A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-01 / 1. szám

Kovács Gáspár:

Tegnap ismét dührohamot kaptam a Cipőjavító Intézet Gyorstalpaló Ügyosztályán, mert visszaéltek a bizalmammal. Megint használhatatlanná javították a cipellőmet.

A szólás mondás arra int ugyan, hogy „halottról jót, vagy semmit“, én azonban nem hallgathatom el az ügyet, csak úgy egyszerűen, a megsemmisült cipőm iránti kegyeletből.

Igaz, hogy e derék lábbeli tiszteségben — becsületben megérte már a matuzsálemi kort, fél esztendeig nyűttem nap, mint nap, órákhosszat loholtam és ácsorogtam benne, elvesztése fölötti bánatom azonban mégis boszszúért kiált a cipőügyekben legfelsőbb illetékesekhez. Értsék meg, kérem: szép formájú, kreol bőrű, puha és kényelmes cipőcske volt a kérdéses lábbeli — kitartó, engedelmes és hűséges. Amíg talpon voltam, szinte együtt élt, együtt működött velem, az éjszakai nyugodalom idején pedig ágyam alatt őrködött álmaim felett. Nem gyengélkedett, nem nyűgnsködött soha — egy szép napon azonban levált a talpa ľ..

A Cipőjavító Intézetben azonnal és készségesen elvállalták a javítást, amikor azonban „megjavított“ állapotban viszont láttam, dührohamot kaptam. Éppúgy tönkretették, használhatatlanná szegecselték, mint fél évvel, illetve egy esztendővel ezelőtt megboldogult elődeit, vagyis a szüleit és a nagyszüleit. Papucsesá lapított, szánalomra méltó bőrzacskót nyomtak kezembe, a nemrég még divatos félcipő helyett. A bélésbe ragaszjott, meg a birtokomba lévő azonossági ikerszámok, s később a jobb lábam csalhatatlan tyúkszeme igazolták a leadott és a visszakapott cipő azonosságát.

— De hová tűnt a sikkes formája? Miért tömpült el pisze orrocskája, s mi okból pocakosodon meg karcsú, nyúlánk törzse?

— 0 kérem, ha valami egyszer elválik a bőrtől, azt az Isten se ragasztja vissza többé, azt már csak szögelni lehet — mondta a szakjavító, s követelte rajtam a javítás hivatalos árát. És lassú észjárásámon szánakozva megmagyarázta azt is, hogy amit egyszer istenigazában megszegelnek, az rögtön kimegy a formájából.

Amikor jóhiszeműen megígértem, hogy a jövőben csakis szögeit talpú új cipőt veszek, egyszerűen letegeztek. Kis butuskának, tájékozatlan apafejnek becézett az összecsődült gyorstalpaló csoport, s bizalmasan kioktattak a gyorstalpalás lényegéről, és kulisszatitkairól. Nehogy azt higyjem, hogy... I Mert ugyebár: ha a ragasztott talpat leválása után nem lehet visszaragasztani, akkor csakis szögelni lehet! De ha a szögeit talp válik le, azt sem lehet visszaragasztani. Tehát: mindig csak szögelni kell! És csakis nagyfejű vasszöggel, mert a cipőiparban a faszögkorszak már régen a múlté. Sőt: napjainkban, a rohamosan fejlődő technika korában már lassan a vasszöget is kiszorítják majd a plasztikus anyagok . . .

Mondom, dührohamot kaptam.

Talán csak azért nem ütött meg a guta, mert a javítómester jóságos arcának láttára eszembe jutott a „Homo sapiens“ kiállítást propagáló plakát. Hirtelen rádöbbentem, hogy szerencsétlenségemben mégiscsak szerencsés vagyok, Homo sapiens — gondolkodó ember! Két lábon járó. Mert mi volna ha négy lábon járnék, s egyszerre két pár cipőmet talpalnák tönkre?

Megkönnyebülten felsóhajtottam:

— Ah, mi lett hát azzal a megbízható jő csirizzel?

Komor, ünnepélyes arcot vágtak a javítóintézet alkalmazottai, s hümmögve ócsárolták a cipőipar rég eltemetett kapitalista maradványait.

Titokban azonban a könnyeiket törölgették.

Félreértés ne essék, bizonyos vagyok benne, hogy nem a kapitalizmust siratták, hanem valami jő, megbízható, valóban ragadós ragasztóért sápítoztak ők is, velem együtt.

Ma reggel új, csaknem hét nyelven beszélő félcipőt vásároltam. Ismét ragasztott talpút. És nem is volt drága. Sőt: annyira olcsó, hogy ha fél esztendeig kitart, utána már nem is érdemes megjavítani. Félévenként új cipőre, is telik — az új pedig mégis csak új.. .

