A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-05-07 / 19. szám
• • Ötletek, javaslatok Sági Tóth Tibor írását örömmel olvastam. A dolog elevenére tapintott: „Megfelelő, kielégítő és hatásos formában nálunk könyvterjesztési propaganda nem létezik“, k ell-e ehhez még hozzátenni valamit? Nekem van hozzátenni valQm. Először is, az az érzésem, hogy a márciusi könyvhőnap könyveink propagálása túlságosan kevés. Ha el is érünk vele bizonyos eredményt, az még semmiesetre sem az, amit a kőnyvhónaptól várunk. Azt javasolom, hogy könyvhetet szervezzünk. Ez többet jelentene, mint a már szokásos 31 nap. Könyvhét kellene, könyvsátorokkal, írókkal, akik a helyszínen dedikálhatnának. Országos rendezvényeinkkel is össze lehetne kötni a könyvhetet. Például a Jókai-napok nagyon megfelelnek ennek a célnak. Hét napon keresztül árulhatnánk könyveinket, dedikálhatnánk. Az írószövetség magyar szekciója a sajtó útján pontosan tájékoztathatná a közönséget, hol, melyik író dedikál, és meddig? Egy-egy író több helyen is megjelenhetne, s így valamennyien bekapcsolódhatnánk a mozgalomba. S ennek az eredménye az lenne, hogy könyveink el fogynának, mind egyre nagyobb példányszám ban kellene megjelentetni, s végül, hogy a szlovákiai magyar irodalom létezését tudomásul vennék azok is, akik eddig nem tudtak róla. CSONTOS VILMOS A kassai gépipari technikumban tanulok. Iskolánk és a városi Magyar Könyvesbolt között jó a kapcsolat. Tudják címünket, pontos lakhelyünket, és így rendszeresen ellátnak bennünket tájékoztatóval. Ez is egyik nagyszerű en bevált módja a könyvek terjesztésének. De ez még kevés. Falun születtem, eléggé ismerem a falusi viszonyokat és úgy gondolom, hogy megfelelő irányítással és propagandával jelentősen növelni lehetne a könyvvásárlók számát. Például helyesnek tartanám, hogy ha a megjelent könyvekről hirdetéssaerű szöveget helyeznének el táblákon, művelődési há zakban és mindenütt, ahol a dolgozók össze jönnek, jó hatást váltana ki a hangosbeszé lő is, amelynek segítségével hetente kétszer háromszor is ismertetni lehetne a megjelent könyveket. Hegedűs László Mozgó bolt. Adjanak lehetőséget és évente eladok egy-kétszáz könyvet. Ehhez kis autóbuszra lenne szükség, amely közvetlen kapcsolatban állna a kiadóval, és végigkísérné útját a sajtó. Véleményem szerint egy ilyen autóbusz állandóan úton lehetne. Pozsonyból indulna ki, ahol felvenné a legfrissebb könyveket, és Csernőnél fordulna vissza. Azt hiszem, megérné a befektetés. Naponta 300—400 könyv is elkelne. Egy ilyen megoldás megoldaná a terjesztéssel együtt járó problémát és megháromszorozná, sőt megtöbbszörözné az egyes kiadványok példányszámát. Rendezvények. A Csemadok járási konferenciáin, szavalóversenyeken, népművészeti fesztiváljainkon, körzeti és országos rendezvényeinken árulni kellene a Tatran N. V. Magyar Üzeme kiadványait. Kis kölcsön. Ezt a formát iskoláinkban alkalmaznánk. A tanuló ugyanis önálló keresettel nem rendelkezik. Zsebpénze nem igen haladja meg a napi öt-hat koronát. A kiadó az iskolákba hitelben küldhetné el a kért könyveket. Így a diákoknak módjukban állna részletre vásárolni könyveket. Becsületbolt. A nyitrai Pedagógiai Fakultás nak 200—250 diákja van. A főiskola gyönyö rű épületében rendezzünk be egy könyvsarkot amelyet a diákok szívesen látogatnának. Egy asztalra és egy dobozra lenne szükség, amibe a pénzt elhelyeznék a könyvet vásárló fiatalok. Ha a svédek és a finnek büszkék becsű letboltjaikra, miért ne