A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-03-05 / 10. szám
róság is megtisztelte, mégpedig az akkoriban csak a nagy embereknek kijáró megbecsüléssel: mentesítették a fürdő-taxa és a „promenádzene" díjának fizetése alól. A költő jóleső örömmel fogadta a városi tanács döntését, de megelégedett az iránta kifejezett megbecsülésnek erkölcsi oldalával s a hírhozókat arra kérte, hogy a nekik < átnyújtott összeget fordítsa az elöljáróság az arra rászorulók istápolására. Karel Nejdl, a Karlovy Vary-i Arany-tisztelő, oly megkapó kedvességgel, csodálatos ihletettséggel prezentálta a költő karlsbadi élettével, kapcsolatos tucatnyi, tán tucatszor-tucatnyi forrásból összegyűjtött mese fonalát, hogy bennem, a hallgatóban olykor az az érzés lett úrrá, mintha ez már benne kortárs-éiménybeszámolóként kapna szárnyra. Figyeljék csak, egy további mondatát idézem, hogy a költő nagy emberségéről tegyen hitet, mintha csak a mába hozná Arany Jánost, vagy maga lépne vissza a múlt század hetvenes éveibe: — És micsoda elbűvölő nagyapa, kisunokájának, Piroskának, innen küldi borítékban az előzőleg gondosan kikészített, lepréselt virágokat, az itteni erdők s mezők üdvözletét. Hogy dicsekedhetett, hogy büszkélkedhetett a gyerek, ezt nekem küldte Csehországból a nagyapám! , És befejezésül még egy élmény. Már órák telhettek el, senki sem zavarta beszélgetésünket. Ojabb terveiről s tervei valóraváltását előmozdító munkásságáról mesélt. E közben emlegette Móra Ferencet is, aki két ízben járt a harmincas évek elején Karlovy Varyban. Jegyzeteit láttam Mórával kapcsolatban. Megmutatta könyvtárában a Móra köteteket. De jó is lenne, ha az ily fajta emberek, lelkes magvetők, fizetséget, s még tán jó szót sem váró, emberségre tanító, hétköznapjainkat szebbé tenni akaró, lelkesedni és lelkesíteni tudó, az egymást összekötő, egybekapcsoló, s nem az egymástól eltávolító gondolatok éltetői a népek országútjainak mindkét oldalán egyre sokasodnának. S hogy ezek az óhajok, vágyak, visszhangra találtak bennem, vagy tán ezt kö vetően, amikor már a házigazda többszáz darabból álló, múltszázadbeli s századeleji réz karcgyűjteményét lapozgattam a szomszéd szó bábán halk neszre lettem figyelmes. Karol Nejdl is. — Hogy elszalad az idő — mondta nevetve, csodálkozva s aztán magyarázatként hozzátette még. — Megjött a feleségem az ebéddel, ez arra vall, hogy dél elmúlt. — S mert látta arcomon zavaromat, sietve hozzátette, azért csak nyugodtan maradjon. Aztán meg jó is. hogy Pavel Vilikovský A halál A zápor leteperte. Leteperte, mint a füvet, mint az át porát. A falhoz szorította az eresz alá. Kíváncsi fejét bedugta az ajtón. Éppen megjöttek a mezőről. De maguk sem igen tudták, miféle mező ez: csupa szikla. Szikla szikla hátán. Hazafelé a templom mellett, a krumplivermek mellett jöttek. Most körSlüIték az asztalt, és tejet vacsoráztak. Kíváncsi fejét bedugta az ajtón. Jó estét. Mamátok nincs itthon? Nincs. Behúzódok a csűrbe, nézzétek, hogy zuhog az eső. Jól van? Végignyúlt a szalmán, keze a tarkója alatt: egy esőcsepp az orrára hullt. Arra fel a gyalogúton, a kertek alatt, az erdőn át, szikláról sziklára, mindig csak felfelé. Cing, cing, potyognak az érmék, az icipici