A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-05-14 / 20. szám
Vége. — Nem. — Vége. Ha mondom: vége. Kész, nincs tovább. Nem látok tovább, nem tudok tovább. Semmit sem tudok. Kész. Befejeztük, befejezték. Ök befejezték VELÜNK, mert ők megtehették, eltöröltek minket, mert megtehették; miért is ne, többen voltak, erősebbek voltak, erőszakosabbak voltak, nem nyavalyogtak. Nincs rábeszélés. Ha nem engedelmeskedsz: tak-tak. Majd a másik, aki látta, engedelmeskedni fog. — Nem. Ez nem ilyen egyszerű. Eggyel könynyű elbánni, tizet könnyű megfélemlíteni, tömegekben könnyű pánikot kelteni, de... — Engedelmeskedni fog. Ha nem is ölik meg azonnal, elviszik, megkínozzák, de úgy, hogy a szülő anyját is átkozza, amiért a világra hozta. — _az a kérdés, hogy milyen tömegről van szó. Nem nehéz ráfogni, hogy csőcselék, csatorna-nép. De adj csak feleannyi fegyvert a kezébe, mint az megbizonyosodott; szervezettebb, megfontoltabb és cselekvőbb lesz a legütőképesebb reguláris... — És felteszi magának a kérdést: mert múlhatatlanul fel KELL tennie, szükségszerű, hogy eljusson a kérdésfeltevés korszakába, de csak akkor, ha már kilépett a cselekvés korszakából hiszen a cselekvés korszakában nincs idő kérdezősködni; felteszi tehát a kérdést: érdemes volt-e? —... de mindegy. Akárhány példa bizonyítja: ez az igazság. Nem is türelem kell hozzá, megvárni, amíg beérik. Nem a jövő a fontos, mely átkozottul távoltartja magát tőlünk, s mely csak a dolgok valóraváltásában lesz számunkra ténnyé, az igazság majdani jelenévé, hanem a jelenlegi jelen, mely önmaga produkálja a mindennap kisszerű igazságát, és összességében nagy, megmásíthatatlan ... — Nem. Nem volt érdemes. Szembe kellene köpnöm magam, ha mindennek tudatában újrakezdeném. Nem. Szó sem lehet róla. Milyen nagy kár, hogy mikor elkezdünk valamit, nem tudjuk a végét. Mennyire más lenne minden cselekedetünk, ha___ — ... mert például... — ... tudnánk a megsejthetetlent... — ... azt is mondhatnám ... — _vehetnék a saját életemből... — ... elmesélem ... — ... példát... — ... talán nem lesz felesleges ... — ... a hihetőség kedvéért... —... akárhányszor elkísértem anyámat, ha volt valami tennivalója úri házaknál. A házmester a kapuban, vagy már a kapu előtt feltartóztatott és bizalmatlanul kérdezősködött. Gyanúja még akkor is elkísért, mikor már dolgunk végeztével kifelé mentünk. Utáltam a házmestereket, és mindig azt gondoltam, hogy ha nagy leszek, akadálytalanul átmegyek rajtuk és ha szólni mernek, megfricskázom az orrukat. Egyszer tanúja voltam annak, mikor egy rosszkülsejű, rongyos ruhájú, hatalmas darab férfi be akart menni, de a házmester nem engedte Az idegen szitkozódni kezdett, majd mikor a házr mester üvöltve szidalmazta, egyszerűen leütötte. Én akkor nagyon megijedtem, de örültem, hogy a házmester ... —... csak annyit tennék hozzá, hogy bár meggondoltam.... —... póruljárt és anyám alig tudott elvonszölni, nem szerette volna, ha a házmester látja örömömet. A gazdagokat könnyű volt megkülönböztetni a magunkfajtától. Még egy olyan kisfiú számára is, mint amilyen én voltam: csak a ruhát kellett néznem. De akár csukott szemmel is meg tudtam volna állapítani, a különbséget: a szagról. Hiszen nekünk olyan jellegzetes szagunk volt. Valami kiismerhetetlen keveréke az izzadságnak, az