A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-04-23 / 17. szám
Dzsamila volt. Zavaromban elvörösödtem, de nem sikerült elrejtenem a rajzot. — Már rég megraktuk a szekereket, egy álló óráia kiabálunk, de nem hallod! Mit csinálsz .itt? — Hát ez meg micsoda? — kérdezte és kezébe vette a rajzot. — Hm! — S haragosan rántott egyet a vállán. Majd elsüllyedtem szégyenemben. Dzsamila hosszan nézte a rajzot, aztán rám emelte szomorú, könnyes szemét, és csendesen így szólt: — Add ezt nekem, kis sógor! ... Elteszem emlékbe ... Kettéhajtotta a papírt és bedugta a keblébe. Már kiértünk az útra, de még mindig nem tudtam magamhoz térni. Mintha álmomban történt volna mindez. Nem hittem el, hogy sikerüli valami olyasfélét lerajzolnom, amit láttam. Valahol a lelkem mélyén azonban már naiv örömujjongás támadt, büszkeség töltött el, szédültem az egyre merészebb, egyre csábítóbb álmoktól. Már sok-sok képet szerettem volna alkotni, mégpedig nem is ceruzával, hanem festékkel. Nem is vettem észre, hogy nagyon gyorsan hajtunk. Danijar jól meghajszolta a lovakat. Dzsamila sem maradt el tőle. jobbrabalra nézegetett, néha elmosolyodott, meghatottam bűntudattal. Én is mosolyogtam: szóval már nem haragszik ránk, és ha szépen megkéri, akkor Danijar újra énekel ma. Ez alkalommal jóval korábban érkeztünk az állomásra, de a lovakat tajtékosra hajszoltuk. Danijar rögtön cipelni kezdte a zsákokat. Hogy hova sietett, mi ütött belé, nehéz lett volna kitalálni. Amikor vonatok haladtak el mellettünk, megállt, és hosszú, elgondolkozó pillantással kísérte őket. Dzsamila is oda-oda nézett ahová ő, mintha fürkészné, mit forgat a fejében. — Gyere csak ide, mozog a patkó, segítsd levenni — hívta Danijart. Amikor a férfi a két térde közé szorította a ló lábát, letépte a patkót és kiegyenesedett, Dzsamila a szemébe nézett, és halkan Így szólt hozzá: — Mi van veled, nem értesz meg?. .. Hát egyedül állok a világon? Danijar némán elfordította a tekintetét. — Azt hiszed, nekem könnyű? — sóhajtotta Dzsamila. Danijar szemöldöke felszökött, szerelmes — bánatos pillantást vetett rá, és valamit mondott, de olyan halkan, hogy nem hallottam, aztán gyorsan, és szinte elégedetten odament a szekeréhez. Menet közben a patkót simogatta. Ránéztem és elcsodálkoztam. Mi vigasztalót talált Dzsamila szavaiban? Miért vigasztaló, ha valaki mélyet sóhajt és így szól: „Azt hiszed, nekem könnyű?“ Már befejeztük a kirakodást, és haza készülődtünk, amikor bejött az udvarba egy sovány, gyűrött köpenyes, sebesült katona, hátizsákkal. Néhány perccel azelőtt állt meg az állomáson egy vonat. A katona körülnézett és elkiáltotta magát: — Ki van itt Kurkureu faluból? — Én Kurkureuból vagyok — feleltem. Törtem a fejem, ki lehet a jövevény. — Ki fia vagy, öcsém? — indult felém a katona, de akkor észrevette Dzsamilát, és csodálkozva, boldogan elmosolyodott. — Kerim, te vagy az? — lelkendezett Dzsamila. — Ö, Dzsamila, húgocskánj! — A katona odafutott hozzá, és két kezébe fogta az asszony kezét. Kiderült, hogy Dzsamila földije. — Hát ez kapóra jöttf Mintha csak tudtam volna, hogy be kell néznem ide! — lelkendezett a katona. — Hiszen éppen Szádiktól jövök, együtt feküdtünk a kórházban, és ha isten Is úgy akarja, egy-két hónapon belül megjön ő is. Amikor búcsúztunk, azt mondtam neki: írj levelet a feleségednek, elviszem... Itt van, tessék, teljes épségben. — És Kerim átadott Dzsamilának egy háromszög alakú tábori