vízcseppek. Ha most elszunnyadnánk, milyen lenne az álmunk. Tűz emésztene, vagy fűben, libák közt heverésznénk? Mezítelen lábbal a Vágón át. Mezítelen agygyal a Vágón át, éles sziklákon át, a tegnapon át, az életen át. Elemészt-e mindent a tűz? Ne játsszunk vele. Itt valaki halkan lélegzik. Talán a ház? Jaj, istenem, gyerekek, miért engedtétek Ide? Tudjátok ti, kiféle-miféle? Jaj, gyerekek, gyerekek. Az asszony mezítelen lábát nem sérti az megjött a feleségem, mert Aranynak egy igen becses verséről bizony majd elfeldkeztem. Azt hiszem, minden karlsbadi asszony-feleség a költők fejedelmének tartaná őt, ha ismerné ezt az írását, meg ha még azt is tudná, hogy benne Arany a távolból házasságának harminc éves jubileuma alkalmából köszöntötte feleségét. Olvassa csak, s gyönyörködjék benne — mondta — én, sajnos, csak nyersfordításban ismerem... de így is szép. Nőmhöz Ezernyolcszázharminckilencz — Irtuk már e levelet: Harmincz éves, Julim édes! Lelki frigyem teveled. Ifjú voltál, ifiá voltam, Árva voltál, én szegény: Nem volt messze olyan összeillő pár a földtekén. Meghatnak e sorok, s különösen azért, ahogy s amilyen összefüggésben elém kerültek. Karel Nejdlt e versre feleségének megjelenése emlékeztette ... talán valami gondolatbeli vagy érzésbeli összecsapás: ... „nem volt messze olyan összeillő pár a földiekén.“ Szerettem volna megkérdezni. Nem tettem, Inkább így szóltam hozzá: — Mit mondana befejezésül? — Befejezésül? Amikor a beszélgetést kezdtük s korom felől érdeklődött s megkapta válaszomat, bár igazán nem illik rám, mégis fiatalnak mondott. Lehet, hogy így van s ha így, úgy azt a munka teszi. Előttem még annyi munka van, hogy szinte hihetetlen és ez... ez a munka tesz fiatalossá. Aztán meg arra szeretnék megfelelni, hogy mi érlelte bennem az Arany, vagy Jean de Carro, vagy más itt járt külföldi nagyság iránti szeretetemet, megbecsülésemet. Egyszerű! Az ember csak úgy kívánhatja másoktól, hogy népét s népének nagyjait megbecsüljék, ha ugyanezt másokkal szemben maga s népe számára kötelességül teszi. — Szeretne-e valamit elérni? Szeretné, ha valami vágya teljesülne? — Idős embernek ne legyenek elérhetetlen álmai! — Mégis, — elérhető, — mondjuk Arany kapcsán? — Nem jártam még Magyarországon, pedig sokszor szerettem volna még közelebbi ismeretségbe kerülni Arany Jánossal — igen — a „*«*>" múzeumban, ahol egy üvegszekrényben nyolc karlsbadi ivópoharat őriznek. NAGY JENŐ üvegcserép. Kendő a homlokában, talpával meggyúrta az út sarát. Szomszédasszony, nincs-e itthon az urad? Legalább te gyere át, hogy ne magam legyek. Ki tudja, kiféle-miféle. Akkor hát jó estét. A gyerekek mondták ... Rájött az eső. Későre jár, nézze csak, ak kora a sötétség, ha az ember beleböki az ujját, ki se húzza többet. Ez a szalma is megfelelne. Ne félj, szomszédasszony, nem idegen ő. Jó ember a mi fiunk. Honnan jött? Lentről. Messziről. Messziről. Igen. Messziről. Megyek, csak úgy. Nagyon szép itt az élet. Szép, de nehéz. Itt a szalmán nem alhat. Nálunk széna is van. Jöjjön, tejet is adok, nem hagyom éhen. Csöpög az eresz, befut a gallér alá. Itt valaki halkan lélegzik. Talán az erdő. Szép, de nehéz. Nehéz, majdnem konok. Most fejtem ki a tejet. Igyák