A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-05-14 / 20. szám
nít, hogy a szeretett nőnek haláláig nem vallja meg szerelmét, ehelyett... Ehelyett vérző szívvel súgja a legszerelmesebb szavakat vetélytársának, a nagyon buta, de nagyon szép katonának, akit a még szebb Roxane viszontszeret... És ez a Roxane végül megtudja: mégis a költőt és a szép szavakat szerette. De nem is folytatom ... Lesújtó bonyodalmak.“ Ha ilyen lesújtó a vélemény — és el kell ismernünk, hogy Illés a túlzások ellenére lényegében igazat ir —, mi magyarázza, hogy ez a „habfelfujt'dráma“ marandandóbb, mint a naturalizmust első nagy színpadi diadalaihoz juttató Gerhart Hauptmannak ugyanabban a korban keletkezett költői játékai, a Hannele vagy Az elsüllyedt harang (1896)? Sem a nyelv zengése, sem az elbűvölő színészi játék nem tenné hatásossá és maradandóvá a drámát, ha a mai ízlés szerinti édeskés érzelmessége nem tartalmazná azt a költőit, amely a legridegebb és leghazugabb környezetbe belevisz valamit az emberi melegből és együttérzésből, amely a jóról és igazságosságról beszél, és emberiességével győz minden hazugságon, álnokságon és gonoszságon. Cyrano félelmetes verekedő, nagyon könnyen rántja ki kardját a HALHATATLAN ROMANTIKA A befejezéséhez közeledő színházi évad meghozta a régen várt nagy sikert Nemzeti Színházunk drámai együttesének. Ez nem is ért bennünket váratlanul, mert Edmond Rostand „hősi komédiája“, a* Cyrano de Bergerac mindig átütő siker és zsúfolt házakat vonz, ha akad a színháznak olyan hősszerelmesbe oltott jellemszínésze, aki a nagyorrú, csúnya költő bizarr sorsát színjátszó adottságaivá*! élővé tudja varázsolni, ha a mesterség csínját-bínját értő rendezője pazar jelmezekkel és látványos díszletekkel ezt a varázslatot felfokozza, és van fordító, aki Rostand elbűvölő nyelvezetének hímporát az átültetés munkájánál nem törli le értetlen kézzel. A Hviezdoslav Színháznak mindhárom esetben szerencséje van: Karol Machata személyében eszményinek mondható Cyranora lelt, Karol L. Zachar a szakember rajongó hitével és szeretetével állította rendezői tehetségét a drámaíró szolgálatába és Mária Rázusová-Martáková szerencsésen tolmácsolja szlovákul Rostand felülmúlhatatlanul bravúros rímes verseit. De próbáljuk elemezni, mi a titka ennek az elnyűhetetlen költői játéknak, melynek romantikája már első előadása idején, 1897-ben, a zolai naturalizmus, az élet szolgád másolását követő színpadi játék esztendeiben elöregedetten túlhaladott volt? Hogyan lehetséges, hogy azóta teljes hét évtizeden át — túljutva a realista és expresszionista, a*z agitprop és szürrealista, az elidegenedés elvével élő gondolati dráma és az abszurd drámakísérletek korán — még mindig hatni tud és továbbra is hatni fog, akár a csehovi színpadi mű őszintén ignz emberi hangjával? A kérdés felvetése indokolt, mert a ma nézője — a fiatal, akinek szeme csillog és parázslik, az idősebb, akinek szívében még áhitat és a szerelem emléke él — óhatatlanul megérzi a hősi komédia tegnapiságát, idejét múlt édeskés érzelgősségét, amint megszabadul a pillanatnyi varázslat bűvöletétől. Jómagam igazat adok Illés Endrének, aki a Comédie-Frangaise előadásáról párizsi jegyzeteiben azt írja, hogy a nyelvnek hullámzó szépsége, az elbűvölő, elvarázsoló francia nyelv fogta meg, melynek olyan az ereje, hogy a „kedves, hazug, jelentéktelen verses faragványt“ már-már iga*zi drámának érzem, legalábbis jól alapozott, ügyesen épített, arányos, kecses írásműnek“. Magáról a játékról leszedi a keresztvizet és a varázslat szétfoszlik, mint a hajnal köde az erősödő napfényben. „Ha jobban odafigyelek — írja —, meg kell hallanom: milyen otromba giccsek sorozata* ez a verses, édes habfelfújt-dráma. Itt ágál előttem a nagyon okos, nagyon bátor, megíndítóan önzetlen költő, akit csúnyasága annyira megbéhüvelyéből, de nem könnyelműen kötekedve, inkább csúfsága védelmében, és a döntő pillanatokban az igazság, az emberi méltóság védelmében. Cyrano a világirodalom nagy szerelmeseinek egyike, akit egy nagy érzelem megihlet, a költészet égi magasságába ragad el, s aki egyformán képes hétköznapi áldozatokra és örök lemondásra. Cyrano a lemondásával, az eltitkolt szerelmével válik egy elkésett új romanika lovagjává, s azzal halhatatlanná, hogy a szerelme sohase teljesedhetett, és csak halála órájában fedhette fel Roxane előtt. Amikor szövetségre lép a szép Christiannal, hogy testéhez odakölcsönözze szikrázó gondolatait, sugárzó költői lelkét, a legtöbbet adja, amit férfi barátnak adhat: a lemondást és az örök hallgatást. A halálában van valami tragikus fenség: minden nyomorúság, bánat felett győz a hősi, amit a lélek gyengéd belső sugárzása emel a hétköznapok fölé. Az ő lemondása