A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-04-23 / 17. szám
Miguel Angel Asturias' Orvosokról Moliére-t egész életén Keresztül kínozta édesany)ától örökölt tüdőbaja. Ezért különös ellenszenvvel viseltetett az orvosok tránt, sőt színmüveinek orvosszerepei is erre vezethetők vissza. Egyszer így jellemezte őket: — Boldog emberek az orvosok. Eredményeiket napfény világítja meg, tévedéseiket pedig a föld borítja. m A sírfelirat Moliére halála után valamennyi francia költő arra pá lyázott, hogy feliratot szerkesszen a nagy író sírkövére. Az egyik kevésbé tehetséges poéta bemutatta müvét Condé hercegnek, aki elolvasta az írást, s a következő szavakkal adta vissza a szerzőnek: — Szép, szép, de azért lobban szerettem volna, ha Moliére mutatta volna be nekem az ön sírkövére szánt feliratot. ■ Nagyítóüveggel lean de Lafontaine-t, a híres költőt meglátogatta egyik barátja. Lafontaine éppen cseresznyét evett, s evés közben a gyümölcsöt állandóan nagyítóüveggel nézte. — Minek önnek a nagyítóüveg, ha cseresznyét eszik? — kérdezte a látogató. — Hja — sóhajtott a költő —, mert így csalom meg a gyomromat. Gyomrom ugyanis nagy szemű cseresznyét kíván, amelynek végre is csak olyan íze van, mint a sokkal olcsóbb kisszemünek. A nagyítóüveg pedig majdnem még egyszer akkorának mutatja a gyümölcsöt, így tehát gyomrom kibékül az erszényemmel. ■ Kényes ügy Lafontaine egyik színmüvének bemutatójára készültek. Barátai bizalmasan figyelmeztették az írót a darab egy helyére, amelyet esetleg sértőnek találhatott volna magára nézve XIV. Lafos király. Lafontaine ekkor Sain-Atgnan herceghez, a király bizalmasához fordult. — Igaz, hogy a kérdéses hely kényes — mondta a herceg — de én tanácsot adok önnek, hogy elkerülhesse a kellemetlenségeketI A király semmit sem tud. Köttessen be egy pél dányt szépen, és ünnepélyesen nyújtsa át őfelségének. En majd bevezetem, az udvaroncok látni fogják. Biztos lehet, hogy egyikük se mer majd rosszat mondani művéről. A kritika Egyik müvének megjelenése után barátai csakhamar felke resték Boileau-t, és őszintén megmondták neki, hogy a kritikák sok rosszat írnak róla. — Annál jobb — felelte az író. — Csak a rossz müvekről nem beszélnek az emberek. m A hízelgő költő Boileau—Despréaux, aki barátaival szemben szigorú kritikus volt, a király iránt rendkívül hízelgőnek bizonyult. Egyszer XIV. Lajos megkérdezte tőle, hogy hány éves, mire a költő fejét szemérmesen lehajtva és szemeit behunyva, mintha bocsánatot kérne, mondta: — Két évvel hamarabb jöt tem a világra, mint Felséged . Azután sietett alázatos mo sollyal hozzátenni: — ...Es csupán azért, hogy Felséged uralmának csodáit hirdessem a világnak. m A dicséretről La Rochefoucauld francia író mondotta: — Rendszerint azért dicsérünk, hogy bennünket dicsérjenek. ■ A nősülésről Claude Chapelle francia köl tőt barátai folyton zaklatták, hogy miért nem nősül meg végre. A sok figyelmeztetést végül is megunta a költő, és így válaszolt: — Akinek nincs pénze, nincs hitele; akinek nincs engedelmes neje, nincs nyugodalma; akinek nincsenek gyermekei, annak nincs öröme, és akinek ntncsenek rokonai, annak nin csen gyámkodója. De akinek mindezekből semmije sincs — az gond nélkül élhet! m A szentéletű lektor Gilles Ménage francia írót felkereste a híres Retz kardinális, és így szólt hozzá: — Tanítson meg engem a verstan szabályaira, hogy ítéletet tudjak mondani a versekről, melyeket a költők bemutatnak nekem. Ménage gondolkodott egy keveset, majd így szólt a bíboroshoz: — Monseigneur, az egy kissé hosszadalmas dolog lenne. Azonban, mikor elolvas egy költeményt, mondja mindig azt, hogy nem ér semmit. így szinte sohasem fog tévedni. A társalkodásról A kiváló szellemű Madame de Sévtgné előtt szüntelenül panaszkodott egy csinos, de igen korlátolt értelmű nő, hogy állandóan háborgatja öt az imádók serege. — Ah, asszonyom — válaszolta mosolyogva Madame de Sévigné —, ön nagyon könnyen távoltarthatja őket magától. Nem kell egyebet tennie, csak kezdjen el velük társalogni. zája elmerevtilt a csendtől s csak ha' összeszorította állkapcsát, akkor érezte fogait az üregben, ahol nyelve volt az egyetlen néma vendég. Körmei és fogai kiélesednek a csikorgástól! Haragtól elsötétült szemének pillantása élesedik a pislogástól] Az álomtól és a fáradságtól szemhéja súlyosodik, mint a malomkő. A legrosszabb is megtörténhet, S egyre csak dörzsölte kézfejével a homlokát, közben szőrös, nagy füle tompa zajjal telt meg, mintha a malomkeréktől forgatott víz zúgását hallaná, ahogy a habok ezüstös táncot jártak odalent a korhadt, megfeketedett