A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-05-28 / 22. szám
A világ négy sarka Majdnem két évtized után láthatunk ismét Lahola-darabót szlovákiai színpadon. Nemrég Zólyomban került színre a Münchenben élő drámaírónak egyik darabja, s utána — nem véletlenül i— magyar színház, a komáromi Magyar Területi Színház tűzte műsorára az író „A világ négy sarka“ című drámáját, amelyet a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulója tiszteletére mutattak be. A MATESZ megelőzte ezzel a gesztussal a bratislavai színházakat, a darabon át kapcsolatot teremtett Lahotával, demonstrálva az író mellett, aki .......olyan műveket alkotott, melyek jelentősek a szlovák drámaírás számbavételekor, bármi volt később a szerző életútja és sorsa“. A mű eszmei mondanivalója világos: két ellentétes világnézet harcában senki sem maradhat semleges, ártatlanul, naivan jóhiszemű, „harmadikutas“. Állást kell foglalni. Az állásfoglalásra a körülmények amúgy is rendszerint rákényszerítik az embert, mint ahogy rákényszerítették e tételt igazoló Yorikát, a darabbeli festőművészt is. Valahol, egy város határában dúl a harc, a hazát védő és az országot megszálló Idegen katonák között. Természetes, hogy a néző a saját hazájukat védő, tehát az igazságos ügy mellett állók pártján van, annál is inkább, mert az író semmi kétséget sem hagy affelől, kik állnak a magasabb elv, a humanitás szolgálatában, és kik képviselik a jogtalan és gátlástalan erőszak szellemét. Ez utóbbiak képviselőinek alakjait markánsan, de túlságosan leegyszerűsítve rajzolta meg, az összetettebb emberábrázolás igénye nélkül, és ezzel megfosztja őket hitelességüktől. A darab legnagyobb gyengéje „azonban Yorika ábrázolása, akinek nincsenek dimenziói, az abszurditásig vitt struccpolitika megtestesítője, aki azután a harmadik felvonulás végére egy érthetetlen bukfenccel fölöslegesen mártírrá válik. A végül Is kikényszerített állásfoglalása következményeként elszenvedett mártíromság éppúgy értelmetlen, és nem válik hasznára senkinek, — sem a köznek, sem saját magának — mint előzőleg tanúsított, látni és hallani nem akaró struccpolitikája sem. Az eszmei mondanivaló igazsága Yorlkának a darab kulcsalakjának erőteljes ábrázolásával válna pedig átütő erejűvé. A szerző ezzel az erőteljes ábrázolással maradt éppen adós, ezért csak értelmünkkel követjük, de nem forrősít át bennünket a szellemi és morális igazság érzete, az emocionális élményhez vezető lépcsőfokok hiányzanak, nem tudjuk rajta a dráma kicsúcsosodásához vezető utat megtenni. A darab röviden arról szól, hogy míg a honvédő felkelők — akik között egy leány, Léna is ott van — védik a várost egy stratégiai kulcspont, egy híd közelében, Yorika festőművész erre a veszélyeztetett helyre érkezik, mert éppen ezt a tájat akarja festeni. Közötte és a felkelők őrnagya között vita keletkezik a há borúról, az emberi magatartásról, és ebben a szóváltásban a békeszerető és semlegességét mindenképpen megőrizni akaró Yorika olyan nagyfokú naívságról tesz tanúságot, hogy hajlandók vagyunk elhinni — a figura ugyanis csak így lenne hiteles és elfogadható — hogy naívsága tudatos, tudatosan vállalja a szere pet, talán túlexponált pacifizmusa hatására. A második felvonásban, amely Yorika házá nak pincéjében játszódik, a helyzet megvál tozik. A megszállók katonai parancsnoksága Yorika házában vert tanyát, és tekintet nél kül a házigazda semlegességére, őt magát is a hidat felrobbantó és elfogott felkelők közé dobják a pincébe. Itt már nem a szavaknak, de az élményeknek Yorikát mindenképpen ál láspontjának legalább bizonyosfokú feladásé ra, revidiálására kellene kényszeríteniök, de ez nem következik be most sem. Yorika