A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-06-11 / 24. szám

-S. aztán, egy másik fekete fej tűnt fel, mintha egy olasz filmből nyírták volna ki.

Tossi rá vigyorgott a hadnagyra, és ezt mondta:

— Buona sera!

Borűvka hadnagy szomorúan nézett a szikrázó szemű, elegáns féFfira. A szépfiú a plüsspamlag szélén ült, és idegesen gesztikulált.

— Én nem csináltam sötétséget! Ahogyan jártam lefelé a lépcsőn, egyszerre sötét lett. Magától. Teljesen nélkülem!

A hadnagy bólintott.

— És tulajdonképpen, miért futott el innét, amikor megtudta, mi történt a zuhanyozóban?

— Azért, mert belém Jött a rémület.. . a félés... ahogyan mondják. Eszembe kaptam, hogy gyanútlan leszek.

— És mikor jött mégis vissza?

Azért, mert belém ötlött, hogy ha elme gyek, még jobban én leszek a leggyanúsabb Ö az én kedvesem volt!

Tossi úr napbarnított homlokán tiszta erecskébe verődött az izzadság.

— És hogy volt az tulajdonképpen magukkal? — kérdezte a hadnagy.

— Én szerettem Esztert -— Tossi a szívére tette a kezét, majd ujjával a semmibe mutatott. — Eszter szeretett engem. A mi szerelmünk a sírhoz volt. És én most egész a sírba boldogtalan leszek.

— No — mondta a hadnagy —, tudomásunk van róla, hogy Nakoncová kisasszony szakított magával.

— Velem? Szakított? Ez egyáltalán nincs így. Olyanok voltunk, mint két... tubus ... nem! Tubica!

— Valóban?

Tossi esküre emelte a kezét.

— Tenente úr! Én nem öltem meg őt!

— Hát azt nem, azt nem — mondta komótósan a hadnagy, és az öltöző ajtajához lépett.

— Pešková kisasszony, egy pillanatra.

A szőkeség belépett. Kissé gyűrött orkánkabátot viselt, s tiszteletteljes tekintetet vetett Tossira.

— Ha lenne olyan szíves megismételni, mit mondott Eszter kisasszony Tossi úrnak a telefonba?

— Az esztelen féltékenységed már az idegeimre megy — darálta le a lány, mintha betanulta volna. — S ha nem hiszel nekem, isten áldjon. Adieul

A tüzes férfi felpattant, mintha valamilyen hajítőgép röpítette volna ki a párnás székből.

— Pešková kisasszony! Ez hazudás! Ilyen hatalmas hazudás, Pešková kisasszony.

— A többiek szintén hallották, igazolhatják.

Igazolták is.

— De ez nem igaz, Zdárska kisasszony! Rosszul hallotta! — próbálta az igazát védeni Tossi, és amikor Sikorska kijelentette, hogy ezt csaknem mindnyájan hallották, kirobbant:

— jana! Hogy mondhat maga ilyen hazudást?! Hisz’ az csak olyan haragos szerelem volt. Ö nem úgy érezte, ahogyan maga mondja... nem. Ha nem haragvó, akkor nem is szerelmes!

— Nézze csak, Tossi úr — Borűvka hadnagy a vállára tette a kezét, s Tossi azonnal megmerevedett. De csak egy pillanatra. — Maga azt állítja, hogy míg Eszter kisasszonyt várta, egész idő alatt itt ült ezen a kanapén. És hogy Sikorska kisasszonyon kívül se be, se ki nem jött senki a zuhanyozóból.

— Egy lélek sem! — mondta határozottan az olasz.

A hadnagy a csillogó kosztümös barna lányhoz fordult:

— Ismételje meg, kérem, mit látott, amikor a zuhanyozóból a törülközőjéért ment, s aztán, amikor az öltözőből tért vissza a zuhanyozóba.'

— Ha egy kicsit lassabban beszélne, nem értem — mondta Tossi.

— Sikorská kisasszonyt kérdezem — válaszolta hidegen a hadnagy.

A gesztenyehajú lány neheztelően mérte végig Tossit, és nyugodtan mondta:

— Amikor a zuhanyozóból a folyosóra léptem, Tossi úr ott állt ni, a sarkon, és köszönt nekem.

