A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-06-04 / 23. szám
jelentős ember. Tehát megbízott, hivatalos kiküldött, súlyos közéleti egyéniség, aki fölemel, porba sújt, intézkedik, kiutal, utcákat hasít, bányajogot ad, trafikjogot azonban mindenesetre. Ezt a félreértésüket ekkor még könnyűszerrel eloszlathattam volna. Csak úgy kellett volna viselkednem, mint egyébkor. De bármennyire nehezemre esett leküzdenem természtes hajlandóságomat, hogy mindenkit és mindent észrevegyék, erőszakot tettem magamon. Szórakozott, fátyolos szemmel tekintettem rájuk, mint egy nemlétező világ álomalakjaira, csak biccentettem, elhárító mozdulatokkal beszéltem, legföljebb néhány alig érthető szót mormoltam. Az öregebbik kalauzt, aki biztosan apám lehetett volna, „barátomnak“ neveztem. Később, amikor már megindult a vonat, lehetetlen volt kiesnem a szerepemből. A kalauzok, az étkezőkocsi alkalmazottai, a takarítóasszonyok folyton-folyvást figyeltek. Amint le-föl járkáltak a folyosón, amennyire a hódulat megengedi, egy-egy riadt pillantást vetettek felém, mint egy ketrecbe zárt vadállatra, a legnemesebbre, az állatok királyára, az oroszlánra. Űszintén szólva most már nekem is örömet okozott a játék. A szélhámosok szívdobogtató kéjét élveztem, akiket másnak vélnek, mint akik. Ezért áldozatot is hoztam. Egy könyv hevert előttem. Bölcsen és helyesen ki se nyitottam. Előkelő ember nem olvas. Az már mindent tud. Tartózkodtam a gondolkodástól is, mert az gyötrelmes, rút ráncokat vés arcunkra. Mindössze a fákat néztem, igen szigorúan s az elrohanó sürgönypóznákat, melyek láttomra ijedten ugrottak félre. A személyzetnek láthatólag fájt, hogy semmit se kértem. Aggódtak miattam, hogy melegem van, vagy hogy fázom. Részvét tükröződött szemükben, mikor könyökömet az ablak párkányára támasztottam, a gondolat is kétségbeejtette őket. hogy a durva fa esetleg feltörheti finom bőrömet, s szerettek volna alája egy selyem kendőt tereget ni. Erre azonban nem adtam al kaimat. Csak egyetlenegyszer volt módjuk, hogy távolról, látatlanul segítségemre siessenek. A kocsi málhás végében bőgni kezdett egy csecsemő. Ijedten futkostak a folyóson, aztán a csecsemő hirtelen elnémult. Hogy mi történt, nem tudom. Lehet, hogy valamelyikük egy hosszú késsel azonnal elvágta a csecsemő torkát, de lehet az is, hogy az anya a maga jószántából dobta ki gyermekét a robogó vonatból, nehogy nyugalmamat meg bolygassa. Másodpercnyi pontossággal érkezett meg vonatom. Megint ketten vitték ki poggyászomat, mély hajlongások közepette. Ekkor min dent elronthattam volna. De sem nem köszöntem meg kedvességü két, sem borravalót nem adtam. Közönyösen, a levegőbe meredve hallgattam, és ez hatott. Csak most hitték el igazán, hogy valóban az vagyok, akinek gondoltak Egyébként a pályaudvaron mindenki „vigyázz“-ban állott. A jegyszedő vasutas is. Nem kérte a jegyemet. Üt nyílt előttem. En pedig mehettem előre, fölfelé, azon az ösvényen, amely a csillagok fe lé vezet. Bölcsek mosolya A nőkről Tolsztoj, aki annyi érdekes és jól ábrázolt nőalakot örökített meg írásaiban, egyszer a következőképpen nyilatkozott a nőkről: — Csak akkor mondom ki a nőkről a végleges igazságot, amikor egyik lábammal a síromban leszek. Akkor majd beszélek, de azonnal belebújok a koporsómba, magamra húzom a födelét, s ezt kiáltom: „Most aztán csinálhattok velem, amit akartok!