egyforma ételeknek, az Összezsúfoltságnak, az állandóan hordott ruháknak, a dohos, szellőzetlen szobáknak, melyek külön-külön nem váltak el, hanem egyéniségünket feloldva a többi egyéniségekben, termelték ki azt a szagot, melyre félrefordították fejüket, befogták orrukat: amit joviális sértéssel úgy hívtak, hogy: szegényszag; amely azonban nem szag volt, hanem bűz. Igen, ez a helyes elnevezés, mert állatoknak ... —... mégis másképp tennék, bármennyire Is kényszerítenének ... —... van bűzük, nem embereknek. Ez volt tehát a mi szagunk, messziről felismerhető illat. És NEKIK milyen volt? Finom, könnyű, enyhe. Ügy jártak az asszonyaik, mintha ezzel a szagfelhővel védenék magukat a magunkfajta ellen, az emberek ellen, mindenki ellen. A férfiaknak pedig cigarettaszaguk volt, kávészaguk és szivarszaguk. A szobáiknak, a berendezésüknek, a gyerekeiknek pedig nem volt szaga. Az életkörülményeiknek nem volt szaguk. És ez valami elmondhatatlanul félelmetes volt. Különösen egy olyan kisfiú számára, mint amilyen én voltam. Mozgás test nélkül, árnyék fény nélkül,' Pénz ... ... mert azt a jogomat senki sem veheti el, hogy ha újra dönthetek, átformáljam eddigi életemet. Csak keveseknek adatott meg a lehetőség, hogy életüket állandó dilemmák közt úgy tölthessék el, úgy, hogy maguk ne legyenek semmilyen dilemma résztvevői. — Édes fiam — mondta az apám — eddig is egy vagyonba kerültél. — Én szégyellem a legjobban — válaszoltam. — Egy íróasztalt még tudok neked szerezni. — De ha lehetne, szeretnék érettségizni. — Ez még meggondolandó — válaszolta főnököm. — Hiszen kivitelezhető — védelmeztem álláspontomat. — Maga csak dolgozzon — és behúzta maga mögött az ajtót. — Igenis. — Azután a „Rohami“ kürtjei után maga vezényli a sturmot. — Igenis. — Ha elfoglalták az első lövészárkot, beássák magukat, míg a következő csatárlánc átvonul magukon. — Értettem. — Örülök, hogy megértettük egymást — válaszolta apám. — Én örülök — mondtam —, hogy eleget tehetek ... —... jólét, boldogság együtt ebben a szag-: tálán... — ... a kívánságának. — Ezt el is várom — válaszolta a főnököm. — Ahogy parancsolja, — mondtam. — Igazán megtanulhatta volna a katonás válaszokat — förmedt rám. És így folytatta: — Igenis. Értette? — Igenis. — Ez már beszéd. — Tudom a kötelességemet, főnök úr. — No, csak ne olyan hevesen. — De, ha mondom, hogy pénzt akarok keresni, apáml — Az más. Ha valóban holnap indul a vonata, akkor megcsókolhat. De csak a homlokomon. — És ha megsebesülök? Vagy elesnék? — ... pasztőrizált, színes és elérhetetlen világban ... — De természetesen ez nem érdekelte őket. Végül is mi káruk származott volna belőle? — Hidd el, szeretünk. — Hiszen jő emberem volt, ez az igazság. — No csak vigyázunk, katonásabban, keményebben ... — Pál Legyen jó és okos. .. . amely csak tévelygéseinket nehezítette. — Volt, aki már az első lelkesedés után feltette a kérdést: miért? Volt, aki már az első tömeghalál előtt azt mondta: miért? És hozzátette: testvéred. De jobb esetben nem hallgattak rá. Mert volt, aki úgy halt meg, hogy a halál ellen beszélt. Azok ontották vérét, akiknek elmesélte, hogyan fognak megdögölni. De csak a drótakadályokon foszladozva, a gázban tüdőt köpve, srapnelltől, gránáttól szétszaggatva jöttek rá valamire. Persze akkor már késő