változatlanul kitart a „mi közöm hozzá“ elve mellett, és a legordítóbb tények mellett is süketen megy el. A harmadik felvonásban a festő villájának egyik helyiségében az ellenséges katonaság kihallgatja a foglyokat s miután azok nem vallanak, egymás után a halálba küldik őket. Yorika fejében ekkor még meg sem fordul, hogy rá is hasonló sors várhat. A kihallgatásokat Léna kollaboráns atyja vezeti. A véletlen folytán — amely itt dramaturgiai szükségszerűség — éppen nincs jelen, mikor saját lányát is. felvezetik a kihallgatásra. Lénát az ellenség tisztje maga vallatja egy szomszédos szobában, nem mulasztva el, hogy mint férfi kihasználja helyzeti előnyét a védtelen lánnyal szemben. Ez az a momentum, ami a végsőkig neutrális, de jó érzésű és lovagias festőművészben a nagy pálfordulást előidézi, míg előzőleg a hasonlóan pregnáns momentumok meg sem érintették. A dulakodás után a tiszt, mint aki dolgát jól végezte, a lányt is a legnagyobb lelkinyugalommal a többiek után küldi. Léna apja, aki közben a meggyalázott lányban felismeri saját gyermekét, bátortalan próbálkozásokat tesz, hogy megmentse őt, de sikertelenül. Léna nem árulja el apját, az is óvakodik, hogy felfedje a kettőjük közti vérségi kapcsolatot. Yorika, a poltron, most magára eszmél, belátja, hogy a körülötte lévő élet- és halálharcban nem maradhat semleges, állást foglal tehát és ebből levonva maga számára a konzekvenciákat, önként indul a vesztőhelyre. A témából remekmű is születhetett volna, Lahola darabja a fentebb vázolt fogyatékosságokból kifolyólag, sajnos nem az. A gondolat nagyszerűsége mellett a megvalósítás erőtlennek hat. A Komáromi Színház mindent megtett a darab sikerének érdekében. A rendezés kitűnő volt mindaddig a pontig, míg Y-orika az akarata Tliírring Viuia és Bugár Béla ellenére rátukmált revolvert nem fogja ügyefogyottan a három felfegyverzett ellenséges katonára és Léna apjára, akik az eddig bután hiszékeny s karakánságával egyáltalán nem tündöklő festő előtt egyszerre pánikba esve fegyvereiket eldobálják s kezeiket feltartva reszketnek előtte. Ez bosszantóan hamis jelenet volt. A színészekről ezúttal csak jót lehet mondani, valamennyien hozzájárultak ahhoz, hogy élettel teljessé, hitelessé tegyék a figurákat, és ez által az egész történetet. Akiket külön ki kell emelni, azok közül is elsőnek Siposs Ernőt említjük meg, akinek vállán nyugszik az egész darab. Teljesítménye nemcsak színészileg, de fizikailag is nagyon igényes volt. A jól felfogott és részleteiben Is alaposan kidolgozott szerepet mindvégig a legkisebb zökkenő nélkül játszotta. Yorika figuráját az adott körülmények között el sem tudjuk képzelni szerencsésebb megoldásban. Sikerült neki a legnehezebb; a játék pillanataiban elfeledtetni a nézővel makacsul vallott elvei hirtelen feladásának valószínűtlenségét. Várady Béla Maco epizódszerepében tökéletes jellemábrázolást nyújtott. Ötletes játéka hamisítatlan légkört teremtett a szabadságukért harcolók köré, akik azért nem mitikus hősök, de nagyon is emberek, s éppen ezáltal válhatnak hősökké. Turner Zsigmond Léna apjának szerepében megajándékozott néhány megrázó, feledhetetlen pillanattal. Bugár Béla kellően ellenszenves tudott lenni, s különösen akkor volt jó, - mikor ezt nem akarta túlhangsúlyozni. De Thirring Viola, Petrécs Anni, Csendes László és a többiek is mind éltek szerepkinálta lehetőségeikkel, úgyhogy az előadást csak dicsérni lehet, és már egyedül ez a körülmény is indokolttá teszi a darab színrevitelét. Bábi Tibor jó fordítói munkát végzett, Platzner Tibort pedig a díszletekért és jelmezekért illeti elismerés. ORDÖDY KATALIN Siposs Ernő a darab főszerepében a Hét irodalmi melléklete 22.
