A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-02-26 / 9. szám

.Hízelgett nekem a brigádvezető dicsérete, meg hogy úgy tanácskozik velem, mint felnőtt férfival. Aztán meg rögtön elképzeltem, milyen jó lesz Dzsamilával együtt járni az állomásra. Komoly arcot vágtam, és azt mondtam anyámnak

— Semmi baj sem lesz! Tán megeszik a farkasok, ugyan már! — s mint az igazi kocsisok; fontoskodva sercintettem egyet, és magam után húzva az ostort, méltóságteljesen himbáltam a felsőtestem.

— Nézzenek oda! — ámult el anyám, és egy pillanatig mintha megörült volna, de rögtön mérgesen fölkiáltott; — No, majd én mutatok neked farkast, értesz is te ehhez, te mindentudó!

— Hát ki értene hozzá, ha ő nem? — Hiszen ő a két család dzsigitje, büszke lehet rá! — szállt síkra mellettem Orozmat, de közben aggodalmasan sandított anyámra, mintha attól tartana, hogy megint megmakacsolja magát, és mivel nem tudott mit mondani, zavartan elmosolyodott.

Anyám azonban most sem ellenkezett, csak mintha hirtelen elcsüggedt volna, mélyet sóhajtott:

— No, szép kis dzsigit ez, gyerek még, szegényke, és mégis a munkában veszkődik éjjelnappal ... A ml kedves, Igazi dzsigitjeink, isten tudja, hol vannak... Üres lett a házunk tája, akár az elhagyott tábor ...

Én már mentem tovább, nem hallottam, mit mond még anyám. Menet közben rácsaptam ostorommal a ház sarkára, hogy csak úgy szállt a por. Nem viszonoztam húgocskám mosolyát, aki tenyérével pacskolva, vályogtéglát vetett a*z udvaron, csak fontoskodva felléptem a tornácra. Ott leguggoltam, és kényelmesen megmostam a kezemet, korsóból öntöttem rá a vizet. Aztán bementem a szobába, és megittam egy csésze aludttejet, a másodikat meg rátettem az ablakpárkányra, és kenyeret aprítottam bele.

Anyám és Orozmat még mindig az udvaron álldogált. Csakhogy már nem vitáztak, hanem nyugodtan, csendesen beszélgettek. Alighanem két bátyámról folyt a szó. Anyám sűrűn törölgette közben dagadt szemét ruhája ujjával, és elgondolkodva bólogatott, mintegy válaszul Orozmat szavaira. Láthatólag vigasztalta a brigádvezető. Anyám ködös tekintettel nézett va-Gyurák Éva rajza

lahdvá, a fák fölött, a messzeségbe, mintha azt remélné, hogy ott meglátja a fiait.

Ügy elfoghatta a szomorúság, hogy végül is elfogadta Orozmat ajánlatát. Az pedig örült, hogy elérte, amit akart, ráhúzott ostorával a lóra és gyorsan kiügetett az udvarból.

Persze, akkor még sem anyám, sem én nem sejtettük, hogy mi lesz a vége ennek.

Egy pillanatig sem kételkedtem, hogy Dzsamila elboldogul a kétlovas szekérrel. A lovakhoz értett, hiszen csikós lánya volt, a Bakair nevű hegyi faluból. A mi Szádikunk is csikós volt. Egyszer tavasszal a lovasversenyen alig tudta megelőzni Dzsamilát. Igaz volt-e, vagy sem, de azt beszélték, hogy az elkeseredett Szádik ezek után megszöktette a lányt. Mások meg azt állították, hogy szerelemből házasodtak össze. De akárhogy történt is, mindössze négy hónapig éltek együtt. Aztán kitört a háború, és Szádikot behívták katonának.