gerendákon. Caiduna, a felesége mellette ült a híd lépcsőjén, s várta, hogy férje megszólaljon. A híd nagy volt, nyáron túlságosan is nagynak látszott ezen a kicsi, csaknem kiapadt folyón, ám télen egész vasszerkezete zúgott, remegett a nekirontó roppant áradat alatt. Caiduna nem nézett férjére. Szorosan ült mellette, rá se nézhetett volna. Nagyon kellett az emberi szó. Félig behunyta két kisírt szemét, és fiaira gondolt. Anacleto és Serapito tegnap este az erdőbe menekült, az isten tudja, honnan került, ismeretlen katonák elől. Akit elfogtak, agyonlőtték, még csak a nevét sem kérdezték meg. S lám, a férje Bueyón mégis itt maradt. Mihelyt megvirradt, az asszony sündörögni kezdett férje körül, nem tudta, hogyan beszélje rá az indulásra. Kezét tördelte, hol leült, hol felállt, sóhajtozott Végül nem bírta tovább. — Már minden kész — kezdte. — Csak a falakat hagyjuk itt, meg a tetőt Mindent összeszedtem, batyuba kötöztem. De Buevón. az ő jó Bueyónja megváltozott. Más lett a természete. Más a jelleme. Gyűlölettel nézett rá, a vadállat gyűlöletével, mely képes a védtelent megölni pusztán azért, mert az nem tudja őt megérteni, nem tudja kitalálni gondolatát. — Apa vagy, gyermekeid vannak, nem szabad, hogy . .. — Halgassl Mit tudsz te? — Semmit, öreg, csak a szívem azt súgja, hogy veszélyben vagy. Induljunk rögvest az erdőbe. — Én nem vagyok semmiféle veszélyben ... — De ml köt ide téged, amikor... Az ember nem válaszolt. Kezével a kőre támaszkodott, és talpra ugrott, teste felmagasodott, mereven nézett a dombok felé, melyek a kis völgyet körülölelték. — Ö, én ostoba! — kiáltott fel az asszony, hogy másra terelje a beszélgetést. — Egészen megfeledkeztem a paradicsomokról! A tanya felé sietett. Ott, a viskó mögött volt a veteményes, az ágyasokat fiatal gyümölcsfák szegélyezték. Caiduna arcán forró könnycseppek peregtek. Olyan nehéznek érezte őket, mint a kezében tartott paradicsomot. Nem értette, miért, de tudta, hogy többé nem az övék ez a darab föld, amelyet a kormánytól kaptak. A kormány földet adott nekik, de most az idegen katonák elveszik tőlük — az erősebb jogán. Hideg borzongás kúszott nyakszirtjéről a homlokára, mintha Jeges vizet zúdítottak volna rá, ahogy két halántéka között lüktetni kezdett a gondolat, hogy emberének vagy gyermekeinek valami baja eshet. Most már tudta, mit kell tennie. Remegő kézzel előhúzta a nádkést, amelyet egyik fia, Anacleto dugott el, és vagdosni kezdte a fiatal gyümölcsfák gyökereit. — Bocsáss meg nekem, Uramisten — suttogta reszkető ajakkal —, de miért hagyjuk Itt a gazdagoknak a miénket? Egyetlen narancsfa se teremjen nekik! Ű, ha tudtuk volna, hogy visszatérnek, és elveszik földünket, mérges füvet vetettünk volna Itten... Hulltak a könnyei, hulltak a levelek, de Bueyón nem látta, hogyan gyilkolja a fákat. Már újra ott ült a hídnál, gondolataiba temetkezett, és úgy látszott, valami csodára vár, amely nemsokára bekövetkezik. — Igen, mérget kellene termeszteni ezen a földön! A szegény emberek öntözték verejtékükkel, hogy duzzadjon a gazda zsebe. Mennyit tűrtünk, mennyit szenvedtünk ... mennyit... mennyit. . És minden egyes „mennyit“ szónál lesújtott a nádkés a gyökerekre. Néhány fa eldőlt, a többi halálra sebzetten állva maradt... „Hát ezért óvtak a fagytól, ezért csavartak, rongyokba, mint a csecsemőt — mondhatta a magjavesztett narancs-csemete —, hogy végül nádkéssel pusztítsanak...“ Az asszony felnevetett. Fehér fogsora elővillant barna, napcserzett arcából. Keserű nevetés volt, nem csengő kacagás, csak a foga vicsorgott, mintha harapni, tépni akarna ... Elszomorította a magány, a magány és minden, mert minden csupa szorongás volt. Pusztító munkájának e verítéke — a náp magasan járt — összefolyt könnyeivel, a néma, hiábavaló könnyekkel, melyeknek sós íze is szomorú. A sírás sosem vidám. És mégis, amikor földet adtak nekik és birtoklevelet, örömében sírt, igen, örömében, a gyönyörűségtől, mely keblét dagasztotta, s arra ösztökélte, hogy tenyerét összecsapja, és végtelen hálaimát mondott az istennek, a Rózsafüzér Királynőjének, meg Szent Máténak, amiért megajándékozták a földecskével. Hát Bueyón? Még mindig ott ült, néha felállt, ágaskodott, feszülten várt, ki tudja, milyen csodára. A nap mind tüzesebben sütött. Gyíkok futkározlak a fatörzseken, a lombos fűz fény-árnyékában; a fákban a föld szomja égett, ágaikat d folyó homokjára hajtották. Hirtelen — Irgalmas Isteni — a távolban tompa dörrenés hallatszott. Aztán csönd támadt. Caiduna rémületében elejtette a nádkést. És annyi ideje sem volt, hogy felkapja. Ojabb hatalmas dörrenés, most már egé-10