csak. Ilyet már rég nem ivott. Nem is emlékszem már. De mégis, egész halványan, egy igen-igen régi nótára. A szalonnából is vágjon. Ne szégyelje ma gát. Szép, de nehéz. Vászoncipőbe dugott lábbal, trágyával a hátukon, harmincszor egymás után. Nehéz. Szép? Kedves hallgatóim, a Központi Anyakönyvi Hivatal előszobájában vagyunk, ahol nagy számban jelennek meg férfiak és nők házasodás szempontjából, hogy előkészítsék egymást az örök boldogságra, az emberi kor legvégső határáig __Abban a szobában, ahol most vagyunk, vőlegények és menyasszonyok sokasága várakozik, és érdekes megfigyelni, ugyanannyi vőlegény van, mint amennyi menyasszony... No, de persze, akad itt jócskán tanú, rokon és egyéb funkcionárius; valóságos nagyüzem ez, egyesek csak most készülnek bemenni, hogy megesküdjenek, mások már jönnek kifelé, ezek készen vannak ... Itt a közelemben, látok egy fiatal jegyespárt, amint türelmetlenül várnak a A boldogság boldogságra. Nosza, menjünk oda hozzájuk, és tegyünk fel nekik néhány tapintatos kérdést: — Kedves férjjelölt, szeretnénk, ha elmondaná a Rádió hallgatóságának, miért akar megnősülni, és miért pont ezt a nőt veszi el, miért nem egy másikat? — Hát ugyebár azért, mert őtet szeretem . . . — Nagyon helyes! És most kérdezzük meg az irulő-piruió kis menyasszonyt, ő is szereti-e ezt a kótyonfittyet? — Nagyszerű! Ez a jó házasság, ha kölcsönösen szeretik egymást. Mert vannak olyan házasságok, ahol a férfi részeges, és veri a feleségét, az asszony pedig fűvelfával csalja az urát. Ezek bizony, nem jó házasságok... De maga, ugye, nem részeges, kedves .. . hogy is hívják? Pozdo'rja István. Nem vagyok részeges. — Nem is szép az. Mert ugyebár egy-két pohár jő bor iflég nem a világ, de amikor valaki négykézláb mászik, az már csúnya dolog. De hát reméljük, erre nem is lesz ok, mert az asszonyka hűséges lesz, és net» Timi n ■unni...........................i ~m ................... S ha megkondulnak a harangok, mi az első szavuk? Tűz? Beesteledett. A mi fiúnk. Így mondták, így hallottuk. Tudja, a szomszédasszony megijedt, hátha valami betyár. Maga van, az ura meghalt, még tavaly. Lám, milyen világos van! A széna meg csábít, húz lefelé a földre, néni. Ez itt a lányunk. Anička. Szép. (Szép, de nehéz). Mondd csak, Anička, hol dolgozol? Gyárban, a városban. Hát maga? Remélem, tegezödni fogunk! Hát te? Hát te? Én most csak úgy éldegélek, városról városra Megkérdezték tőlem: Rövid, boldog életet akarsz-e, vagy csak olyan hosszút? Éa rövidet és boldogot akarok. Mindenkitől megkérdik? Mindenkitől. A szem ezt látja: kemény lóca. Kemény, de szép. Fületlen csupor, az ablakon macska, fából faragott Krisztus az ajtó fölött. A szem ezt látja: faforgács a kemencénél. Messziről jött? Messziről. Pozsonyból. Milyen ott az élet, Pozsonyban? Olyan, mint máshol. Egyik nap a másik után. Mondják, épül a vár. A vár. Igen. Kész a tető, készek az ablakok. Az élet, mint máshol. Nem nehéz, de nem is szép. Olyan, mint máshol. Kiment az udvarra, nedves lett a Iába, de nem a harmattól, hanem az esőtől. Csuporból ivott. A néni kijött a lépcsőre, magához intette, A mi Anicskánkkal csak úgy lassabban, csendesebben beszéljen. Bevonult az ura, és most kiűzése
