A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-05-21 / 21. szám
gyott zsilipeken át a védőgát mögé tódult, és elöntötte a meliorizált réteket. Mire lezárták a zsilipeket, a védőgát mindkét oldalén tenger csillogott. A víz április második felében is ott állt még a réten és a szántóföldeken. Ennek oka a következő: a zsilipeken kitőduló víz, és a felbuggyanő talajvizek, éppen a védőgát miatt nem tudtak visszafolyni a mederbe; a szivattyűk, melyeknek a gáton át, az Ipolyba kellett volna szívaty tyúzni a vizet, nem működtek idejében. A nagycsalomjai szövetkezetetek szerint egyetlen nagy teljesítményű szivattyú megmentette volna a helyzetet, és április közepére eltávolíthatta volna a vizet a szövetkezet, és a szomszédos ipolykeszi szövetkezet 500 hektárjáról. De pumpa — legalább is idoDen! — nem volt üzembe, állítólag kapcsoló hiányzott a két, üzemen kívül levő, de már felszerelt pumpáról. S az eredmény: 1. félő, hogy a nagycsalomjai szövetkezet rétjeinek alagcsövei iszappal dugulnak be a víz alatt, és a 280 000 koronás befektetés hiábavaló volt; 2. a meliorálás ellenére az idén sem lesz szénájuk; 3. 70 hektár szárítójuk is víz alá került, melyet nem tudnak bevetni idejében. Nagycsalomján azt állítják, hogy a védőgát építése előtt, a kiáradó víz, mindig idejében, egy hét alatt vissza1 is húzódott a mederbe, és akkoriban (1982 előtt) 50—60 vagon szénájuk termett évente. 1962 óta kihasználatlanok a rétjeik. Mi hát a baj oka, talán a gát? Bizonyára nem. A gát védi a' víztől a réteket. De a gát maga nem elég, a gátat gondozni, kezelni kell, S amikor az elemi károknál az ember szerepe következik, egyúttal a ha-k is következnek. Ha á karbantartó vállalat emberei nem hagyják nyitva a zsilipeket, ha üzemképes szivattyúkkal várják a tavaszi vizeket, ha napok alatt tudtak volna kapcsolót szerezni a szivattyúkra... és ha nem lenne emberi gondatlanság, felelőtlenség, ha törvény írná elő a gátakkal való törődéssel kapcsolatos felelősséget, ha egyetlen szerv hatáskörébe tartozna a szabályozási munkák irányítása és szervezése... és még egy sereg „ha“, melyek következtében, az Ipoly menetén a „ha sikerül“ pszichózisa a jellemző mentalitás. S a pör, melyet a vidék évszázadok óta folytat a folyóval, a bíróságokon bonyolódik tovább. Mert a biztosító Vadvizek a pereszlényi réten csak azért a szénáért fizet, melyet rendeken, vagy petrencébe rakva tesz tönkre a víz. De ki fizet azért, hogy 70 hektár kitűnő, fekete földet nem tudnak bevetni a szövetkezetesek? Ki fizet a közvetett károkért? Ezekért a biztosító nem fizet. Az elértéktelenedett rétekért sem fizet, sem a széna elsavanyodásáért nem fizet. S a szövetkezet pereli a gátakat kezelő vállalatot. Miért hagyták nyitva a zsilipeket, miért nem szereztek a villanymotorokra kapcsolót? A kárért valakinek felelni kell. Egyik vállalat számlájáról a másikéra állami pénzek íródnak át, s közben, a bíráskodás és ígazságkeresés során elveszik a dolog lényege, hogy 70 hektár kitűnő fekete földről nem takarítanak be termést, ami a társadalom számára minden esetben konkrét anyagi kárt jelent. Folytatódik a per, időt, fáradtságot, költségeket emészt, s az illetékesek talán még arra sem gondolnak közben, hogy néhányszáz koronás — vagy talán még kisebb-befektetés, két kapcsoló, megoldotta volna az egészet. A problémáik ellenére ne gondolja senki, hogy szegény ez a vidék. A falukban valóságos kis villanegyedeket látni az utak mentén. Pál József, a tesmagi szövetkezet elnöke mondta, hogy „jOoban akar a nép gazdagodni, mint azelőtt". Ipolynagyfalun délidő'jen modern, ízléses Jednota vendéglőbe tértünk be ebédelni. Kétféle meleg étel volt kapható. A rádióból modern dzsessz szinkópái dübörögtek elő, az asztalok mellett, a pult előtt idős parasztemberek söröztek. Volt valami bizarr és valószínűtlen a tánczene modem zűrzavara és bujasága, és az emberek higgadt és megfontolt beszéde kö zött, s a szépen kifestett, tiszta, étteremmel, letakart asztalaival mégis valahogy harmőnikus egészet, egy új valóság egészét alkotta, S ebben a környezetben azt mondta az egyik idős ember: „ma már meztéláb járni, nem az a világ van“. S nem sokkal később a másik: „bizony néha nem tudja az ember, itthon dolgozzon, vagy elmenjen, fel...“ A „fel“ a hegyvidéket, az ipart, a bányákat és gyárakat jelentette. Az új Ipoly menti valóság bonyolult és ellentmondásokkal terhes. Megeshet, hogy valaki fél életén át gürcöl „fenn valahol“, aztán épít magának egy „villát“ a falu szélén, de közbeszól az Ipoly, a talajvíz, és a ház elértéktelenedik. „Munkára születtünk,“ mondta Pál József, s a hangjában beletörődést éreztem. De már annak is megtaláltam a jeleit, hogy egyre konkrétabb formákat ölt az igyekezet, az évszázados pernek vége szakadjon, ne folytatódjék tovább. Következő számunkban: Világút vezet majd__ Mokso Lászlói — Cgaiamádét vetőnk oda, ba sikerül .. . Prandl Sándor felvételei Slezák Mária, nagycsalomjai könyvelő Pál jfizset: — Munkára születtünk . . . rrrrr