levelet. Dzsamila izgatottan kikapta a kezéből, elpirult, aztán elsápadt, de még akkor is Danijarra sandított óvatosan. Az szétvetett lábakkal, magányosan álldogált a kocsi mellett, mint egykor a szérűn, Dzsamilát nézte, és tekintete csupa kétségbeesés volt. Ekkor mindenfelől odafutottak az emberek, rögtön akadtak a katonának ismerősei és rokonai, csak úgy. záporoztak a kérdések. Dzsamila még csak meg sem köszönhette neki a levelet, mikor eldübörgött mellette Danijar szekere. Kivágtatott az udvarból, és a kátyúkon nagyokat zökkenve elrobogott az úton. — Megbolondult ez? Mi van vele?! — kiáltoztak utána. A katonát már elvitték valahova, de Dzsamila meg én még egyre csak ott álltunk az udvar közepén, és bámultuk a távozó porfelhőt. — Induljunk, ángyikám, —• biztattam. — Menj csak előre, hagyj magamra! — felelte bánatosan. Így hát első ízben történt, hogy egész idő alatt külön hajtottunk. Tikkasztó hőség égette az ember kiszáradt ajkát. A felrepedezett, kiszáradt, napközben fehérizzásig hevült föld most hűlt le, szürke, sós kéreg fedte. És ugyanilyen sószinű, fehéres ködben imbolygóit nyugaton az elmosódó, idomtalan napkorong is. A homályos láthatár felett narancsvörös felhők gyülekeztek. Néha forró szélroham söpört végig a tájon, a lovak pofáját fehér tajték lepte be, és a szél felborzolta ősZes sörényüket, elsüvített, és a dombokon az ürömfű bugáit cibálta. „Esni fog tán?“ — gondoltam magamban. Milyen számkivetettnek éreztem magam, hogy összeszorult a szivem! Megcsapkodtam a lovakat, mert folyton lépésben szerettek volna menni. Izgatottan menekültek valahova a vízmosásban a hosszúlábú, sovány túzokok. Az úton a pusztai bojtorján összeszott leveleit hordta a szél, ilyen növény nincs mifelénk, valahonnan a kazah tájról fújhatta ide. Lenyugodott a nap. Körös-körül sehol egy lélek. Csak a hőségtől ájult sztyepp. Már sötét volt, mikor a szérűre értem. Csend volt, a szél sem fújt. Danijart szólítottam kiáltva. —Lement a folyóhoz — felelte az őr. — Olyan fojtó a hőség, mindenki hazament. Szél nélkül nincs mihez fogni a szérűn. Kicsaptam a lovakat legelni, és elhatároztam, lemegyek a folyóhoz — ismertem Danijar kedvenc helyét a meredek parton. Görnyedten ült, fejét a térdére hajtotta, és hallgatta a meredek part alján zúgó folyót. Szerettem volna odamenni hozzá, átölelni, és valami kedveset mondani neki. De hát mit mondhattam volna? Egy ideig ott álldogáltam, kissé távolabb tőle, aztán visszafordultam. Sokáig feküdtem a szalmán, néztem a viharfelhőket a sötétlő égen, és azt gondoltam magamban: „Miért ilyen érthetetlen és bonyolult az élet?" Dzsamila még mindig nem tért vissza. Hava tűnhetett? Halálosan fáradt voltam, de nem tudtam elaludni. Kék fények víllőztak a hegyek felett, a viharfelhők mélyén. Amikor bejött Danijar, még mindig nem aludtam. Céltalanul kószált a szérűn, folyvást az utat fürkészte. Majd ledőlt mellettem a kazal mögött a szalmára. Biztosan elmegy valahova, most már nem marad a faluban. De hát hova mehetne? Magányos, otthontalan, kinek van rá szüksége? És félálomban meghallottam a közeledő szekér zörgését. Úgy látszik, megjött Dzsamila... Nem emlékszem mennyit aludtam, de közvetlenül a fülem mellett megzizzent a szalma valakinek a lépte alatt, és mintha egy nedves szárny érintette volna meg könnyedén a vállamat. Kinyitottam a szememet. Dzsamila volt. A folyótól jött, hűvös, kicsavart ruhában. Megállt, nyugtalanul körülnézett, és leült