kísérletezhetnénk mi is ilyesmivel. A magyar könyv hete. Télen kellene megszervezni, amikor a mezőgazdasági munkák szünetelnek és a falusi dolgozóknak több idejük van. Az akcióban írók vennének részt, ők árul nák és dedikálnák is könyveiket. Sajtópropaganda. A Hét a Beszélő múlthoz hasonlóan szenteljen egy egész számot könyveinknek. Színes riportokban, cikkekben számoljon be a csehszlovákiai magyar könyv eddigi útjáról, fejlődéséről és jövőjéről. Nóta jános Aranykoszorús énekkari versenyek A zene, ének lelket gazdagítva, gyarapítva teszi az életet emberibbé, tartalmasabbá. A dalnak az egyénre gyakorolt hatását jóval felülmúlja a közösség életében betöltött szerepe, az, amikor már nem egyedül énekelünk, hanem együttérző, együtt daloló karba tömörülve. A közös érzések sodró ereje a dal hálását többszörösére emeli. Énekkaraink a saját, valamint a közösség esztétikai nevelésén kívül dolgozó népünk nagy építőmunkáját kívánják érzelmi úton alátámasztani. Har fontolóra vesszük az ének- és zenekarok hivatását társadalmunkban, feltétlenül több figyelmet kell szentelnünk ennek a nemes, de egyben nagy nehézségekkel küzdő művészeti ágnak. Az említett probléma az együttesek szereplési lehetőségével függ össze elsősorban. Ha a kórus targjai előtt nincs konkrét cél, a tagok megúnják az állandó próbákat, ami végső sorban lemorzsolódáshoz vezet. Az elmúlt években nagyon rossz hatással volt az énekkarok munkájára az a körülmény, hogy nem voltak országos énekkari fesztiválok. Énekkaraink igazán csak akkor érvényesülhetnek, ha önállóan vagy más énekkarokkal közösen hangversenyeket adhatnak, jó akusztikájú termekben, hozzáértő közönség előtt. Az énekkarok sikeres munkája nemcsak a kórusvezetőktől függ, a szervezetőmunka általában a kórus vezetőségére, valamint egyes lelkes tagokra hárul, akik meggyőző toborzómunkát végeznek. Ahhoz, hogy az énekkari mozgalom valóban mozgalommá váljék, olyan fórumot kell teremteni, amely megvalósíthatja a kitűzött feladatokat — s éppen ezért felhívjuk a felnőtt énekkarok figyelmét, hogy a Cse madok Központi Bizottsága a kulturális tömeg mozgalom színvonalának fellendítése érdeké ben, énekkari minősítési mozgalmat indít, amely már 1967-ben elkezdődik. A kórusok munkájának aktivizálása érdeké ben a Csemadok Központi Bizottsága és a Népművelési Intézet arany-, ezüst- és bronzkoszorús énekkari versenyeket rendez a jövőben melynek előkészületei az 1967-es évben megindulnak és 1968-ban csúcsosodnak ki az orszá gos énekkari fesztiválok alkalmával. Szeretnénk tiszta képet nyerni az énekkari kultúra amatőrszíntü művelésének jelenlegi helyzetéről. Szükséges ez azért, mert a reális helyzetismeret nélkül igen nehéz olyan irányú munkát kifejteni, amely hathatósan elősegíti az énekkari mozgalom fellendítését. Reméljük, hogy minden felnőtt kórus bekapcsolódik az aranykoszorús énekkari mozgalom sikeres és nemes versenyébe. DUKON JÓZSEF a Csemadok KB zenei előadója Ä patak partján üldögéltem, és Rita Topra gondoltam. A nap végtelen hosszúnak rémlett, alig győztem kivárni a reggelt, Ritának másnap kellett érkeznie. Rita teljesen elvette az eszemet. Őrjöngtem utána. A nap és az éjszaka bármely szakában gondolkodás nélkül száz okot leltem ennek az érzelemnek az igazolására. Mit mondjak, estefelé már a százat is jócskán túlléptem. Nem akarok részletekbe bocsátkozni, de ezek az okok egyenként is legalább egy tucat nőnek garantálnak biztos sikert. A túlzás, néhány heti távollétének következménye, mit sem változtat a tényen. Teljesen elvesztettem a fejem Rita miatt. Akkoriban nemigen engedhettem meg magamnak ennél nagyobb veszteséget, mivel meglehetősen rosszul ment a sorom. „Holnap majd kettesben jövünk ide. Nem, holnap sehová se megyünk. Talán holnapután, vagy azután, amennyiben nem romlik el az idő .. .