A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-22 / 4. szám
VII. B érő Eberstein ezredes Ifjú korától katonáskodott. De ilyesmit nem tapasztalt, nem látott, nem hallott soha. Őrjöngve kergette börtönbB az egymáshoz bilincselt labancokat. Azután hirtelen rákiáltott az őrmesterre. — Állj I Mi van a maga hátára írva? Bruckenbacker kapitány is közelebb lápett. Együtt betűzték a faszénnel Irt sorokat. „Ezredes, megkíméltem az embereit. Hadisarcot nem fizetünk, vonja vissza a parancsait) A Tankes kapitánya.“ Eberstein báró előbbi mérge keserves kíváncsisággá változott. — Ki az a Tenkes kapitánya!? — kérdezte meghökkenve. De akkor erre a kérdésre még senki sem tudott válaszolni. A császári katonák tekintélyén esett súlyos csorbát nyomban ki kell köszörülni, — döntötte el az ezredes. Magához hivatta Bruckenbacker kapitányt és dörgő hangon megfenyegette: — Kapitány úr) On felelős ezért a szégyenért. Nyomban vissza kell ütnünk. Minden okunk megvan arra, hogy a legkeményebben sújtsunk le a környékbeli falvakra. Hetek úta nem hozták be a porciót, nem fizették be a hadisarcot. — Sajnos, ez Így van — kotytyantott bele a kapitány. — Ez nem sajnos, ez gyalázatos) —• üvöltötte az ezredes. Ont teszem felelőssé azért — folytatta —, hogy holnapra a környékbeli községekből minden eszközzel behajtsa mindazt, ami nekünk jár. Bruckenbacker kapitány értett a szóból, mert ha a csatatereken nem is tündöklött katonai lángelméjével, a rekvirálást nagyon megtanulta. Először Nagyharsányra csaptak le. Elhajtották az állatokat, a falu főterén gyűjtötték össze a szegényemberek jószágait. Akik menekülni próbáltak, szuronyokkal találták szembe magukat a kertek alatt. Egy kemény, büszkearcú legény kis háza rácsos ablaka mögül figyelte a felbolydult falut. Aztán vállára csapta karikás ostorát, kilépett a házból és megszólította a parancsokat osztogató kapitányt. — Megkövetem kapitány úr) Aztán mit fizetnek a jószágért? Bruckenbacker kapitány dölyfösen léptetett a kerítésre könyöklő férfi felé. Megállt előtte, majd pálcájával hatalmasat sújtott a szegényember tollás kalapjára. — Ezt fizetem) — üvöltötte — de kaphatsz még, ha keveseledl A megütött ember szeme nagyot villant, de mégis nyugodtan törölte meg az arcát. — Nem keveslem őn kapitány uram) Inkább aokallom! A felét azonnal vissza is adom) — mondotta és az utolsó szavalnál már fütyülve szelte a levegőt a karikás ostor és sudara végigcsattant a kapitány arcán. — Disznói LOjjétek agyonl — üvöltötte a kapitány. A labancokat nem kellett biztatni, de az ördöngős ember kezében úgy járt a karikás ostor, mint az Istennyila. Labancot, lovat egyaránt ütött. Úgy hányták magukról a lovasokat a megvadult paripák, hogy pillanatok alatt valamennyi a porban fetrengett. Az ostoros ember pedig felvetette magát a legközelebbi lóra, és mire teltápászkodtak a labancok, már messze vágtatott. A felcser sietve hozta a tapaszt, hogy a kapitány arcán kirepedt bőrt leragassza. — KI volt ez az ember? — toporzékolt Bruckenbacker. — Buga jakab — mondotta remegve a nagyharsányl bíró. — Gyújtsátok fel a házát) — hangzott a kérlelhetetlen parancs. (Folytatjuk)