Nem tudom, mivel magyarázzam, talán azzal, hogy Dzsamila gyerekkorától fogva hajtotta apjával együtt a ménest — hiszen egyetlen gyermeke volt az apjának, egy személyben fia is meg lánya is —, elég az hozzá; hogy jellemében férfias vonások is rejtőztek, érdes volt, sőt időnként durva is. Kitartóan dolgozott, férfi módra. Békében élt a szomszédasszonyokkal, de ha feleslegesen felingerelték, nem maradt adósa senkinek, szitokkal válaszolt, sőt előfordult az is, hogy megcibálta valakinek a haját. A szomszédok nem egyszer panaszkodtak; „Miféle menyük van maguknak? Alighogy átlépte a küszöböt, és máris hogy forog a nyelve! Nincs benne tisztelet, nincs benne szemérem!“

„Az a jó, hogy ilyen! — felelte erre anyám. —- A mi menyünk szereti mindenkinek szemébe mondani az igazságot. Jobb ez, mint köntörfalazni és alattomban csipkelődni. Mások úgy viselkednek, mintha kettőig sem tudnának számolni, olyanok, mint a záptojás: kívülről tisztának és simának látszanak, de belül büdösek, jobb, ha az ember befogja az orrát .. .1“

Apám és fiatalabb anyám sohasem bántak olyan szigorúan és házsártosan Dzsamilával, mint ahogy az apóstól és anyóstól várható iett volna. Kedvesek voltak hozzá, szerették, és csak egyetlen dolgot kívántak tőle: hogy hű legyen Istenhez és a férjéhez.

Megértettem őket. Négy fiút adtak a hadseregnek, de Dzsamila volt az egyetlen menyük a portán, vele vigasztalódtak, és ezért ked- • vélték annyira. Anyámat azonban nem értettem. Nem olyan fajta ember volt, aki könnyen megszeret valakit. Parancsolásra termett, szigorú természetű volt az én anyám! A maga törvényei szerint élt, és soha nem változtatott rajtuk. Mihelyt eljött a tavasz, minden évben felállította az udvaron nomád jurtánkat, amelyet apánk még ifjúkorában készített, és borókával megfüstölte. Minket is szigorúan nevelt a munka szeretetére és az öregek tiszteletére. A család minden tagjától feltétlen engedelmességet követelt.

Dzsamtláról azonban már a megérkezése utáni első napokban kiderült, hogy nem olyan, amilyennek a menynek lennie kellene. Igaz, hogy tisztelte az öregeket, hallgatott rájuk, de sohasem hajtott fejet előttük, bár nem is tett epés megjegyzéseket a hátuk mögött, mint- a többi menyecske. Mindig egyenesen megmondta, amit gondolt, nem félt kimondani a véleményét. Anyám gyakran egyetértőén helyeselt neki, de a döntést fenntartotta magának. Azt hiszem, hogy az egyeneslelkű és igazságszerető Dzsamilában anyám magához hasonló embert látott, és titokban arról áb rándozott, hogy egykor majd a saját helyére állítja, ugyanolyan erélyes gazdasszonyt, családfőt csinál belőle, a házi tűzhely őrzőjévé neveli.

— Hála Allahnak, leányom — oktatta anyám Dzsamilát —, tekintélyes, áldott családba kerültél. Nagy szerencse ez számodra. Mert ez az asszony i szerencse: gyereket szülni, meg jólétet teremteni a házban. Hálaistennek, minden a tiéd lesz, amit mi öregek szereztünk, hiszen nem vihetjük magunkkal a sírba. Ámde a szerencse csak amellett tart ki, aki vigyáz a lelkiismeretére és a becsületére. Ne feledkezz meg erről, .jól jegyezd meg magadnak!

És mégis volt valami Dzsamilában, ami zavarba hozta két anyósát. Túlságosan leplezetlen volt a jókedve, akár a kisgyermeké. Olykor minden látható ok nélkül nevetni kezdett, méghozzá harsányan, boldogan. Ha a munkából hazatért, nem bejött, hanem berohant az udvarra, átugrott az öntözőárkon. Se szó, se beszéd, átölelte és csókolgatni kezdte hol az egyiket, hol a másik anyósát.