* Túl a vízen a napfényben tündöklő erdő tavasziasan csillogót. A vizcsobogás elnyomta a hulló falevelek zizegését. Az ősz tavaszt játszott. Nézem, amint a meredély űzte patak a sziklák közt kanyarog. „Dehogyis száz, kétszáz ok is kevés ...“ Szüntelenül csak Ritára gondoltam. A forrás csobogásába közlekedési zörejek vegyültek. A patak teljes iramban száguldó vonat jellegzetes zakatolásával zuhogott lefelé. Sípolás, a hídon robogó vonat kerekeinek kattogása hallatszott. Nem az ő vonata. Rita az expresszel érkezik. Csak este ül vonatra. Vajon mit csinál most? A bőröndjeit csomagolja?... Mikor együtt vagyunk, teljesen megbízom benne. Rita egy bezárt szobában — hatvanöt százalékos biztonságot jelent. A távolság és az idő hatására a biztonság alábbhagy, a százalékarány csökken. S ehhez még vegyük hozzá az utazást. Egy közönséges vonatban két eset lehetséges, .iát még az expresszben! Azt mondják: ebből a szempontból a rakéták a legbiztonságosabbak. Állítólag a súlytalanság megteszi a magáét. Ritára gondoltam, s anélkül, hogy rágyújtottam volna, a cigarettámat sodorgattam. Nem valószínű, hogy megérem a rakétajáratot ezen a vonalon... S ha mégis? Nem lesz az már kissé késő? A cigarettát nyomorgattam. Patak zengett a sziklák közt. A zakatolás félbeszakadt. Egyszer csak: — Parancsoljon. Valami idegen — mert csakis az lehetett, mivel mindenkit ismertem ezen a környéken — szólalt meg közvetlenül a hátam mögött: „Van öngyújtóm“ — akartam mondani olyan hangon, hogy ne lehessenek kétségei, s elkotrődjék a fenébe. Bal kezében egy hálót tartott [Rita is ilyennel járt bevásárolni), jobbjában egy gyufásdobozt. Amint figyelmesebben szemügyre vettem, meglepetésemben felkiáltottam: — Bondel Swart! — Bongel — igazított helyre az idegen. — Bongelnek írják. Egészen halkan beszélt. Gyufásdobozt tartott a nyitott tenyerén, amelyből három akkora is kitellett volna, mint az enyém. Nagy, de ocsmány tenyér. — Biztosíthatom, hogy „d", és nem „g“. Hibás a felirat. — Érdekes, ön ért a hottentottákhoz? Félrefordítottam a fejem. „Mily aranyló fényű az erdő, mily zengő a patak“. — Egészen ritka címke. Természetesen nagy érték a gyűjtő számára. Régóta keresem. Csupán ez az egy hiányzik a sorozatból. — Értem, ön tehát gyűjti. Nekem sohasem jutott volna eszembe. Valami újabb mánia? — Ez se rosszabb a többinél. Miket nem gyűjtenek az emberekl... Olyan félbolondról is hallottam, aki megmakacsolta magát, és madárfészkeket kezdett gyűjteni. Míg aztán alaposan megjárta a gólyafészekkel. A parasztok ugyanis nem szeretik, ha városi ember mászkál az istálló tetején. Olyan is akad, aki női fülek gyűjtésével próbálkozott. — Ez aztán végképp buta dolog — az idegen vállat vont. — Mert mit ér egymagában a fül? — Mondhatom, bután is végződött. Az illetőnek az idegenlégióba kellett menekülnie. A rendőrség a füleket visszajuttatta az eredeti tulajdonosokhoz, és szó szerint néhány perc leforgása alatt az egész gyűjteményt megette a fene. A sok fáradság mind kárba veszett. Képzelheti, mennyit strapálta magát a pacák. Egy fület lenyisszantani nem éppen gyerekjáték. Tudja, mennyire sértődékenyek a nők, és hogy visítanak. — Az is valami, egy fül...