A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-04-09 / 15. szám
tosan fölemelkednek, majd úgy tűnik, mintha újból le akarnának szállni, ám az utolsó pillanatban mégiscsak elinalnak. Egyszerre azonban harsány, éles hang töri meg a csöndet: szárnyaik hasítják a levegőt, s mint vitorlások özöne, lecsapnak a nyugodt víztükörre. A sebesen úszó vadkacsasereg kalapácsszerű fejekkel kémlel körbe-kűrbe, az élénk szemek a környező tájat figyelik. Nem látnak minket, de a ml teleobjektívunk őket Igen. A gácsérok begyeskedve udvarolnak barátnőiknek, tótágast állnak nekik, megmerítik magukat a vízben, nyújtogatják kékeszöld nyakukat, rekedtes hangon hápognak valamit, s egy percre som mozdulnának választottjuk mellől. Úgy látszik, kacsa-nász lesz Itt nemsokára. Ám hirtelen mint ha riadót fújnak, hangos hápogással az egész kacsahad szárnyra kerekedik. Hát ez mit jelentsen? Pár pillanat múlva nagy, röpülő árny jelenik meg a vízen: réti sas árnyéka. A méltóságteljes ragadozó mozdulatlan szárnnyal siklik a fák fölött, egész alacsonyan. Kár, hogy gépünk lencséje nem olyan mozgékony, mint az emberi szem. Gyönyörű fölvétel lenne. Kacsák-szigete Gróf erdész, a nadasdl ligetvllág alapos ismerője hívta föl figyelmünket a Kacsák-szlgetére. — Meglehetősen távol esik — mondta, — de kacsát, azt rengeteget találnak ott. — Számított Is nekünk a félórás evezés, ha Ilyen csodaszép tájon, szinte tméterről-méterre változó díszletek 'közt tehettük meg az utatl Két Duna-ág összefolyásánál, ahol kidőlt fa fekszik keresztül a vízen, kikötjük a nehéz csónakot. Körös-körül, amerre szem ellát, egész kacsa-felhők keringenek. S micsoda ricsajt, micsoda lármát csapnakl Akárcsak valami óriási piac zsibongó sokadalma. Alighogy beérünk az erdőbe, amely félszigetként nyúlik a folya mágak közé, alattunk Ismét ropogni kezd a vékony jégréteg. Lábak dobaja halllk, ágak ropognak, Iszap cuppog. Szarvasok! Két deli agancsos. Teleobjektívunk célba veszi őket, kattan a gép, készl Sikerült? Aligha. Villámgyors vágtával tűntek el szemünk elől. A nád és az erdó mindent eltakar. Így hát a vízpart magas füvében kúszva újból a kacsák felé fordítjuk a lencsét: érdekes képeket ejtünk zsákmányul a röpdöső, úszkáló, hápogó szárnyasokról — gubbasztó, tollászkodó csoportok, vízre sikló párok képeit. A fényképezőgép sötét estig kattog. Vége. Búcsút mondunk a mai napnak. De nem (megyünk még el. Egyszerűen lehetetlen innen távozni, amikor a tüzes nap vérvörösre festi a folyót, amikor a sudár égerfák az éj leszállta előtt még egy utolsó pillanatást vetnek az est fátyla mögül a víz tükrébe, amely fölött egyre nyüzsög a tavaszt köszöntő kacsák serege. Aztán megható csönd terül szét a tájon. Távoli estharang gingallóz csupán,'s olykor fölbúg egy-egy dunai hajó mélabús szavú kürtje. A hangra ébredező bagoly válaszol. Már nem látszanak a kacsák. Csak szárnyuk suhogása s elfojtott hápogásuk jelzi, hogy számukra még nem ért véget ez a nap ... L. K. Jlndro Vlach felvételei ■ -Az áruló jég Hiába akarunk a közelükbe férkőzni, halkan, föltünés nélkül, láthatatlanul: a jég elárul minket. Minden, aminek lába s szárnya van, elfut, elröppen előlünk. Emltt zöld harkályt riasztottunk el, amint épp egy sudár jegenye törzsét kopogtatta. Amott szarkák raja iszkol hanyatt-homlok, majd a nyakukat törik a kusza ág-bogak közt a nagy sietségben. Távolabb — alig vesszük észre — kéthárom őz villan át a színen. Csak némi nesz, meg a jég ropogása jelzi, merre menekülnek. Balra, a magas nádból két szürke gém száll föl esetlenül, s lomhán elhúz a lápvidék fölött. Még a kányák Is megszeppennek a lépteinktől — ott vitorláznak, köröznek a felhők alján, egyre távolabb főiünk. S lépten-nyomon új vadkacsapárok eveznek át az égen. KI tudná meghatározni, melyik fajtából valók?. Olyan gyorsan szállnak. Olykor egy-egy tojó hápog egy nagyot, amit a gácsér rekedten helybenhagy, s már el is tűntek. De a fák koronája fölött újabb szánysuhogást hallunk. Olyan ez, mint valami szakadatlan légi őrjárat, amely jelentést visz a többi kacsának Ittlétünkről, arról, hogy bemerészkedtünk ebbe a kacsa-eldorádóba a Duna-ágak hatalmas árterületén. Minden mozogni tudó élőlény idejében eltűnik a szemünk elől. A kacsák is persze, noha néhány pillanattal ezelőtt még vígan feleseltek egymással valahol egy holt ág nyugodt víztükrén. A jég elárul miniket: messzehangzón ropog a talpunk alatt. Riadó Első kísérletünk kudarcba fulladt; egész nap egyetlen fölvételt sem tudtunk készíteni. De legalább találtunk magunknak Jő búvóhelyet, két folyamág találkozásánál, buja növésű, kusza fák alatt. A kacsákon másnap valamiféle nyugtalanság lesz úrrá. Egyre sűrűbben úsznak a túlsó partra. Messze vannak tőlünk, aligha láthatnak. Ám lehet, gyanítják jelenlétünket. S mert nem érzik magukat tökéletes biztonságban, kisebb csoportokba verődve elröpülnek. Azután megint semmi, csak únott, sokáig tartó várakozás. Egy-két kacsapár ugyan rá-rátelepszik az előttünk elterülő víztükörre, de nem maradnak soká. Elszállnak. Az utánuk jövők szintén. A víz fölött néhányszor egymás után óvaE iil Írdekes a vadkacsdk élete, tkörnyezet, amelyben élnek. A csöndes, tág víztükröket szeretik s az intim, félreeső helyeket. A Duna a maga mellékágaival ideális vidék számukra. Kivált ebben az időszakban nagy a csönd errefelé. Csak a parit ligetek susogását hallani, meg a zavaros vizű folygm zúgását. Itt-ott halászt Is látni a parton, de a vadkacsák a halászokat messzire elkerülik. Minket is kerülnek, pedig fényképezőgépünkkel őket jöttünk megörökíteni. Csakhogy a kacsák a teleobfektivban is bizonyára vadászfegyvert látnak —■ félénken, idejekorán szétrebbennek.
