A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-06-11 / 24. szám

-S. aztán, egy másik fekete fej tűnt fel, mintha egy olasz filmből nyírták volna ki. Tossi rá vigyorgott a hadnagyra, és ezt mond­ta: — Buona sera! Borűvka hadnagy szomorúan nézett a szikrá­zó szemű, elegáns féFfira. A szépfiú a plüss­­pamlag szélén ült, és idegesen gesztikulált. — Én nem csináltam sötétséget! Ahogyan jártam lefelé a lépcsőn, egyszerre sötét lett. Magától. Teljesen nélkülem! A hadnagy bólintott. — És tulajdonképpen, miért futott el innét, amikor megtudta, mi történt a zuhanyozóban? — Azért, mert belém Jött a rémület.. . a fé­­lés... ahogyan mondják. Eszembe kaptam, hogy gyanútlan leszek. — És mikor jött mégis vissza? Azért, mert belém ötlött, hogy ha elme gyek, még jobban én leszek a leggyanúsabb Ö az én kedvesem volt! Tossi úr napbarnított homlokán tiszta erecs­­kébe verődött az izzadság. — És hogy volt az tulajdonképpen maguk­kal? — kérdezte a hadnagy. — Én szerettem Esztert -— Tossi a szívére tette a kezét, majd ujjával a semmibe muta­tott. — Eszter szeretett engem. A mi szerel­münk a sírhoz volt. És én most egész a sírba boldogtalan leszek. — No — mondta a hadnagy —, tudomá­sunk van róla, hogy Nakoncová kisasszony sza­kított magával. — Velem? Szakított? Ez egyáltalán nincs így. Olyanok voltunk, mint két... tubus ... nem! Tubica! — Valóban? Tossi esküre emelte a kezét. — Tenente úr! Én nem öltem meg őt! — Hát azt nem, azt nem — mondta komó­­tósan a hadnagy, és az öltöző ajtajához lépett. — Pešková kisasszony, egy pillanatra. A szőkeség belépett. Kissé gyűrött orkánka­bátot viselt, s tiszteletteljes tekintetet vetett Tossira. — Ha lenne olyan szíves megismételni, mit mondott Eszter kisasszony Tossi úrnak a te­lefonba? — Az esztelen féltékenységed már az ide­geimre megy — darálta le a lány, mintha be­tanulta volna. — S ha nem hiszel nekem, isten áldjon. Adieul A tüzes férfi felpattant, mintha valamilyen hajítőgép röpítette volna ki a párnás székből. — Pešková kisasszony! Ez hazudás! Ilyen hatalmas hazudás, Pešková kisasszony. — A többiek szintén hallották, igazolhatják. Igazolták is. — De ez nem igaz, Zdárska kisasszony! Rosszul hallotta! — próbálta az igazát védeni Tossi, és amikor Sikorska kijelentette, hogy ezt csaknem mindnyájan hallották, kirobbant: — jana! Hogy mondhat maga ilyen hazudást?! Hisz’ az csak olyan haragos szerelem volt. Ö nem úgy érezte, ahogyan maga mondja... nem. Ha nem haragvó, akkor nem is szerel­mes! — Nézze csak, Tossi úr — Borűvka hadnagy a vállára tette a kezét, s Tossi azonnal meg­merevedett. De csak egy pillanatra. — Maga azt állítja, hogy míg Eszter kisasszonyt várta, egész idő alatt itt ült ezen a kanapén. És hogy Sikorska kisasszonyon kívül se be, se ki nem jött senki a zuhanyozóból. — Egy lélek sem! — mondta határozottan az olasz. A hadnagy a csillogó kosztümös barna lány­hoz fordult: — Ismételje meg, kérem, mit látott, amikor a zuhanyozóból a törülközőjéért ment, s az­tán, amikor az öltözőből tért vissza a zuhanyo­zóba.' — Ha egy kicsit lassabban beszélne, nem értem — mondta Tossi. — Sikorská kisasszonyt kérdezem — vá­laszolta hidegen a hadnagy. A gesztenyehajú lány neheztelően mérte vé­gig Tossit, és nyugodtan mondta: — Amikor a zuhanyozóból a folyosóra