A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-06-04 / 23. szám
idejük, ide jöttek. Teljesen bolondjai voltak a lövöldözésnek. — Így hát tulajdonképpen mindnyájan tudtak bánni a pisztollyal? — Az nyilvánvaló. Krameš mindnyájukat megtanította. Néha kész lövőversenyeket rendeztek itt. — És jól lőttek a kisasszonyok? — Némelyikük egészen Jól. A legjobban, azt mondják, Pešková. Aztán úgyszintén Dvoŕáková, Sikorská... és a szegény Eszter kisasszony is. Tudja, hogy van az, a lányok kérkedtek ezelőtt a ficsur előtt. De nekem sohasem tetszett, felügyelő úr. Semmi jó nem néz ki a szeméből... nem tenném rá a nyakam, hogy Eszter kisasszonyt nem ő tette el láb alól. — Köszönöm az ítéletét — mondta szigorúan Borüvka hadnagy, s úgy tűnt, hogy a következő mondatot csaknem ingerülten vetette oda: — De a véleményét tartsa meg magának. Ez aljasság. És kemény léptekkel kifelé indult a kellékraktárból, nyomában a csodálkozó portással: — Tévedtem volna? A hadnagy most egy szecessziós pamlagon ült, a folyosó sarokmélyedésében, amerre a zuhanyozóba jártak, és szemben vele egy barna hajú lány feszengett, aki külföldi kosztümöt viselt. — Sikorská kisasszony, amikor kijött a zuhanyozóból — kérdezte a nyomozó —, látott valakit a folyosón? — A gesztenyehajú lány pislogott. — Igen. — Kit? — Tossi urat. — Mit csinált itt? — Semmit. Itt állt ni, a sarkon, és köszönt nekem. — Maguk ismerik egymást? — Igen. — Honnét? — Állandóan Járt a színházba Eszterhez — mondta a lány. Külföldi kosztümje csillogott a lámpafényben. Belesett a dekoltázsán, majd ezüstösen villogó, gyönyörű ölébe siklott a tekintete. De tudott uralkodni magán. — És mikor ment vissza a törülközővel a zuhanyozóba, még itt állt Tossi úr? — Már nem állt itt a sarkon ... Ment a folyosón ... — Milyen irányba? — nézett a szemébe a hadnagy. — Kifelé a zuhanyozóból. — A hadnagy arcát sötét árny borította el. — Igen — mondta. — Köszönöm, kisasszony. Egyelőre még maradjon az öltözőben. Tehát, amikor Sikorská kiasszonnyal a zuhanyozó ajtajához futottak, mindketten látták Tossi urat? — Igen, láttuk — bólintott a portás. — Itt ült, ahol maga, ebben a vinkliben a kanapén, s mikor elfutottunk mellette, felállt. Aztán, mikor a lányokra zártam az ajtót, megkérdezte tőlem, mi történt... — És maga mit mondott neki? — Hogy bent valaki agyonlőtte Eszter kisasszonyt — a portás hirtelen bűntudatos arcot vágott. — Az ördögbe, talán nem kellett volna, ugye? — Hogyan viselkedett Tossi úr? — Hogyan viselkedett? — A portás gondolkodás ürügyén a hadnagyra meredt, s amikor már tudta, hogy vallomásáért nem kap feddést, megeresztette a hangját: — A kutyafáját, lelkemre mondom, nem is figyeltem. — És aztán ment telefonálni értünk? — Igen, mentem. — S amikor visszatért, Tossi úr hol volt? A portás előtt felrémlett valami. Csodálkozva nyitotta szóra a száját. — A teremtésit — mondta, — I,átja, már nem volt ott! Eltűnt valahová. * # » — Csupán a rend kedvéért, igazgató elvtárs — szólt Borüvka hadnagy. — Maga a főpróba után felment a klubba. De mi megállapítottuk, hogy abban az időpontban, amikor a gyilkosság történt, maga nem volt ott. af A férfi, aki a hadnagyhoz rézsut ült a plüss •* pamlagon, ujját idegesen gallérja alá dugta. — Kellemetlen, de... toaletten voltam. Ez éppenséggel nem a legjobb alibi. — Ha egyedül volt ott, ez egyátalán nem alibi — mondta keserűen Borüvka hadnagy. — Sajnos, egyedül voltam, — Mára igazgató nagyon bizonytalanul a hadnagyra pillantott, s nyomban elkapta a tekintetét. Mivel a nyomozó hallgatott, Mára előhúzta a zsebkendőjét, és kifújta az orrát. — Szörnyű dolog ez — mondta. — Ilyen fiatal, tehetséges művésznői Ki tehette? Elvégre őt mindenki szerette ... — Maga is? — Én? Hát persze. Nagyon kedves elvtársnő volt... — Elvtársnőnek szólította? — No ... nem, természetesen. Eszternek. — A kisasszony a maga ... khm ... — köhintett a hadnagy, s mintha kissé haragosan mondta volna — a szeretője volt? — A szeretőm? Már megbocsásson! Ki mondta ezt magának? — A színházban beszélik. Állítólag ezért kapta ezt a nagy szerepet. — Ez szóbeszéd — mondta erélyesen, de nyomban lágyított a hangján. — A főszólót egyáltalán nem azért kapta, hogy az én... ez nevetséges. Feleségem van és gyermekeim. A szólót a koreográfussal való megállapodás alapján kapta. Párszor... párszor meghívtam vacsorára, innét eredhet az egész. Egyszerűen a barátnőm volt. Borüvka hadnagy lehajtotta a fejét, így nézett az