volt. — Gondolom, nem is lehetett másképp tenni. Hiszen amerre néztél, erőszak volt. Megerőszakoltak, mikor felismerhetetlenné tettek kívül, értelmetlen függőségbe kényszerítettek kívülbelül, megrabolták szabadságodat, kívül-belül, állattá tettek belül. Megerőszakolták a nőket, mikor elszakítottak tőlük, titeket, és mikor megerőszakolták őket. Megerőszakolták a földet a futóárokkal és bombatölcsérekkel, drótakadályokkal, és felperzselt házakkal, döglött lovakkal és tankokkal, emberi és állati hullákkal. Megerőszakolták az eget halált okádó gépmadarakkal, a vizeket aknákkal és tengeralattjárókkal, és nem volt menekvés. — Az öldöklést öldöklés követte. Ha mondták, hogy: testvéred, annál inkább. Hiszen a bűnök legősibbje és legvérgőzösebbje a testvérgyilkosság. És mire bekövetkezett volna a kifáradás, új ok támadt a vérontásra. Üj lelkesedés támadt a semmiből. Az elfásult lelkek felrázkódtak az új eszméktől, és ezek a változások is vért követeltek. De ez már más vérveszteség volt. — Miből éled fel a földbe taposott levél? Mitől tér vissza az élet a kicsavart fatörzsbe? Miért vonszolja magát a megsebzett vaddisznó? Mikor kap lángra a parázsló avar? Mi ad reményt, hogy látszólag, ugyanaz mégsem ugyanaz? Ki adja oda hitetlenségét a hitért, mikor már odaadta hitét a hitetlenségért? Hogy lehetséges mindez? — És csak a vérveszteségekkel magyarázható, azokkal a vérveszteségekkel, amelyek ... — Nem is tudom, hányszor kerestem rá választ. — Kik kergettek az ágyútűzbe? — A burzsujok? — Ki zabáit, amíg te éheztél? — A burzsujok! — És kik laktak palotában, amíg te odúban? — A burzsujok? — Mit csináltál, amikor parancsoltak? — Ne szégyeld. Ugrottál teljesíteni. És mit kell tenned ezek után? — Kiirtani őket mind egy szálig! — ... oly kiváló emberek halálát okozták .. ■ — Mikor pedig meg kellett magyarázni, hogy CSAK kiirtani nem elég, mert van más módszer is, nem alkalmazhatjuk az ő módszerüket, mert ezzel vagyunk különbek, akkor ... — Te büdös kapitalista, hazudsz? — jaj, ne bántson! — Még a pofádat mered járatni? — Jaj, fáj, ne bántson! ! ! — Kuss! ! ! — Odaadom az aranyórámat, csak engedjen el! — Meg akarsz vesztegetni, te disznó?!?! — És valid be, elbőgted magad, mert pont téged szemelt ki, hogy ezt az ajánlatot megtegye, és hatalmas önuralmadba került, hogy le ne puffantsd, mint egy veszett kutyát. —... és mindig a kiváló emberekét, hiszen a rongya megbújt és veled fedezte magát, amíg te az első sorban voltál. Te kaptad a szitkot, a golyót, az átkot és a gyűlöletet az ellenségtől, a megnemértést baráttól... — Vagy emlékszel, mikor legédesebb hajnali álmodat aludtad, mert az egész napi őrállástól, rekvirálástól, prolik beköltöztetésétől úgy elfáradtál, hogy álmod sem volt,.csak halálmélységű, öntudatlan vegetálás. — Matróz elvtársakl Ébresztő!! Riadó!!} j — Mi történt? • ! — Mi az? — Ki nem tud nyugodni? — Riadói Fellázadtak a tengerészek! — Ugyan! — Ne beszélj! Pont a matrózok! — Térjetek már magatokhoz! Ellenforradalom!!! — Testvérre lőjünk? — Nem testvér! Kígyó! Pontosan. Kebleden melengetett társad támadt hátba. És kimentéi sokadmagaddal, hogy eltipord, mert ellenkező esetben ő tapos a földbe és neki nem volt kétsége, hogy ellened fordítsa-e puskáját, ágyúját, monitorát. Nem vet- 10 ÍLruirÖS: 'N r 1 i 1 1 Acs \ m ľ 9 l