Danijar fejéhez. — Eljöttem, Danijar, én jöttem hozzád... — mondta csendesen. Körös-körül csend volt, zajtalanul cikázott át az égen egy-egy villám. — Haragszol? Nagyon megbántódtál? És megint csend, csak egy alámosott földgöröngy szakadt a folyóba lágy csobbanással. — Hát én tehetek róla? Meg te sem tehetsz ... A távolban a hegyek felett megdördült az ég. Dzsamila arcélét villám világította meg. Körülnézett és levetette magát Danijar mellé. Válla görcsösen meg-megrándult szerelmese tétován ölelő karja alatt. Kinyújtózott a szalmán, és a férfi mellé feküdt. Izzó szél fújt a sztyepp felől, felkapta, magával sodorta a szalmát, beleütközött a megingó jurtába, amely a szérű szélén állt, és ferdén, féloldalt, mint a búgócsigát, kipenderítette az útra. Újból kék fények villantak fel a viharfelhőkben, és száraz csattanással dörögni kezdett a fejünk felett az ég. Félelmetes volt, de ugyanakkor örömteli érzés, közeledik a zivatar, az utolsó nyári zivatar. — Hát azt hitted, odaadnálak érte téged? — suttogta forrón Dzsamila. — Nem, azt már nem! Sohasem szeretett engem, még üdvözletét is csak mindig a levele végén küldött. Nem kell nekem az ő elkésett szerelme, csak hadd •járjon a világ szája! Drágaságom, egyetlenem, nem adlak oda senkinek! Régóta szeretlek és talán még nem is tudtam, de már szerettelek és vártalak. Meg is jöttél, mintha csak tudtad volna, hogy várlak! Kék villámok cikáztak át az égen, egyik a másik után. Belefúródtak a meredek part mögött zúgó folyóba. Hideg esőcseppek hullottak ferdén a szalmára. — Dzsamila, szerelmem, édes Dzsamaltaj! — suttogta Danijar, és a leggyengédebb kazah és kirgiz nevekkel becézgette. — Én is régóta szeretlek, rólad álmodtam a lövészárokban, tudtam, hogy otthon vár a szerelem, és hogy te vagy a Dzsamilám! — Fordulj felém, hadd nézzek a szemedbe! Kitört a zivatar. Mint a lelőtt madár, úgy vágódott le, szárnyaival csapkodva, a jurtáról letépett nemezdarab. Viharosan rohamokban szakadt az eső, mintha a földet csókolná, s a szél valósággal a földhöz szegezte. Hatalmas lavinaként gördült tova a zivatar, beborította az egész égboltot. Éles, távoli villámok lobbantak fel a hegyeken, vörösen fzzottak, mint a tavaszi tulipán. Zúgott, őrjöngött a meredek vízparton a szél. Ömlött az eső, én pedig ott feküdtem, belefúrva magamat a szalmába, és éreztem, hogy őrülten ver a szivem a karom alatt. Boldog voltam. Úgy éreztem magam, mint a lábadozó, aki először megy ki hosszas betegség után a szabadba és megpillantja a napot. Az eső is vert és a villám fényét is láttam a szalma alatt, de jó! éreztem magam, szundikáltam, és nem tudtam, vajon Danijar és Dzsamila suttognak —, vagy az elcsendesett eső zizeg a szalmán. Most majd megjönnek az esők, hamarosan itt az ősz. A levegőben már érezhető az ürömfű és az ázott szalma ősziesen nedves illata. És mit hoz majd az ősz? Magam sem tudom miért, erre nem gondoltam. Azon az őszön kétéves megszakítás után, ismét iskolába jártam. A tanítás után gyakran tementem a meredek folyópartra, és ott ültem az elnémult, elhagyott egykori szérűskert mellett. Itt festettem első vázlataimat, iskolai festékkel. Még akkori fogalmaim szerint sem járt minden próbálkozásom sikerrel. — Nem megfelelőek a festékek! — mondtam magamban. — Bár volna igazi festékem! — El sem tudtam ugyan képzelni, milyennek kellene lennie az igazinak. Csak sokkal később került olajfesték a szemem elé, fémtubusban. (Folytatjuk)