igazgatóra. — Ždárska kisasszony szintén a barátnője volt? — Ždárska! Ilyen... ez mind szóbeszédl — És a Sikorská kisasszony? — És maga elhiszi ezt, hadnagy elvtárs? — Mára a szíve tájára tette a kezét, újján elegáns gyűrű ragyogott. — Minden színházigazgatóról beszélik, hogy szeretői vannak a karban. Sikorská mellett például szóltam néhány szót, hogy kapjon valamilyen filmszerepet. De ha az igazgató valakinek a segítségére van, ezt mindjárt a legrosszabb értelemben magyarázzák. — Pedig ez teljesen emberi dolog lenne — mondta rejtélyesen az öreg nyomozó. — Enynyi gyönyörű... — hirtelen elhallgatott. — Csuda jól esne egy feketekávé. Mára készséges volt. — Ha óhajtja, fönt az irodámban ... A hadnagy felállt. — Köszönöm. Kávé mellett csinálunk egy kis szembesítést. Pavel — fordult Málekhez —, kérd meg Pešková, Ždárska és Sikorská kisasszonyt, úgyszintén... azt a csodalövészt, meg a kellékest és a portást, hogy jöjjenek velünk. És a rendező urat is. A többiek hazamehetnek. — A teremtésitl — káromkodott a portás. — Valaki megint a hetedik emeleten hagyta a liftet! A csoport a felvonónál állt, melyet a szecsessziós díszrács választott el a folyosótól. A rácson utálatos, öntvény Ámorka trónolt. A felvonó a folyosó közepén, közvetlenül a lépcsőház mellett volt. . — Ha jöhetnének gyalog, elvtársak — mondta Mára. Borüvka hadnagy elszomorodott. — Hol van az irodája? — A hatodik emeleten. — Hm. Lejjebb nem kaphatnánk meg azt a kávét? — Igazgató elvtárs — szólalt meg a portás —, én elugranék a teherfelvonó kulcsáért... v — Helyes — mondta Mára —, ugorjon csak. A portás futólépésben elindult felfelé a lépcsőn, s eltűnt. — Tossi urat még nem kerítették elő? — fordult Šinták főtörzsőrmesterhez a hadnagy. Šinták haptákba vágta magát. — Még nem — mondta pattogóan. — De senki sem látta őt távozni az épületből. — Csakhogy itt fönt passzázs van — vágott közbe Mára —, és a ház minden emelete össze van kötve'a szomszédos épületekkel. Nem nehéz innét eltűnni. — Hm — morgott Borüvka hadnagy. A folyosó hajlatába tekintett, ahol néhány felcicomázott táncosnő jelent meg. Parádésan kiöltöztek, s épp most indultak kifelé az öltözőből, ahogyan azt Borüvka hadnagy megengedte nekik. Látszott rajtuk, hogy inkább maradnának, Amikor meglátták a hadnagyot, megtorpantak. A portás most érkezett meg a kulccsal. — Hát akkor mehetünk is. A teherfelvonó hátul van a sarok mögött, a másik oldalon, felügyelő elvtárs. A férfiöltözőn túl. A hadnagy elindult, s utána ment az egész csoport. A portás szolgálatkészen ugrándozott mellette. — Tudja, ez a felvonó le van zárva — magyarázta —, azért hogy... — ekkor váratlanul elaludt a villany, s az alagsori folyosó teljes sötétségbe borult. A lányok visongatni kezdtek. A gyilkosság atmoszférája még hatalmában tartotta őket, s a hirtelen támadt sötétségtől megrémültek. — Zahálkal — hangzott fel Mára igazgató ingerült baritonja. — Mi ez a bor... ez a rendetlenség itt?! — Biztos rövidzárlat, igazgató úr. Azonnal megyek — zengett a portás hangja a sötétben. A lányok visongása kissé alábbhagyott, amnál tökéletesebben lehetett hallani, amint Mára fájdalmasan felordít, s utána nyomban telsikoltott valamelyik lány. Ismét pánik ütött ki. A sötétséget egy fénycsóva szelte ketté: Šinták főtörzsőrmester kotorta elő tölténytáskájából vvillanylámpáját, s gyorsan végigpásztázta vele a folyosót; a rémült arcok egymás után jelentek meg egy-egy pillanatra, mint szellemidézéskor a kísértetek. A fényfolt Mára igazgató alakján állt meg. Mára a földön ült, s a halántékán ütött sebből folyt a vér. Mellette Pešková emelkedett fel a betonról, s kissé távolabb, a felvonó rácsa mellett, a lépcső közelében, Jana Sikorská. — Valamilyen őrült lekattintotta a főkapcsolót. Itt van nem messze a sarok mögött... Borüvka hadnagy tekintetét a két lányra szegezte, aljik most kászálódtak fel, s a szoknyájukat ig'azgatták. — Valaki feldöntött — mondta Alena. — Engem is. Nekiestem itt ennek a rácsnak — mondta Jana Sikorská, a könyökét tapogatva. — Nem hallottak lépteket? — kérdezne Alena. — Mintha valaki futott volna felfelé' a lépcsőn. Málek és Šinták azonnal futásnak eredtek. Csakhamar eltűntek, a csendben csupán lábuk dobaja visszhangzott, majd az is elveszett. Nemsokára furcsa hangokat lehetett hallani: valaki tiltakozott. És megin lépések — és tiltakozás. Fönt, a felvonó díszrácsa fölött megjelent Málek feje. — Elfogtuk, Tossit, Josefl (Folytatjuk) Kosík József rajza
