A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-05-28 / 22. szám

NÉGY 0] VERSKÖTET

A sok új verseskötet újólag megerősíti azt a tényt, hogy a költészet virágkorát éli. Talán zavartalan lenne az örömünk, ha az új kötetek visszhangot Is kapnának. Sajnos, a kritika mélyen hallgat. A kötetek körüli csend egyre nyomasztóbb, mintha bezárult volna Irodalmi életünk. Pedig a költők letették a garast, a könyvek feleletre várnak. De felelet nincs, a kritikusok nem tükrözik vissza a költők arcát. Érdektelenség, közöny vagy talán időhiány? Ki tudja. Anynyi azonban bizonyos, hogy a kritika hiánya elbizonytalanodást eredményez. A csend megöli az alkotó kedvet, kétségessé teszi az elért eredményeket. Nem is beszélve arról, hogy az olvasóközönség is kíváncsi a bírálók ajánlólevelére.

Négy költő: Ozsvald Arpád, Veres János, Petrik József és Simkó Tibor négy friss kötete fekszik előttem. A két utóbbi első kötetével mutatkozik be az olvasótábornak. Nem kritikusi szándékkal akarom felvázolni a kötetek eredményeit vagy hibáit, ehhez átfogóbb elemzésre volna szükség. Csupán érinteni szeretném azokat a gondokat és problémákat, amelyek egyegy köteten belül felmerülnek s mindnyájunkat szorongatnak. Tehát általánosíthatók. A versolvasó tárgyilagosságával, (ha egyáltalán létezik ilyesmi) próbálom körvonalazni a költők arcélét, s mindazt, ami érzésem szerint könyveikben többletet jelent vagy ami elvetendő egy bizonyos nézőpontból szemlélve. Az említett, első két költő a harmadvirágzás korábbi, a két utóbbi a későbbi nemzedék képviselője. Lényegében azonban mind a négy más-más irányövet, egyéni színt jelent irodalmunkban.

Ozsvald Árpád: Földközelben című harmadik kötetéből szinte zökkenő nélkül lapozhatunk át az új kötetbe, a Laterna magicá-ba. Aki felületesen szemléli az ozsvaídi költészet világát, nem sok újat talál, talán észre sem veszi azokat a finomabb árnyalatokat, halkabb rezdüléseket, amelyek tovább mélyítik ezt a szinte puritánra vetkőztétett költészetet.

A Laterna magica mennyiségileg sem hat nagy vállalkozásnak. A könyv kb. 50 oldal és 35 verset foglal magába, túlnyomórészt rövidre szabott költeményeket. Tematikája — mint már említettem — az előző kötetek témakörének továbbgyűrűzése: pillanatképek a természet

színeváltozásáról, a falusi gyermekkort felelevenítő -elégikus visszasóvárgások, az elidegedett ember szinte tragikus menekülésének variációi, és az emberiség sorsáért aggódó békeversek. Ezek lennénejt a főbb vonulatok. A téma és az eszmei tartalom adekvát egysége biztosítja a versek egyensúlyát, ez ad szélesebb erkölcspolitikai hátteret több költeményének.

Ozsvald a versek kisművese. Ezt ne értsük valamiféle leértékelésnek, hiszen a kevéssel sokszor többet sejtetünk meg, mint a sokkal. Nála ez alkati tulajdonság, a vershez való hozzáállás, a dolgok és a jelenségek egy-egy kis mozzanatának klasszikus megformálása. Sokszor a lényegtelen jelentőségből indul — amit más ember talán észre sem venne, a lényeges, az általános felé, hogy megfogalmazza a maga erkölcsi tételét. Jő szeme van a kis dolgok meglátására, egy-egy elfutó gondolat vagy érzés verssé sűrítésére. Ezek a versek nem kavarják fel az ember lelkét, nem ingerük, nem lázítják, hanem — megnyugtatják. Inkább eltűnődünk felettük, minthogy felindulnánk. A sorok jambikus, egyenletes lejtése is ezt az érzést erősíti, hiszen alig találunk verseiben pergőbb daktilusőkat. Versei zártak, képei többnyire egyértelműek, s mint ilyenek, kevés lehetőséget nyújtanak az olvasó fantáziájának. Szűrrealista lejtéseket aligha találunk az ozsvaldi látásmódban. Szinte konok eltökéltséggel követi a maga szabta utat, vállalva az egyhangúság és egyhúrúság veszélyét. / A felhőket ne nézd, / Mint oszló szürke pára. / A szél ostora hajtja, / űzi őket a világba, / Álomképed temesd el, / elhagytad kis baltád, késed. / Az égi érő fa hegyét / hét napig el sohse éred. / Nosztalgia, / Ne álmodozz, ne ringasd magad hiábavalóságokba, elszállt a gyermekkor. Az élet, a világ jelenségei reálisakká, érthetőkké lettek — mondja a költő kissé rezignáltén.