lép­tem, Tossi úr ott állt ni, a sarkon, és köszönt nekem. Tossi elégedetten bólintott. — De maga azt mondta, hogy itt ült — je­gyezte meg a kriminalista. — Mint akit ideszögeztek! — mondta Tossi gépiesen, s amikor felfogta az értelmét, he­begni kezdett: — Azaz nem! Nem ültem itt állandóan! Ideges voltam, járkáltam a folyosón ide-oda, oda-idel — Akkor hát ült, vagy járkált? — ripako­­dott rá a hadnagy. — Kicsit ültem, kicsit járkáltam. — kiáltot­ta ingerülten Tossi. Mikor ültem, ültem, mint a cövek, mikor járkáltam, jártam, mint az őrültl — És miután köszönt Sikorská kisasszony­nak, ismét leült? — Nem. Azután sétáltam az ajtótól a sarok­ra és fordítva, a saroktól az ajtóhoz. • A hadnagy intett az importkosztümös lány­nak. Amikor visszament a zuhanyozóba, Tossi úr hol volt? — Sietve ment a folyosón, a zuhanyozóval ellentétes irányban — mondta habozás nél­kül a lány. — Nem sietve — tiltakozott erélyesen és hangosan Tossi. — Nem gyorsan, jana! Lassan! Lépésről lépésre... Sikorska vállat vont. — Nekem úgy tűnt, hogy siet. — De én mindig úgy járok! Amikor én las­san megyek, az olyan, mint amikor más siet. — No — szólt Borűvka hadnagy gyászos hangon. — Nem fogunk itt civakodni a moz­gás reali... revali... relavi... viszonylagos­ságán. Tény, hogy a zuhanyozó felől jött ki­felé a folyosón. — Az tény — hagyta rá Tossi, — Nem tény, hogy gyorsan! Tény, hogy lassan! Mint az... — gesztikulált — az a picinyécske ál­lat... a csigacs! — Csiga — javította ki Borűvka hadnagy. — Akkor maga is velünk jön! — Mára rendben van — mondta Seifert doktor, kezét egy kissé bevérzett kendőbe tö­­rölgetve. — Csupán felszíni sérülés. Koponya­csont zúzódásról szó sincs. — És az eszköz? — hunyorgott Borűvka hadnagy. — Valamilyen éles sarkú tárgy. — Pisztoly is lehetett? — Lehetett. Bármilyen fémtárgy. — Hm. — sóhajtott az öreg kriminalista ... — Csakhogy Tossinak nincs pisztolya, és más­nál sem találtunk semmilyen véres tárgyat. Mindez még este hétkor is rejtély volt. Bő­rű .’ka hadnagy Málek zászlóssal ült a dolgo­zószobájában. Mindketten hallgattak. A bonco­lás semmitmondó eredményét várták, s az ar­ról szóló unalmas jelentést, és csak néha kö­­zö’ték egymással gondolataikat. — Minden jel Tossi ellen szól — elmélkedett Málek, miközben ceruzáját ide-oda húzgálta a színház alagsorának rajzán, amelyet nemrégen készítettek el. — Olyan valaki lőhetett, aki az ajtón keresz­tül hatolt be a! zuhanyozóba, s a tett elköveté­'se után megszökött. A zuhanyozóban senkinél nem volt fegyver. A gyilkos ki sem dobhatta, mert ott nincs ablak. Tossi azt állítja, hogy Sikorskán kívül be sem ment, és ki sem jött senki a zuhanyozóból. Ez azonban egy kicsit megdöbbentő, mert így Tossi az egyetlen, aki észrevétlenül bejuthatott oda. Mért ismerné hát be maga is, hogy a kritikus pillanatban a folyosón ólálkodott? Igaz, ezt meg sem cá­folhatja, ha Sikorská látta őt. — Megcáfolhatná. Ez az ő igaz a lenne a lány igazával szemben — jegyezte meg a had­nagy. — Csakhogy ő elrohant, és ismét vissza­jött. És gondolodj tálán azért, hogy —- mond­juk féltékenységből — legalább tíz tanú szeme­­láttára1 eltegye láb alól Márát? Málek nem válaszolt, de dolgozott a képze­lete, mert nemsokára ismét megszólalt: — Tegyük fel, nincs szó féltékenységről Vagy nem csupán