“ Az első honorárium Csehov első honoráriumából élő kacsát vett, s az úton hazafelé megmeghuzigálta a tollát, hogy a kacsa minél hangosabban hápogjon. — Hadd tudja meg mindenki — mondta büszkén —, hogy mi is eszünk kacsátl Bölcs tanácsok Csehov mondotta: — Ne hízelegj a hibának és a bűnnek! Ne a háta mögött szóld le embertársaidat, mert olyan ez, mintha zsebbe dugott ököllel fenyegetőznél. Műhelytitok Csehovot meglátogatta írótársa, Korolenko. Beszélgetés közben a házigazda ezzel a kérdéssel forduít vendégéhez: — Tudja-e, hogyan írom rövidebb elbeszéléseimet? .. . Nos, ide figyeljen! Ezzel az asztalra nézett. Kézbe vette az első tárgyat, amelyet megpillantott — a hamutartó volt —. és Korolenko elé tette: — Ha tetszik, holnapra megírom az elbeszélést... Címe: „A hamutartó“. S a kézbevett hamutartó fölött Csehov derűs szemében kalandok kezdtek el bonyolódni... A menyasszony Tyelesov: Egy író feljegyzései című könyvében Csehovval kapcsolatban a következő kis epizódot örökítette meg. Korrektúrában olvastuk Csehov új novelláját: A menyasszonyt. Csehov megkérdezett: — Nos? Hogy tetszik? Űszintén kellett felelnem: — A lányok, Anton Pavlovics, nem így készülnek a forradalomra. És az olyanoknak, mint az ön Nágyája is, nem sok részük lesz a forradalomban. Az író figyelmesen, szinte szigorú szemmel nézett rám: — A forradalomhoz különböző utakon érkezhetik el az ember 13 zen fekvő további kombinációk tömkelegébe. Még meghallgattam, amint egyikük azt fejtegette, milyen csodálatos lenne a Pentagon és a vietnami háború tartós befagyasztása, aztán siettem haza, mert másnapra egy krokit ígértem a lapnak. Leültem íróasztalomhoz, megtettem az előkészületeket, magam elé terítettem a provokálóan fehér papírt, gondosan megnéztem, elég festék van-e még a golyóstoliamban, aztán főztem egy ibrik erős feketét, ez serkentőleg szokott hatni írás közben. Csak el kell kezdeni. Elkezdeni... Dehát lehet elkezdeni olyan lármában, mint amilyet a ház gyerekei csapnak az ablak alatt? Nyájasan leszóltam, hogy vonuljanak kissé arrább, különben nyakukra küldöm a házmester nénit. Aztán leültem, immár semmitől sem zavartatva, és kézbe fogtam a tollat. Az istennek nem jött egy használható gondolatom. Semmi kétség, befagyott az eszemI Valamiféle átkozott fagyasztó készülék már ősidők óta működik az emberben, és akaratán kívül mindig épp a legroszszabb pillanatban jön működésbe. Azt sosem lehet tudni, mikor enged fel. Ültem tehát a papír előtt kétségbeesve s az egészben csak az vigasztalt, hogy míg Bedford fagyasztása az öregúrnak négyezerketszáz dollárjába került, ez az enyém teljesen ingyenes. Legfeljebb attól a honoráriumtól esem majd el, amit Hyen állapotban nem tudok megkeresni. Ismervén azonban, hogy honoráriumaink összege — különösen ha csak néhány jlekkes krokiról van szó — nem emelkedik éppen csillagászati magasságokba, valahogy majd csak ezt is kiheverem. ORDŰDY KATALIN A csapos Sok embernek okoz gondot a matematika. En sem szerettem soha különösebben a számtant. Éppen azért merem védelmembe venni a vendéglők, éttermek és büfék dolgozóit, mert annak idején, amikor iskolába jártak, ők sem igen kedvelték ezt az elvont tudományt. Es ez teljesen érthető. Nem szeret mindenki egyformán mindent. Miért róják fel hát nekik naponta, illetve a nap minden órájában, hogy komoly hibát vétenek például a százalékszámításban? Senki sem tévedhetetlen, mindenki