Zárt világ az ozsvaídi költészet világa, a külső élet árnyai és fényei, mintha tejüvegen derengenének át. Szürkébbek a színek, tompábbak a hangok. A költő a nyers valóság ellen védekezvén minden jelenséget átszűr a lelkén, szinte sterilizálja önmagát. (Hát éld a magad jóságos életét, / ha van bátorságod a nyugalomhoz. / Díszes dobozba zárd tisztes lelked, / ne érje por, ne érje zaj, ne érje fényi... / Elmélkedés / A költő azonban érzi, hogy ez a körülhatárolt világ, ez az önmegtermékenyítő magatartás nem hozhat lelki feloldozást, az egyedüllét gyötrelme mindennél fájdalmasabb. Keresi, kutatja a világ, a nyüzsgő élet felé vezető utat, igaz, hogy nem az emberek, nem a társadalom, hanem a természet felé. Önkínzóan őszinte, belső izzástól átforrósodott versében: „Az árvaság korá“-ban így zendül az első strófa: / Ne hidd, a magány nem vigasztal, / nem nyugtat a csönd se, hiába / zárod az ajtód hét lakattal... / A vers második részének záró soraiban szinte könyörögve kéri: „ ... eleven Világ: / ments meg engem az Árvaságtóll /

De menekülhet-e valaki az árvaságtól, ha ezt a magatartást saját maga kényszeríti önmagára? Ozsvald úgymond töretlen költészettel érkezett negyedik kötetéhez. A sematizmus korában sem botlott nagyokat, mert óvatos volt. Nem tudott soha annyira felforrósodni, hogy önkontroll nélkül írt volna. Az ő zártabb világét nem tudta áttörni a napi politika síkjába állított föltétien lelkesedés. Ez a védekező magatartás költőként és emberként is szimpatikussá tette Ozsvaldot. Ám az óvatosság idővel visszaüt. A simább úton járó ember kevesebb, kisebb ellenállással találkozik. Az ellenállás hiánya pedig letranszformálja a serkentő küzdelem feszültségét, önelégültséggel, megállapodottsággal fenyeget. A költő dolga minden nap újjászületni. Itt, ezen a ponton fenyegeti Ozsvaldot a veszély. A szokványos képek, fordulatok, metafórák idővel berozsdásodnak. A témakör azonossága modorossá lapíthatja a mondanivalót. Nem arról van itt szó, hogy Ozsvald kilépjen saját közegéből, hanem hogy új elemekkel, frissebb tartalmi, formai variációkkal gazdagítsa költészetét.

Tagadhatatlan az ozsvaídi költészet atmoszférateremtő ereje, megejtő varázsa. Ezt az új kötet több, gazdagon hangszerelt verse igazolja. Szépek és elgondolkozatóak a „Méhek rendje“, az „Atlasz“, a parányi létünket megsejtető „Karambol“, vagy a „Temetőben“ című vers szívbemarkoló sorai. Meghökkentő a keményen formált, filozofikus töltésű „Gondolat“, a gyötrelmesen őszinte, színesen áradó „Árvaság kôra“ stb. De akad bőven önismételgetés is, a régi motívumok továbbrezgése. Valahogy konfliktusba kerül a költő mély emberi humánuma a világ elől való menekülésével, görcsös kapaszkodása a természetbe. Ha jobban fel tudna oldódni az emberi örömökben és tragédiákban, ha közvetlenebbül foglalna állást az égető emberi és társadalmi kérdésekben, kétségtelenül erősebb hatást gyakorolna olvasóira.

Veres János harmadik kötete, a „Fehér szarvas“ sem hozott lényegében újat. Ugyanazok a hangulati elemek, kifejezési formák uralkodnak el benne, mint előző kötetében. Míg Ozs vald a maga zárt világában tudatos egyszerűséggel kutatja az élet mélyebb rétegeit, Veres inkább kifelé tárulkozik, bőven áradó képiségébem, barokkos, mondhatnám, gongorizmusba hajló lírájában őserdei vegetációként burjánzik a romantika. Néhol, a képek és metafórák áradatában szinte lélegzethez sem jut az ember, a képek zsúfoltsága mintegy kirekeszti a gondolati elemeket. (Sűrű borzalomerdő tüskés ösvénye küldött, / úszó hajadba gally nyúlt, csaltak ördögi kürtök; / belek a tálban, könnyek — tested viharok várják, / csontig zaklattak, csontig éter s halálos párák; / Gyötrő szerelem. /

A versek tematikája: egyrészt a kötetet majdnem teljesen átfogó szerelmi líra, másrészt falusi életképek, természeti képek, elégiák. Érdekes, hogy hiányoznak a kötetből a társadalmi témák, a békeversek, a költő szinte önmagára és a környező tájra szűkíti le mondanivalóját. Veres János az Üj Ifjúságnak tett nyilatkozatában hiányolja a kihagyott verseket. Annyi bizonyos, hogy a

válogató szerkesztő majdhogynem provinciális határokat húzott. Emlékszem, két-három esztendeje érdekes szabadverseket olvastam tőle Csehországról, csehországi élményeiről. A kötetből ezek is hiányoznak. Kár volt ennyire leszűkíteni az új kötetet, ennyire egy síkba állítani a költőt.

