A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-03-26 / 13. szám
Aztán meg már én is éppúgy gúnyolódtam Danijaron,-és éppúgy nevettem rajta, mint Dzsamila. Zavart különös, állhatatos tekintete, ahogy például az asszonyra nézett, amikor az a vállára vette a zsákot. Hiszen igaz, hogy ebben a zsivajban, tolongásban, ebben a zsibvásárban az udvaron, a rekedten veszekedő emberek között Dzsamila tel is tűnt magabiztos, pontos mozdulataival, könnyed járásával, úgy viselkedett, mintha valahol a tágas, szabad mezőn volna. Valósággal vonzotta az ember szemét. Amikor levette a zsákot a saroglyából, kiegyenesedett, előre hajolt, alá ja csúsztatta vállát, és úgy hátra vetette fejét, hogy előtűnt szép nyaka, és naptól barna hajfonatai majdnem a földet söpörték. Danijar, mintegy véletlenül megállt, és pillantásával egészen az ajtóig kísérte Dzsa milát. Valószínűleg azt képzelte, hogy ezt sen ki sem veszi észre, de én mindent láttam, és nem nagyon tetszett nekem, sőt valahogy sér tette az érzelmeiméit, hiszen úgy gondoltam, hogy ez a Danijar semmiképpen sem méltó Dzsamilához. „Nézzenek oda, még ô is bámulja, a többi ről nem is beszélve!“ — lázadozott egész lé nyem. És fellángolt szívemben a még bennem élő gyermekes önzés meg a féltékenység. Hl szén a gyermekek mindig féltik hozzátartozói kát az idegenektől. Már nem sajnáltam Dani járt, hanem olyan ellenszenvet éreztem iránta, hogy káröröm töltött el, ha kinevették. Hanem egy alkalommal nagyon szomorúan végződött a Dzsamilával közösen kieszelt kópéságunk. A zsákok között, amelyekben a ga bonát szállítottuk, volt egy durva kenderszö vetből varrt, hatalmai, hétpudos zsák is. Ketten általában elboldogultunk vele, egy ember nem bírta volna el. Egyszer a szérűben elhatároztuk, hogy megtréfáljuk Danijart. Felraktuk ezt a hatalmas zsákot is az 8 szekerére, . _ és rádobáltuk a többit. Az útba eső orosz falu• 3 ba érve Dzsamilával beszaladtunk egy Idegen kertbe, leszakítottunk néhány almát, és egész úton azzal szórakoztunk, hogy Dzsamila almával dobálja Danijart. Aztán szokás szerint eléje kerültünk a szekérrel, nagy porfelhőt verve fel. A hegyszoros utáni vasúti átjárónál utolért bennünket — az út le volt zárva. Onnan már együtt érkeztünk az állomásra, és valahogyan teljesen elfeledkeztünk erről a hétpudos zsákról. Csak akkor jutott eszünkbe, amikor már befejeztök a kirakodást. Dzsamila huncutul oldalbai bökött, és Danijar felé intett. A férfi ott állt a kocsin, gondterhelten nézte a zsákot, és láthatólag azon töprengett, mit is kezdjen vele. Aztán oldalt pillantott, és észrevette, hogy Dzsamila fuldoklik a kacagástól, mélyen elpirult — megértette, miről is van szó. — Kösd fel a nadrágodat, különben elveszted félúton! — ingerkedett Dzsamila!. Danijar dühösen ránk pillantott, de mire feleszméltünk, már végighúzta a zsákot a szekér alján, ráállította a szélére, leugrott, félkézzel tartotta a zsákot, majd a hátára döntötte és elindult vele. Először úgy tettünk, mintha semmi különös sem volna ebben. A társaink meg éppen nem is vettek észre semmit, megy egy ember zsákkal a hátán, ugyanúgy, mint a többi. De amikor Danijar odament a feljáróhoz Dzsamila utólérte. — Dobd le a zsákot, csak tréfáltam! — Félre az útból! — mordult rá a férfi, és elindult a pallón. — Nézd, viszi! — szólalt meg Dzsamila mintegy mentegetőzve. Még mindig nevetgélt, de a nevetése valahogy kényszeredetten csengett. Látszott, hogy Danijar erősebben támaszkodik a sebesült lábára. Hogyhogy előbb nem gondoltunk erre? Mindmáig nem tudom meg bocsátani magamnak ezt az ostoba tréfát, mert hiszen én találtam ki az egész szamárságot. — Fordulj vissza! — biztatta Dzsamila nyugtalanul nevetve. De Danijar már nem tudott visszafordulni, emberek mentek mögötte. Tulajdonképpen nem is emlékszem, mi történt azután. Láttam az irdatlan zsák súlya alatt görnyedező Danijart, láttam mélyen lehajtott fejét és összeharapott száját. Lassan megy, óvatosan húzza sebesült lábát. Minden újabb lépés nyilvánvalóan olyan fájdalmat okoz neki, hogy a feje belereszket és egy másodpercig mintha megmerevedne. És minél feljebb halad a pal lón, annál erősebben imbolyog jobbra-balra. A zsák súlya ide-oda húzza. * Félelmemben és szégyenemben kiszáradt a torkom. Rémülettől dermedten egész lényemmel éreztem testének súlyát és a sebesült lábába nyilaló elviselhetetlen