követ el hibát. Am ez az emberi gyöngeség az utóbbi hetekben, hónapokban legtöbbször érthetetlenséggel és ingerültséggel találkozik. Polgártársaink durván rátámadnak kiszolgálóikra, akik egész nap talpon állnak és hibásan számolnak. A minap is szemtanúja voltam egy nem éppen udvarias jelenetnek. Az egyik közeli kiskocsmában kis puliár sört kért valaki és meggyanúsította a csapost, hogy becsapta őt. Gyorsan utánaszámoltam én is a dolognak. Hogyan is volt csak? A kis sör ára hivatalosan egy korona. No most már, ha a százalékszámítás képlete még napjainkban is érvényes, akkor az ma is százalék egyenlő összeg törve százzal, szorozva százalékkal, helyesebben öttel, mert a szóban forgó kiskocsmában annyi a százalék. A csapos azonban másképp ismeri a képletet, mert az ő megoldása szerint egy koronának az öt százaléka nem öt, hanem tíz fillér, s mi ebben az érthetetlen? Emberünk mégis bosszúsan támad a szegény csaposra, aki egész nap talpon áll és még az eszét is fárasztja, mert hiszen nem könnyű és nem is írgylésreméltó olyan képlettel dolgozni, amelynek a végeredménye mindig a duplája. S legyünk tárgyilagosak. A csapos óvatos és szerény matematikus, igazán nem sokat téved, mindössze öt fillért és mi az egy becsületesen dolgozó embernek, akinek munkát és megélhetést biztosít a szocializmus? Elad naponta mondjuk ötszáz pohár sört és huszonöt koronát nyer rajta. Ez havonta alig haladja meg a hétszáz koronát. S mégis akadnak kötekedő és öt fillérje kérkedő emberek, akik sorbanállás közben azzal szeretik bosszantani a mögöttük állókat, hogy csekélységet szővátesznek, hogy számolni a csaposnál is jobban tudnak. Es mit érnek el vele? Tülekedést, kavarodást, ingerültséget. A csapos feleslegesen ideges és nyugtalan lesz, aminek a holtbiztos következménye, hogy a továbbiakban csak félig méri a söröspoharakat, mondván, be kell hozni valahogy az elvesztett időt és pénzt. A méltatlankodó pedig lógó orral távozik, lelkében feldúlva, biztos számtani ismereteiben megingatva, mert nyilván a csapos is tanulta a matematikát és arait ő egyszer megtanult, és így tanulta meg, abból az istennek sem enged. Egy koronának az öt százaléka tíz fillér és mehetsz kisöreg az úristenhez, akkor is annyi az ő képlete szerint. Es a csaposnak talán igaza is van. Az ó számtani képlete módosult, miután az iskola padjait elhagyta. jól mondták a tanítói: az életben nem lesz mindig úgy. A képlettel sincs úgy. Százalékszámítása más már, mint ahogy az elavult tankönyveinkben ma is szerepel. Más az iskola és megint más az élet. Százalékszámítási képlete sok mindennel bővült: szövetkezeti lakással, kényelmesen és korszerűen bebútorozott szobákkal, gépesített konyhával stb. Es tegyük őszintén szívünkre a kezünket: futná minďerre a szerényke fizetéséből? Viszont az igényesebb élethez a csaposnak is joga van. Élni akar vele. Ezért téved a számtani művelet elvégzésében, ezért számol öt százalék helyett tíz százalékot. Humánusan jár el. Nem mohó, nem harácsoló, megelégszik öt fillérrel. S mi öt fillér egy átlagosan kereső embernek? Annyi mintha nem is lenne. Neki azonban vagyont jelent, életének értelmét és célját. Naponta huszonöt, havonta több mint hétszáz koronát a fizetésén túl... De erre a kötekedő, a kákán csomót kereső, számtani ismereteikkel hencegő kis emberkék nincsenek tekintettel. Feleslegesen zaklatják őt... MACS JÓZSEF.