Aztán énekelni is nagyon szeretett Dzsamila, folyton dűdolgatott valamit, nem zavarta az idősebbek jelenléte. Mindez persze eltért a hagyományos elképzeléstől, amely családunkban kialakult arról, hogyan kell viselkedni a fiú feleségének, de mindkét anyós azzal vigasztalódott, hogy majd lehiggad idővel, hiszen hát fiatalság bolondság, mondogatták. Én azonban el sem tudtam képzelni Dzsamiláná! tökéletesebb lényt a világon. Boldogok voltunk, ha együtt lehettünk, minden ok nélkül tudtunk kacagni és fogócskáztunk az udvaron.

Dzsamila csinos volt. Termete karcsú, délceg, a haja egyenes, kemény szálú, két szoros, nehéz fonatban viselte. Fehér fejkendőjét ügyesen kötötte fel, kissé ferdén a homlokába húzta, nagyon jól festett rajta, és szépen beárnyékolta sima, napbarnított arcbőrét. Ha nevetett, ifjúi tűz ragyogott fel kékesfekete, mandulavágású szemében, és ha váratlanul énekelni kezdte a csípős, aulbeli gúnydalokat, szép szeme huncutul, tnenyecskésen villogott.

Gyakran észrevettem, hogy a legények szeme, különösen a frontról hazatért katonáké, megakad rajta. Dzsamila szerette a tréfát, de azért alaposan megleckéztette, oki megfeledkezett magáról. Engem azonban bántott az ilyenfajta tréfálkozás. Féltékeny voltam rá, mint ahogyan a fiatalabb fiú általában féltékeny a nővérére, és ha észrevettem, hogy fiatalemberek forgolódnak Dzsamila körül, igyekeztem valamiképpen megzavarni őket. Fontoskodva jöttem-mentem körülöttük, és olyan dühösen néztem rájuk, mintha azt mondanám: „Itt ugyan ne gágogjatok! Ez az asszony a bátyám felesége, és ne higgyétek, hogy nincs, aki síkraszáíljon érte!“

Ilyenkor szándékos fesztelenséggel próbáltam belekapcsolódni a beszélgetésbe [és ez vagy sikerült, vagy egész rosszul sült el), igyekeztem kinevetni az udvarlóit, ős ha próbálkozásom kudarcot vallott, elvesztettem az önuralmamat, és vadul fújtam, mint a bika. A legények hangosan kacagtak:

— Ejha, nézzenek csak oda. No lám, nemhiába az ángyikája Dzsamila, ő is mulatságos fickó, nem is tudtuk!

, Türtőztettem magam, bár tudtam, hogy elárul égő fülem, és a sértéstől könny szökik a szemembe. De Dzsamila, az ángyikám, megértett engem. Alig tudta visszatartani a kitörni készülő nevetést, de komoly arcot vágott:

Azt hiszitek, hogy a sógornők afféle útszéli virágok? — mondta a legényeknek, kihúzva a derekát. — Lehet, hogy nálatok így van, nálunk azonban nem! Menjünk, kis sógor, az ördög vigye el ezeket! — És büszke testtartással, kevélyen felvetett fejjel, kihívóan megrántotta a vállát, elindult velem, némán mosolyogva.

Bosszúságot meg örömet is láttam a mosolyában. Lehet, hogy azt gondolta magában: „Ej, te ostoba! Ha ki akarok törni, ki tartana vissza? Futhat utánam az egész család, akkor sem értek utol!“ Ilyenkor bűntudatosan hallgattam. Irigyeltem Dzsamilát, istenítettem, büszke voltam rá, hogy az ángyom, büszke voltain a szépségére és független, szabad egyéniségére. A legbensőségesebb barátok voltunk, semmit nem titkoltunk el egymás előtt.

Folytatjuk

I