Tossi elégedetten bólintott.

— De maga azt mondta, hogy itt ült — jegyezte meg a kriminalista.

— Mint akit ideszögeztek! — mondta Tossi gépiesen, s amikor felfogta az értelmét, hebegni kezdett: — Azaz nem! Nem ültem itt állandóan! Ideges voltam, járkáltam a folyosón ide-oda, oda-idel

— Akkor hát ült, vagy járkált? — ripakodott rá a hadnagy.

— Kicsit ültem, kicsit járkáltam. — kiáltotta ingerülten Tossi. Mikor ültem, ültem, mint a cövek, mikor járkáltam, jártam, mint az őrültl

— És miután köszönt Sikorská kisasszonynak, ismét leült?

— Nem. Azután sétáltam az ajtótól a sarokra és fordítva, a saroktól az ajtóhoz. •

A hadnagy intett az importkosztümös lánynak. Amikor visszament a zuhanyozóba, Tossi úr hol volt?

— Sietve ment a folyosón, a zuhanyozóval ellentétes irányban — mondta habozás nélkül a lány.

— Nem sietve — tiltakozott erélyesen és hangosan Tossi. — Nem gyorsan, jana! Lassan! Lépésről lépésre...

Sikorska vállat vont.

— Nekem úgy tűnt, hogy siet.

— De én mindig úgy járok! Amikor én lassan megyek, az olyan, mint amikor más siet.

— No — szólt Borűvka hadnagy gyászos hangon. — Nem fogunk itt civakodni a mozgás reali... revali... relavi... viszonylagosságán. Tény, hogy a zuhanyozó felől jött kifelé a folyosón.

— Az tény — hagyta rá Tossi, — Nem tény, hogy gyorsan! Tény, hogy lassan! Mint az... — gesztikulált — az a picinyécske állat... a csigacs!

— Csiga — javította ki Borűvka hadnagy. — Akkor maga is velünk jön!

— Mára rendben van — mondta Seifert doktor, kezét egy kissé bevérzett kendőbe törölgetve. — Csupán felszíni sérülés. Koponyacsont zúzódásról szó sincs.

— És az eszköz? — hunyorgott Borűvka hadnagy.

— Valamilyen éles sarkú tárgy.

— Pisztoly is lehetett?

— Lehetett. Bármilyen fémtárgy.

— Hm. — sóhajtott az öreg kriminalista ... — Csakhogy Tossinak nincs pisztolya, és másnál sem találtunk semmilyen véres tárgyat.

Mindez még este hétkor is rejtély volt. Bőrű .’ka hadnagy Málek zászlóssal ült a dolgozószobájában. Mindketten hallgattak. A boncolás semmitmondó eredményét várták, s az arról szóló unalmas jelentést, és csak néha közö’ték egymással gondolataikat.

— Minden jel Tossi ellen szól — elmélkedett Málek, miközben ceruzáját ide-oda húzgálta a színház alagsorának rajzán, amelyet nemrégen készítettek el.

— Olyan valaki lőhetett, aki az ajtón keresztül hatolt be a! zuhanyozóba, s a tett elköveté'se után megszökött. A zuhanyozóban senkinél nem volt fegyver. A gyilkos ki sem dobhatta,

mert ott nincs ablak. Tossi azt állítja, hogy Sikorskán kívül be sem ment, és ki sem jött senki a zuhanyozóból. Ez azonban egy kicsit megdöbbentő, mert így Tossi az egyetlen, aki észrevétlenül bejuthatott oda. Mért ismerné hát be maga is, hogy a kritikus pillanatban a folyosón ólálkodott? Igaz, ezt meg sem cáfolhatja, ha Sikorská látta őt.

— Megcáfolhatná. Ez az ő igaz a lenne a lány igazával szemben — jegyezte meg a hadnagy. — Csakhogy ő elrohant, és ismét visszajött. És gondolodj tálán azért, hogy —- mondjuk féltékenységből — legalább tíz tanú szemeláttára1 eltegye láb alól Márát?