teszi megíndítóan emberivé Roxane alakját, akinek tragikuma, hogy ráébred: két szerelmesét kell siratnia. A Hviezdoslav Színház törlések nélkül játssza Rostand hősi komédiáját, s ennek a teljességnek a róvására írható, hogy a nyitó jelenetek kissé harsányan hatnak. Talán a bemutató előadás izgalma is fokozta a részletekbe tévedő mozgalmasságot; szerencsére Machata már nyugodtabb légkörben mondhatta el Cyrano híres orrmonológját és Valvert-tel vívott, versmondással fűszerezett párbaja már színészi remeklésként hatott. Bár Zachar a „nagy színház“ elvét követve látványosságra, nagy tablókra törekedett, és en-Bölcsek mosolya Színházban Alekszander Puskin, a nagy költő egy színházi estén két fiatalember mellett ült, akik lelkesen tapsoltak egy igen közepes tehetségű színésznő, Aszenkova Játékának. A két lelkes ifjú, látva, hogy a mellettük ülő Puskin — akiről nem tudták, hogy kicsoda — unott közönnyel nézi az előadást, hangos megjegyzéseket tettek arról hogy szomszédjuk műveletlen, ostoba alak. Puskin ekkor hirtelen a szemtelenkedő ifjak felé fordult: nek érdekében úgyszólván az egész együttest csatasorba állította — a Bourbon-palota szín-, háztermében lejátszódó első felvonás párszavas szerepeiben a színház élenjáró művészeit léptette fel, sőt statisztaként a páholyokba ültetett —, nem feledkezett meg a főszereplők és a nagyszámú mellékfigurák egyénített, jól öszszehangolt játékáról, a szép versmondásról és látványos mozgásról. Zachar tervezte a puritán díszletekkel összhangban álló, kék, szürke és fehér színekben tartott jelmezeket is. Romantikus játékról lévén szó, az utolsó felvonás hatását erősen csökkentette a túljózan színpadkép. (Vladimir Suchánek munkája.) Hiányzott itt a zárda kerengő je, a leveleit hullató hárs őszi mélabüja és az alkonyat meleg borulata. Elmaradt így a levélolvasás tragikus szépsége, a jőzanító világos környezetben sehogy sem hatott, hogy a leszálló alkonyban Cyrano betéve olvassa Roxa-» nának tizenöt esztendővel ezelőtt írt búcsúlevelét. Semmiféle jelzettség, színészi játék nem pótolhatta az elmaradt hangulatot, bár érthető, hogy sem a* díszletek tervezője, sem a rendező nem akarta a*z előző felvonások alapszíneit és jelzettségét reálisabb színpadképpel megbontani. Kisebb részlethibái, egyes jelenetek vontatottsága ellenére a Cyrano látványos és hatásos előadás, a szereplők java, ha nem is a franciák tüneményes könnyedségével, jól pergő nyelvvel mondják el Rostand csengő-bongó verseit. A címszerepet alakító Karol Machata számos remekül megformált karakterfigurája után aránylag fiatalon érte el a színészek álmát és játszhatta el Cyrano parádés szerepét. Nagy érdeme, hogy kezdeti harsány kitörései után visszafogottabban emelte ki Cyrano belső líráját, és nagyon árnyalatosán, gazdag színekben állította elénk hetyke és egyben tragikus alakját. Tökéletes beszéd- és mozgástechnikája egyenesen predesztinálta erre a szerepre, de talán nem ártott volna, ha melegfényű szemeit, vonzó arcát hegyesebb és hosszabb orral csúfítja, mert így korántsem hatott csúnyának és ezért szomorkás hangjának és játékának kellett éreztetnie a csúfnak mondott arcából eredő következményeket. Az utolsó felvonásban talán ezért hatott túl fiatalnak, kevéssé megtörtnek. Ebbe a hibába egyébként Bitskey Tibor, az idei budapesti előadás Cyranója is beleesett; — maradéktalanul eddig csak Pethes Imrének fiatalkoromban látott öreg és halálra sebzett Cyranója éreztette meg velem a költő tragikumát. Emilia Vášáryová Roxanája is várakozáson felül elégített ki. Szép volt a versmondása, és megindító a játéka mind a híres erkélyjelenetben, mind a tragikus alapszínű befejező képekben. Dicsérettel szólhatok Jozef Adamovič Christianjáról is; nem volt csupán végszavakat feladó szépfiú, de vergődő ember, aki halálában nő emberré. Nincs itt terem, hogy a hősi komédia sok tucatnyi mellékfigurájából a sikerültebbeket mind felsoroljam. Egy bizonyos, a Hviezdoslav Színház Cyranója több évadon át műsoron marad, ezért is foglalkoztunk ezzel a kivételesen szép, európai rangú produkcióval érdeméhez méltóan hosszabban. Egri Viktor — Uraim önök engem ostoba, műveletlen alaknak neveznek. Ezért tulajdonképpen arcul kellene ütnöm önöket, de nem teszem, mert Aszenková még azt hihetné, hogy neki tapsolok. A rossz írókról Lev Tolsztoj gyűlölte a rossz írókat. Egyszer ezt mondotta: — Ha én király volnék, törvényt hoznék, melynek értelmében az az író, aki csak egyszer is rosszul alkalmaz egy szót, huszonöt botot kapna, s azután tilos volna írnia. Makszim Gorkij, aki éppen Jelen volt ennél a kijelentésnél, közbeszólt: y — Hát az írás szabadsága? Tolsztoj felemelte a hangját, s úgy felelte: — írni — azt szabad. De csak Jól szabad ír nil 14