arról. Mondjuk, Mára töb­bet tud, mint amennyit közölt, s Tossi ezt sejtette. — Pavel, kérlek — mondta Borűvka had­nagy fáradtan —, csak nehogy végül kémtör­ténetet csinálj nekem belőle. Tudod, hogy ezt nem szeretem. — Á, dehogy — mondta gyorsan Málek. — Csak a féltékenykedők nem mérlegelnek ám elég logikusan, s mindenre képesek. Nem kém­kedésre gondolok — tette hozzá sietve —. ha­nem megfontolatlan tettre. Megszólalt a telefon. Borűvka hadnagy fel­vette a kagylót, miközben elgyötörtön tekert egyet magán. — Igen, Lucikám — turbékolta meglepően édes hangon, és szokásos szomorú arcára olyan kifejezés ült, amely közel áll a teljes ingerültséghez. A kagylóból édes cse­vegés hallatszott. Málek elfintorodott. Mint a hadnagy osztályán mindenki, ő is jól ismerte Borűvkáné asszony hangját. — No, tudod, Lucikám, ügyem van — tur­békolta tovább Borűvka hadnagy, s még vagy öt percig folytatta hasonlóan édes és gyöngéd, de kissé összefüggéstelen társalgását. — Mi­csoda? Ötöst? — csodálkozott el hirtelen. — Hívd őt, kérlek, azonnal a telefonhoz. — És a hadnagy arcán az ingerültség kifejezését a gondos apa borús és szigorú tekintete vál­totta fel, de ennek nagyon műkedvelő jellege volt. — Mit hallok, Zuzanka? — mondta, s el­hallgatott, mert elhallgattatta egy magasan szárnyaló, s talán az ő beszédénél sokkal gyor­sabb csevegés. — No, jó, jó. Az rendes dolog ha Lavecký tanár úr szigorú! — Többre nem volt ideje, ismét elhallgatott. Kis idő múlva valami úgy felingerelte, hogy újra megszólalt: — Micsoda? Tonda Špačekhez? Ahhoz az ej­tőernyőshöz? Hisz’ az intőt kapott matemati­kából! Hogy már megtanulta? Bárcsak úgy lenne! — És ismét elhallgatott, s végül bele­egyezését adta lányának, hogy algebrából se­gítségért forduljon ahhoz a sihederhez, akit lenézően az „ejtőernyős“ szóval jellemzett, A telefonban ismét Borűvkáné asszony hangja szólalt meg, s amikor a hadnagy számtalan­szor megígérte, hogy azonnal haza megy, mi­helyt az lehetséges lesz, végre huszonkét per­ces csevegés után — Málek zászlós ezt rossz­­májúan lemérte az óráján — végre sikerült letennie a kagylót Lehuppant egy székre, és zsebkendőjével megtörölte a homlokát. — Pavel, ugye, hogy még nem működik a zuhanyozónk? — Nem. Csak jövőre jegyeztek elő bennün­ket. — Akkor én átugrom a fürdőbe — jelen­tette ki az elcsigázott nyomozó. — Már egyál­talán nem tudok gondolkodni. Az állomás melletti közfürdőben nagy volt a tolongás. Amikor Borűvka hadnagy megpil­lantotta a várakozó tömeget, melankólikus hangulat fogta el. Még jobban elrontotta a ked­vét, hogy egy jól öltözött karcsú szépség, aki csinos kalapot viselt, feltűnő kokettséggel meg akart vele ismerkedni. Legalábbis neki ez kacérkodás! kísérletnek tűnt. Alig pillantotta őt meg a lány, máris in­tegetett, és bájosan elmosolyodott. De a had­nagy szomorkás arca jegesen komoly maradt, a lány mosolya bizonytalan lett; végül is buz­gón valamilyen női lap olvasásába merült, me­lyet fejetetejére állítva tartott. A hadnagy is habozni kezdett. Már hosszú évek óta nem került ismeretlen szépségek fi­gyelmének középpontjába, ezenkívül az volt az érzése, hogy e kacér leányzót már látta valahol. Titokban lesni kezdte a lányt, de Is­mét többször összeakadt tekintete a lány lopa-

Next

/
Oldalképek
Tartalom