azért, mert értelmetlennek tartotta. Két külön világban nőttek fel, anyira nagy köztük a távolság, hogy soha nem tudnának egészen egymáshoz nőni... Abban a pillanatban árnyék vetődött a konyhába. Két nyilaskarszalagos katona állt az ajtóban. Egy szakaszvezető és egy közlegény. Ez nem lehet igaz! .. . Rossz álom az egész! — Galambos? — kérdezte a szakaszvzető. — Igen. — Velünk jön. — Mit akarnak velem? — Mozgás, mozgás. Nincs most idő a diskurálásra! Kapjon magára valamit és gyerünk! Klára csak most tért magához rettenetéből. Csak most fogta fel teljes egészében, hogy mi is történik körülötte tulajdonképpen. — Miért viszik el? — buggyant ki belőle a kérdés. — Nem tartozik magára — mondta a szakaszvezető és jól szemügyre vette a lányt. Állati mohóság villant a sárgásnak tűnő szemében. Klára úgy érezte, hogy minden csepp vére elhagyja a testét. Boriska néni is halálsápadtan állt. Ijedelme tehetetlenné tette, megmozdulni sem bírt, szólni nem tudott. Csak a szája széle rángatódzot görcsösen és az ájulás környékezte. — Nem engedem! — kiáltott fel a lány. Béla elé állt, görcsösen belekapaszkodott, és rémült arccal ismételgette: — Nem engedem, nem engedem! A szakaszvezető intett a közlegénynek. Durván félrelökte a lányt. Klára kis híján elvágódott. Mozdulatlanul lapult a falhoz és felzokogott. — Indulás! — kiáltott a szakaszvezető Bélára, s a géppisztolya csövével durván belelökött. Galambos Béla kilépett a konyhából. Egyetlen szó visszhangzott benne szüntelenül: lebukott! ___ Mindennek vége. És éppen most, az utolsó pillanatban, amikor már szabadnak érezte magát. Az utcán senki sem tartózkodott: sem gyerek, sem felnőtt. Mintha mindenkit elnyelt volna a föld. És csend volt. Csak a nyilasok léptei kopogtak az utcán. Miért van most csend? Miért nem aknáznak most az oroszok? Miért nem jönnek a repülők, hogy bombáikkal megindítanák a földet, s döntenék romba az egész világot? — Ne tekintgess, szedd a lábad! — lökte oldalba géppisztolyával Bélát a szakaszvezető. — Engedjenek el! — Ne pofázz! — Mit akartok velem? ... Engedjetek el, úgyis vége rövidesen mindennek! — Ha még egyszer megmukkansz, szétverem a pofádatl — sziszegte a szakaszvezető. Durván káromkodott, s nagy erővel oldalbavágta. Béla felnyögött a fájdalomtól. Többet nem beszélt. Ment leszegett fejjel, gépiesen szedte a lábát. Az nem lehet, hogy éppen most, az utolsó pillanatban bukjon le. Tenni kellene valamit, de mit?... Szökésről most szó sem lehet. Egyetlen gyanús mozdulatra lelövik, mint a kutyát. Ki kell várni a végét! Nem szabad elhamarkodni a dolgot, ki kell várni a végét! Még akkor is történhet valami, amikor a fáihoz állítják. Sokféleképpen alakulhat a helyzet. Mindig történhet valami... Legalább a pisztolya itt volna a zsebében. Meg sem motozták ... Éppen tegnap tette ki a zsebéből. Akkor még azt hitte balga fejjel, hogy már úgysem lesz rá szüksége. Kitette... Talán jobb is, hogy nincs nála. Odabent úgyis megmotoznák... Vajon hová viszik? — A százados úr elé? ... Hát mégis csak szembekerült a feketekesztyűs rémmel? — Űristen, hát mindennek vége? A polgári iskola felé kanyarodtak. Géppisztolyos őr állt bejárati ajtónál. Szintén nyilas karszalagot viselt. Két kunkorodó kakastoll lengett a sapkájánál. Valamikor ide járt iskolába. Jól ismeri az épület minden zegét-zugát. Talán igaz sem volt... Most úgy tűnik, mintha nem is lett volna ifjúsága, csak ez a rettenetes jelene .. . Volt, volt, volt! Az emlékek közrefogják: mennyi mindent várt és remélt még akkor az élettől! ... Most mit várhat? Golyót. Semmi mást. .. Úgy hallotta, hogy a "ektekesztyfls rém csak golyót osztogat... Nagyon félt.. . Valahol mélyen szégyellte a félelmét... Nem, nem szabad feladni a reménytl Az utolsó pillanatban is történhet valami. Gyerekkorában szeretett ide járni. Most meg nagyon fél... Szerette a történelmet, az irodalmat ... Most egyetlen verssor sem jut az eszébe, pedig mennyit tudott betéve! ... Mintha kitépték volna az agyát, nem maradt benne más, csak félelem és rettegés... Akkoriban vidám kacagástól visszhangzott, zsibongott ez a szürke, emeletes épület, most meg komor és fenyegető ... Nem szabad feladni a reményt! Az utolsó pillanatban is történhet valami! A folyosó üres volt, csak egy őr kongatta bakancsait a tarka kövezeten. Nyamvadt alak. Sovány volt, mint a gereblye, s szinte kifényesítettek kiálló pofacsontjai. Kinyitottak