fájdalmat. Amikor ismét megingott és a feje megreszketett, szemem előtt forogni kezdett a világ, elsötétült, és a talaj kicsúszott a lábam alól. Arra tértem magamhoz az ájulásból, hogy valaki hirtelen megszorítja a kezem, de olyan erősen, hogy a csontjaim ropogtak belé. Nem ismertem meg rögtön Dzsamilát. Falfehér volt, szemét kimeresztette, pupillája óriásra tágult, ajkén pedig még ott remegett az iménti nevetés. Most már nemcsak mi álltunk a palló alján, hanem minden jelenlevő, még az átvevő is odafutott. Danijar még két lépést tett, meg akarta igazítani a zsákot a hátán, és lassan térdre ereszkedett. Dzsamila eltakarta a szemét. — Dobd le! Dobd le a zsákot! — kérleli. De Danijar nem dobja le a zsákot, bár rég ledobhatta volna a pallóra oldalt, hogy le ne üsse a lábáról a mögötte haladókat. Meghallva Dzsamila hangját, nekilódult, kiegyenesíti a lábát, még egy lépést tesz, aztán ismét meginog. — Dobd már le, te megveszekedett — ordít rá az átvevő. — Dobd le! — kiáltják az emberek. De Danijar most is állva marad. — Nem, nem dobja lel — suttogja valaki mély meggyőződéssel. És úgylátszik mindenki megértette — azok is, >akik mögötte haladtak a pallón, és azok is, akik lenn álltak —, hogy nem olyan egyszerű a dolog, ő bizony le nem dobja a zsákot, ha csak le nem zuhan vele együtt. Halálos csend támadt. A fal mögött, odakünt élesen füttyentett egy mozdony. Danijar pedig ímbolyogva, szinte kábán megy felfelé az izzó vastető alatt, meghajlik alatta a deszkapalló. Minden második lépésnél megáll, mert elvesztette az egyensúlyát, de aztán újra összeszedi az erejét, és megy tovább. A mögötte haladók próbálnak igazodni hozzá, és szintén megállnak. Ez kimeríti őket, kiesnek az ütemből, de senki sem lázong, senki sem szidja. Ogy mennek az emberek a terhükkel, mintha láthatatlan kötéllel volnának összekötve, mintha veszélyes, csúszós ösvényen járnának, ahol mindegyikük élete a másikétól függ. Egyetértő némaságukban és egyforma imbolygásukban egységes nehéz ritmus érződik Egy lépés, még egy lépés, Danijar mögött, és megint egy. Milyen együttérzés és könyörgés látszik annak a katonafeleségnek a tekintetében, aki a nyomában halad, összeszorítja ajkát! Az ő térde is roskadozik, de a férfi miatt aggódik. Már csak egészen kevés volt hátra, hamarosan véget ér a palló lejtős része. Danijar azonban megint megingott, sebesült lába már nem engedelmeskedett, neki. Még lezuhan, ha nem ereszti el a zsákotl — Fuss! Tartsd hátulról!. — kiáltja oda nekem Dzsamila, és maga is ösztönösen kinyújtja a kezét, mintha ezzel is segíthetne Danijarnak. Nekilódultam felfelé a pallón. Furakodva az emberek és a zsákok között, elértem Danijart. Rám pillantott a könyöke alól. Elsötétült, nedves homlokán kidagadtak az erek, vérrel elöntött szeméből sütött a gyűlölet. Meg akartam emelni a zsákot. — Takarodj inneni — hörögte fenyegetően és nekiiramodott. Amikor Danijar zihálva, sántítva lejött, a keze úgy lógott, mint egy ostor. Mindenki némán utat engedett neki, de az átvevő nem tudta türtőztetni magát és rákiáltott: — Mi lelt, te legény, megbolondultál? Hát én talán nem vagyok ember, nem engedtem volna meg neked, hogy lent szórd ki? Miért cipelsz Ilyen zsákokat? — Az az én dolgom — felelte csendesen Danijar. Kiköpött oldalt, és odament a kocsihoz. Nem mertünk felnézni. Szégyeltük magunkat és mérgesek voltunk, amiért Dgnljar ennyire szívére vette ostoba tréfánkat. Egész éjjel némán hajtottunk. Danijar ezt természetesnek érezte. Így aztán nem is tudtuk haragszik-e ránk. vagy már el is felejtett mindent. De a szívünk nehéz volt, gyötört bennünket a lelkiismeretfurdalás. Reggel, amikor a szérűben rakodtunk, Dzsamila fogta azt a szerencsétlen zsákot, rálépett a szélére. A zsák recsegve szakadt szét. — A fene vigye el ezt a dögöt! — vágta oda az elképedt mázsátónő lábához. — És mondd meg a brigádvezetőnek, hogy máskor ne dobjon ide ilyent! — Mi az? Mi van veled? — Semmi! □ Másnap Dzsamila egész nap nyomát sem mutatta annak, hogy meg volna sértődve. Ogy viselkedett, mint máskor, hallgatott, csak a szokottnál jobban sántított, különösen, mikor zsákot hordott. Előző nap felszakadhatott a sebe. És ez folyton emlékeztetett bennünket, hogy vétkeztünk ellene. Ha elneveti magát, vagy tréfálkozik, megkönnyebbülünk, és talán el is felejtjük az előző napi nézeteltérést. (folytatjuk)