Málek nem válaszolt, de dolgozott a képzelete, mert nemsokára ismét megszólalt:

— Tegyük fel, nincs szó féltékenységről Vagy nem csupán arról. Mondjuk, Mára többet tud, mint amennyit közölt, s Tossi ezt sejtette.

— Pavel, kérlek — mondta Borűvka hadnagy fáradtan —, csak nehogy végül kémtörténetet csinálj nekem belőle. Tudod, hogy ezt nem szeretem.

— Á, dehogy — mondta gyorsan Málek. — Csak a féltékenykedők nem mérlegelnek ám elég logikusan, s mindenre képesek. Nem kémkedésre gondolok — tette hozzá sietve —. hanem megfontolatlan tettre.

Megszólalt a telefon. Borűvka hadnagy felvette a kagylót, miközben elgyötörtön tekert egyet magán. — Igen, Lucikám — turbékolta meglepően édes hangon, és szokásos szomorú arcára olyan kifejezés ült, amely közel áll a teljes ingerültséghez. A kagylóból édes csevegés hallatszott. Málek elfintorodott. Mint a hadnagy osztályán mindenki, ő is jól ismerte Borűvkáné asszony hangját.

— No, tudod, Lucikám, ügyem van — turbékolta tovább Borűvka hadnagy, s még vagy öt percig folytatta hasonlóan édes és gyöngéd, de kissé összefüggéstelen társalgását. — Micsoda? Ötöst? — csodálkozott el hirtelen. — Hívd őt, kérlek, azonnal a telefonhoz. — És a hadnagy arcán az ingerültség kifejezését a gondos apa borús és szigorú tekintete váltotta fel, de ennek nagyon műkedvelő jellege volt. — Mit hallok, Zuzanka? — mondta, s elhallgatott, mert elhallgattatta egy magasan szárnyaló, s talán az ő beszédénél sokkal gyorsabb csevegés. — No, jó, jó. Az rendes dolog ha Lavecký tanár úr szigorú! — Többre nem volt ideje, ismét elhallgatott. Kis idő múlva valami úgy felingerelte, hogy újra megszólalt: — Micsoda? Tonda Špačekhez? Ahhoz az ejtőernyőshöz? Hisz’ az intőt kapott matematikából! Hogy már megtanulta? Bárcsak úgy lenne! — És ismét elhallgatott, s végül beleegyezését adta lányának, hogy algebrából segítségért forduljon ahhoz a sihederhez, akit lenézően az „ejtőernyős“ szóval jellemzett, A telefonban ismét Borűvkáné asszony hangja szólalt meg, s amikor a hadnagy számtalanszor megígérte, hogy azonnal haza megy, mihelyt az lehetséges lesz, végre huszonkét perces csevegés után — Málek zászlós ezt rosszmájúan lemérte az óráján — végre sikerült letennie a kagylót

Lehuppant egy székre, és zsebkendőjével megtörölte a homlokát.

— Pavel, ugye, hogy még nem működik a zuhanyozónk?

— Nem. Csak jövőre jegyeztek elő bennünket.

— Akkor én átugrom a fürdőbe — jelentette ki az elcsigázott nyomozó. — Már egyáltalán nem tudok gondolkodni.

Az állomás melletti közfürdőben nagy volt a tolongás. Amikor Borűvka hadnagy megpillantotta a várakozó tömeget, melankólikus hangulat fogta el. Még jobban elrontotta a kedvét, hogy egy jól öltözött karcsú szépség, aki csinos kalapot viselt, feltűnő kokettséggel meg akart vele ismerkedni.

Legalábbis neki ez kacérkodás! kísérletnek tűnt. Alig pillantotta őt meg a lány, máris integetett, és bájosan elmosolyodott. De a hadnagy szomorkás arca jegesen komoly maradt, a lány mosolya bizonytalan lett; végül is buzgón valamilyen női lap olvasásába merült, melyet fejetetejére állítva tartott.

A hadnagy is habozni kezdett. Már hosszú évek óta nem került ismeretlen szépségek figyelmének középpontjába, ezenkívül az volt az érzése, hogy e kacér leányzót már látta valahol. Titokban lesni kezdte a lányt, de Ismét többször összeakadt tekintete a lány lopa-