A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-07-24 / 30. szám
Nelli ölbeejtett kezekkel az ágy szélén Olt. Az ajtónyitásra megrezzent, de nem fordult felém. Szemplllál remegve követték mozdulataimat. várt tőlem valamit. Ágybontás közben egyszer sem nézett rám. Kezei között száraz levélként zörgött a kopott paplan nagypiros mintája: körök nagyobbodó körök cikkáztak és hajoltak előttem, az ágy elvesztette alakját. Elmozdultak a falra pingált aranyalmák is és gurulva hullottam a piros körök közepére. — Nehéz az eseményeket és az időt egyeztetni. — Nem értem — szakítottam félbe a repülős szavalt. Kissé gondolkodott, majd folytatta: — Először, két év után először történt meg, hogy szavunk sem volt egymáshoz elalvás előtt. Es nem tudom, máig sem értem, miért. Egyszerűen jó volt hallgatni, makacsul hallgatni... Nézni a sötétet és hallgatni. Tiltás vagy tagadás közöttünk egyszer sem hangzott el. Nem ismertük, nem volt rá szükség, még az akaratunkat is nehéz volt megkülönböztetni, most mégis ez a buta szó Ismétlődött: „nincs, nincs“. Az értelmét kerestem, az öt betű alakját. Közénk feküdt, elnyújtózott, hangot, különös zúgó hangot adva a sötétnek is. Elmúlt egy hét. szótlan, szűkszavú hét nap. Nelli tett-vett és valami titokzatos mosolygással délutánonként egy nagy könyvet bújt. — Mit olvasol? — Asszonyoknak való Jó tanácsok ... Föléje álltam és a könyvlap furcsa ábráit néztem. — Nem, nem neked való. — A hóna alá kapta és még a fedelét sem volt hajlandó megmutatni. Hétfőn reggel arra ébredtem, hogy Nelli egy hőmérőt fart a szájában. Csodálkozva bámultam. Nem értettem. Felültem az ágyon. Nézett, figyelt, de mintha nem is engem, hanem a percek múlását várná. — Gvere szeress — ölelt magához. — Mennem kell, toltam el értetlenül. *=■ Ez most fontosabb ... — Elkések ... Szokatlan, ismeretlen izű reggel. Máskor félálomban búcsúzott tőlem, estétől reggelig mély álma volt... Most meg ébren vár. Érthetetlen mozdulatok, lázmérőzés meg az a következő ölelkezés... Zavart voltam: előző héten a madarak, a kakukkfű, mese. Valami történt raltam kívül... Aztán megszűntek a gondolatok, szükségtelenek lettek. Elmúlt a kétely, puha lett az óraketyegés, elváltozott, letompult az ébredő utca zaja. Visszazuhantunk oda. ahonnan elindul a szerelem. ' Ugyanez megismétlődött másod- és harmadnap Is, a kérdéseknek alig mondtam ki az első szavalt, Nelli magához ölelt: — Szeress, most nagyon akarjál valamit... Beszélt hozzám, babusgatott, betakart. Izgató mozdulatokat keresett, arcomba szórta a haját, karjaiban göngyölt, akár egy rugkapáló csecsemőt. — Most érett vagyok, anyaságra érett... Mindig az vagy. Csak most, egy néhány napig, ha a hónap vége előtt hőemelkedésem van, teherbe eshetek. — KI mondja ezt Így? — Az érés enyhe lázzal jár, négy napja lázas vagyok. Éjszakának, reggelnek új rendje alakult köztünk. Nelli lankadatlan kővetelőzése szabály lett. rend. Hitt a reggeli ölelkezések gyümölcsében, egyszerre csábított és kényszer!tett. Vele szédültem, jó volt engedelmeskednem. Ötödik nap reggel megszakadt az ünnepelés, betoppant hozzánk egy Gallai rokon. Mióta eljöttünk Helmecről, 6 jött utánunk elsőnek, a volt az első kíváncsiskodó hírnök, jó termetű kikapós vénlány. Nagyot hallott és kissé oldalra fordított fejjel figyelte a beszédet. Az volt a szavajárása: kedves, engem kedveskémnek szólított. Ha megmelegedtt alatta a szék, dicsekedett: „Az Orsolyáknál nevelkedtem... és“, mondta és ismételte sokféleképpen. Nelli mellett olyan volt, mint egy színfal, melynek csak az a küldetése, hogy álljon, tartsa magát és vagy próbálja másolni azt, amit az élők csinálnak. — Mindennek a formája fontos, kedveském. Mindent tehet az ember, csak a formája legyen meg — mondta hadarva. — Isten számon kéri a bűnöket — emlékeztettem gúnyosan a zárdára. =- Az én életem tiszta. — Mindenki vétkezik — szólt közbe félénken Nelli. Mária. így hívták a rokont, