A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-01 / 1. szám

Befordulunk az egyik házba, hogy közelebbről is megnézzük ezt a borfői nevezetességet. Sorba benyitunk az ajtókon, bekukkantunk a konyhába, szobákba, kamrába, pajtába, minden tárvanyitva, de egy lelket sem látni semerre. Wágner bácsi megmondja, hogy ez a helyi szövetkezet agronómusának otthona. Nem tudom már most, vajon az agronómus bizalma a községbeliekben, vagy pedig nem-törődöm feledékenysége nagyobb-e, hogy Így tárva-nyitva hagyja a házát. Nekünk, mindenesetre másmerre kellett fordulnunk, ahol a háziakat is otthon találjuk.

Így kerültünk Obertik nénihez, aki szívesen betessékelt a szikla-lakásba. Aki csak a képet nézi, amin a nagymama kisunokájával a barát-Borfö

Sziklafalba vájt lakások

Léva északi határán túl, a Nyúl-völgyben kanyargós út vezet Szántó irányába. Ennek a kígyózó útnak van egy szinte észrevétlen elágazása, amely mellett háromszor is elmentünk, mig rátaláltunk, rátértünk, s eljutottunk Borfőre. A falucska annyira kiesik a forgalomból, s a minden oldalról körülvevő dombok annyira elrejtik, hogy az utóbbi időkig fehér foltként szerepelt a riporterek térképén. Mostanában aztán egyszerre felfedezték s a jelentéktelen kis mellékúton egyre gyakrabban futnak újságírók, rádiósok, s a tévé kocsijai, még külföldi rendszámmal is.

A korán alkonyba hajló téli délutánon a csendes behavazott falut festőnek is érdemes lenne látnia. Állok, gyönyörködöm, úgy érzem magamat, mintha egy karácsonyi vagy újévi képeslap közepébe pottyantam volna bele. Aztán mozgás bontja meg a képet. Az úton feltűnik egy emberi alak. Bevárom és tőle kérdezősködöm.

— Megtudná-e mondani, merre találom meg a borfűi szikla-lakásokat?

— Amiket a homokkőbe vájtak? Megmutatom én, tessék csak jönni, itt van nem messzi, láthat akárhányat.

Kiderül, hogy a legjobb vezetőre akadtam, akinek magának is sok köze van a homokkőhöz, mert Wágner bácsi kőfaragó mester volt s a falunak dőlő homokdombokat s magát az anyagot úgy ismeri, mint itt senki más.

Keskeny kaptatón megyünk felfelé, amelynek két oldalán a házacskák összehajolva, egészen közelről bámulnak egymás szemébe, s a kerítések mögött az udvarok mélyén elénk tárul a látvány, amelyért jöttem. Az udvar végét meredek kőfal zárja el, jóval az apró házak teteje fölé magasodva, s a kőben ajtó, ablakok sora, néha még emeletesen is. Sohasem látott, s különössége folytán egészen megragadó kép.

Mikor jöttek a kutyafejü tatárok ...

Wágner Gyula köfaragúmester