előtte egy ajtót... Ebbe a tanterembe járt utolsó évben iskolába. A sors furcsa szeszélye folytán itt kezdte az életet, a felkészülést, s talán itt is fejezi be... Ott ült hátul, az utolsó padban. A terem most üres. A padokat kihordták. Körben a falak mentén szalmát terítettek el ideiglenes fekvőhelynek. Ahogy egy pillanatra körbefutott a tekintete, észrevette, hogy a sarokban ül valaki a szalmán. Fehér Jancsi volt, a szabó fia. Nyomban felismerte, pedig véres és dagadt volt az arca. S most már megértette az összefíiggése, két is: ő köpte be. Undorral fordította el a fejét. Közben a szakaszvezető vigyázba merevedve jelentette: — Százados úr, Tóth István szakaszvezető alázatosan jelentem, Galambos Bélát eiővezettem! — Köszönöm, leléphetsz! Az asztalon üveg, pohár, a hamutartó szélén félig szívott cigaretta füstölgött. Enyhe rumszag terjengett a levegőben, s a cigaretta füstje kellemesen illatozott. A százados magas, szélesvállú, határozottan széparcú férfi volt. Egészen fiatal. Szúrt a szeme, vékony, fekete a bajusza, enyhén hullámos a haja. A kezén fekete kesztyű volt. és ragyogott a rogyószárú csizmája. Kellemes benyomást keltett. Olyan volt, mintha divatlapból lépett volna ki. Szinte hihetetlen és elképzelhetetlen, hogy ez az ember kegyetlen is tudjon lenni. Nem szabad feladni a reményt! A százados ismét rágyújtott. Azt is olyan választékos mozdulattal csinálta, mint egy filmszínész. Előbb egy jólsikerült füstkarikát fújt maga elé, majd hosszan Bélára nézett. — Honnan szöktél meg? — kérdezte csendesen. A hangja is kellemes. Nem volt abban sem támadás, sem fenyegetés, ellenkezőleg behízelgő és lágy volt, mint a méz — Nem voltam katona. — Nem voltál?... Hm, mondjuk, helyes a válaszod. A te helyedben én Is azt mondanám ... Én meg talán el is hinném, ha az a ronda fiatalember ott a sarokban nem mondott volna mást. A százados Fehér Jancsira nézett számonkérőn. — Honnan is szökött meg az a te Galambos barátod? — Pestről... Karácsony előtt... Apámmal varratott civilruhát egy aranyláncért... A százados halkan felnevetett. Nem is nevetés volt az, hanem egy daltöredék. — Ez már így van, kiskomám... Ne haragudj a barátodra. Hidd el, először ő sem akart beszélni. Aztán egy kicsit megsimogattam azt a ronda pofáját, és egyből megeredt a nyelve... Tudod, van nekem egy kis hibám: sem nőben, sem férfiban nem szeretem a rondát. Ezt meg szegényt olyan csúnya ábrázatta) áldotta meg a jóisten, hogy az nem közönséges. Egy kicsit át kellett formálnom az ízlésem szerint. Nézd csak meg, hogy megváltozott! Ismét felnevetett halkan, kellemesen, mintha valóban egy dalocskát fejezett volna be. Majd Béla elé állt. Egészen közeire. Majd hogy csak össze nem ért az arcuk éle. — Szép szál fiú vagy, kiskomám! lóképű is! ... Van benned valami vagányság, valami nem mindennapi... Ügy vélem, rajtad nem lesz semmi igazítani való, hacsak... Szóval azt mondod, nem voltál katona? — Nem. — Rendben van. Told csak le a nadrágodat! Béla nem tudta, mire vélni a parancsot. Értetlenül nézett a századosra, miközben bizonytalan, lassú mozdulattal meglazította a nadrágszíját. — No... talán csak nem szégyelled magad?... Ejnye, éjnye, kiskomám, a nadrágodat mondtaml Béla leeresztette a nadrágját. A százados hangja diadalmasan felívelt. — Látod, látod, kiskomám, a gatyád bizony kincstári! Nézd csak meg az elejét, hogyan virít rajta a kicstári pecsét!... Egyszóval: Pestről szöktél meg az első harckocsizó ezredtől. Bizonyára ismered Bulla ezredes urat? ... Emlékezhetsz a becenevére is: Bulldogképű. Van egy isteni lánya, a Zituska! Valóságos szőke csoda! Néhányszor elcicáztam vele — mondta elmélázva és csettintett a nyelvével. Hirtelen a szabó fiához fordult. — Te kimehetszl Fehér Jancsi alig bírta magát kivonszolni a teremből. Mialatt becsukódott mögötte az ajtó, a százados megkerülte Bélát. Villámgyorsan kivágódott az ökle. Tompa puffanás után Béla elvágódott a padlón. % Kis idő múlva feltámaszkodott. Vak zsibogást érzett a takóján ... Zúgott a feje... Szédült. .. Támolyogva lépett néhányat. Aztán lassanként kitisztult az agya: megállt a terem forgása, helyre igazodtak a tárgyak, s végül teljesen kiélesedett előtte a százados mosolygós arca. — Bocsáss meg, kiskomám! ... Tudod, vánnak pillanatok, amikor megfeledkezem magamról. Haragszom érte magamra, sajnos, nem tehetek róla. Elvégre minden embernek lehet va- IZ