ürömöm azonban csak néhány óráig tartott. Ebéd után ugyanis levált az új cipőm talpa. Ki tudja, mi okból — talán többet ettem a kelleténél, és súlyosabb lett a testem.

A cipőboltban megvigasztaltak. Megígérték, hogy azonnal visszaküldik a hibás árut a gyárba, s ott majd díjmentesen visszaragasztják a rakoncátlan cipőtalpat. Persze, az volt a feltételük, hogy mutassam fel a cipővásárláskor kapott számcédulát.

Átkutattam a zsebeimet, a cédulának azonban csak a felét sikerült előkotorásznom irataim közül. Időközben valahol, valahogyan kettészakadt, s az egyik fele szőrén-szálán eltűnt.

Szomorúan végződött tehát legújabb cipőügyem is.

— Hiszen ez csupán fél cédula — jelentette ki a cipőbolt kiszolgálónője —, félcédulás reklamációt pedig sehol az égvilágon nem fogadnak el!

Hazárdjáték

Slawomir Mrožek

Egy idő óta a könyvelő és az előadó önként a hivatalban maradtak munka után is, és késő éjszakáig ott üldögéltek. Az igazgató egyre dicsérte szorgalmukat, így elhatároztam, hogy én is hozzájuk társulok, annál is inkább, mert megtudtam, hogy szorgalmukért külön prémiumot kapnak.

Egyszer hát velük maradtam. Ülünk az asztalok mellett, ők valahogy nyugtalanok, izegnek-mozognak és a szemszögükből felém pislognak. Végre suttogni kezdenek maguk között, s utána a könyvelő így szól hozzám:

— Tudja, kolléga úr, ne

mondja senkinek, mit üt ilyen.., hogy is mondjam... Ilyen dologgal foglalkozunk ... hasonló a sazkázáshoz ... Egy pillanatra eloltjuk a villanyt, mire a falrepedésekből elöbujnak a svábbogarak. Erre felgyújtjuk a fényt, s a svábok ész nélkül menekülnek. Mi pedig fogadásokat kötünk rájuk. Nem nagyban, tíz, néha húsz zloty erejéig. Amelyik sváb előbb éri el a lyukat és eltűnik, az győzött és eldönti a fogadást. Nem lenne kedve velünk játszani?

Beleegyeztem. Azonnal eloltottuk a villanyt, a könyvelő számolt húszig, és újra felgyújtottuk. Egy nagy svábra tettem tíz zlotyt, mert erős, kitartó bogárnak tűnt. Kiderült azonban, hogy még nem vagyok gyakorlott játékos, elvesztettem a fogadást. A svábom ugyan erős és izmos lábú volt, de asztmásnak bizonyult.

Belékapcsolódtam a játékba. Ezután hármasban üldögéltünk a hivatalban, minden éjszaka, egészen a hajnali pirkadásig. Az igazgatónk büszke volt ránk. Megígérte, hogy kitüntetésre terjeszt fel mindhármunkat.

Hivataltásaínk irigyelni kezdtek. Rövidesen a raktáros is jelentkezett, önkéntesen, hogy — mint mondotta — sikeresebbé tegye az építőmunkát. Mit tehettünk, magunk közé kellett őt fogadnunk. Szerencsére azonnal kiderült, hogy ő is hazárdjátékos. S még hozzá megtanulta a svábokat gyorsabb futásra ingerelni, úgy, hogy különleges módon cuppogott nekik, mert a játék szabályai a szalmaszállal való bíztatást nem engedték meg. '

Minden nagyszerűen ment. Az igazgató dtcsérőlevelet írt rólunk a felettes hatóságoknak, és csak arra kért, hogy agyon ne dolgozzuk magunkat. Mindezek következménye sajnos az lett, hogy éjjeli csoportunk újabb tagokkal gyarapodott. De ezekkel is kijöttünk, fokozatosan valamennyit bekapcsoltuk a játékba. S a svábjainkat külön kezdtük táplálni, úgy, hogy a tízórai maradékait az asztal alatt hagytuk. Némelyikük így feltűnően meghízott, ezeknek külön, kifejező neveket adtunk. A legjobban Perun, Torpedó és Villám futott.

Egy éjszakán az anyagbeszerzőnek nem volt szerencséje, rossz svábokra tett és mindenét elvesztette. Virradatkor már nemcsak, hogy mindenét elvesztette, de komoly össze gekkel tartozott.

Sajnos az anyagbeszerző becstelen embernek bizonyult. Másnap panasszal fordult a szakszervezetek egészségügyi bizottságához, hogy az irodákban svábbogarak élnek, és kérte, hogy rovartalanítsák a helységeket.

Azután már nem maradtunk a hivatalban éjszakára.

Becstelen embernek még munkaidő után sincs helye a munkahelyen...