Veres János üj könyvében érdekes vállalkozásnak mutatkozik a lírai-epikai töltésű címadó vers: a „Fehér szarvas“. A nagyobb lélegzetű vers hét szakaszra bomlik. A népregék modernebb változata, kissé Arany „Csodaszarvasának“ reminiszcenciája érződik rajta. A fehér szarvas a királyfit megszemélyesítő költő álma, reménye, amit hiába hajszol csillagos paripáján, sohasem tud elérnh A vers kissé túl-* zsúfolt, ugyanakkor szétfolyó. A költő nemcsakhogy a meseszálat nem tudta erősebben a kezében tartani, de a belső kompozíciót is fellazította. A költeményben gyönyörű népi fogantatású részleteket találunk: / Megállj, megállj, szarvas, / csodatevő forrás, / megállj, megállj, szarvas, / csillagok barátja, / megállj, megállj, szarvas, / serkentő énekünk, / megállj, megállj, szarvas, / tudás hordozója! / Ugyanakkor sok a lapos, prózai sor: / A szarvas egy magas szikján megáll, / .visszanéz a merengő királyfira, / megmozdult a bőr a lő horpaszán / üresen mozog a kengyel vasa. / A felületesség sokszor pongyolaságot szül: Például a második rész elején: / ... melléről lehullt a kelme /, mint csillagkép elől a pára tüllfátyla. / Csillagkép elől nem hullhat le a pára tüllfátyla. Sokkal helyesebb laltjvolna: mint csillagképről. A pára máskülönben is — felszáll. Ugyanebben a részben: / ... elfoszlok, elfogyok, / mint a viaszgyertya... / Elfoszlik a gyertya? A harmadik részben: / .. .Azt az ólomdörgésű jégesők elkerülik... / Az ólom bizony nem dörög. Az ötödik részben: A királyfi / ... feje berkenyefa tövébe hull... / Azt hinné az ember, hogy lenyakazták, pedig csak a fejét hajtotta le pihenőre. Egy kis figyelemmel el lehetett volna kerülni ezeket a visszásságokat.

Soknak találom a versekben a leíró, kijelentő mondatot. A költői képek úgy váltják egymást, mint a diafilm kockái. Egy kijelentő mondat — egy kép: Például: / rongyos pásztorok jönnek / s elvarázsolt királylányok, / ezüstös furulyák szólnak, / álmom a hang után úszik, / mint hófehér csónak: / hattyúk dalolnak, / citerák pengenek, / aranygyapjas nyájak ömölnek, / krétaszín kastély zendűl, elolvad, (dübögnek sárkányok, / hétfejű szörnyek. / Aranyfelhők. / Érdekes, hogy a vers visszafelé olvasva is ugyanazt a képletet adja. A képiség teljesen háttérbe szorítja a gondolatiságot, az értelmi filozófiai elemeket. A költő nem igyekszik érzésvilágán, gondolatiságán átszűrni, átformálni a felidézett képet. Így a képek a költői éntől teljesen elhatárolva, függetlenül léteznek, fényképszerűén sorakoznak, mondhatnám, sokszor lélektelenül. Qtt, ahol a költő benne él a képekben, a mondanivaló is feltranszformálódik, a kép hátteret, mély távlatot kap: / minden oly rövid életű, de vígad hullámzik a fű. / Sáncparton állok, fúj a szél, / az égen tágas tavasz él — / élet s halál küzd szívemen, / láthatatlanul véresen. / S mint versem, olyan egyszerű, / hogy mindig él és nő a fű. / Nő a fű. / Nagyon szép vers, a képiség és gondolatiság arányosan ötvözött megformálása. Itt, ezekben a versekben talál igazán önmagára a költő. Ilyen a kötetben a „Nyár“ című verse, habár itt is fenyeget a képi túlzsúfoltság veszélye. Üdén és bájosan hat a népi hangszerelésü „Kilenc lány“, sok megkapó és megborzongató rész található a „Gyötrő szerelem“-ben, szép a Balassi hangvételére emlékeztető „Olvadás“, a derűsebb hangot megütő, plasztikus képekben formált „Téli rege“, stb. Annál bántóbb a Smrekhez írt versben a nagyotmondás: / Sohasem felejtem azt az órát / Mikor a húrod felém zendült / a Szépség csarnokában / hol gaztól tisztult magvaimmal / födetlen fővel álltam / Rózsád illatát húrod hangját / mélyen sejtembe szívom / stb.

Veres János ott jó, ahol zabolázni tudja csapongó képi fantáziáját, ahol egyszerűsít, megszűr, alakít. Egyik példaképének vallja Nagy Lászlót, úgy érzem, azonban, jobban hasznára válna, ha kissé eltávolodna példaképétől s más berkek felé is tájékozódna, mert a Nagy hatás kétségtelenül fékezi sajátosabb költői világának kialakításában.

DÉNES GYÖRGY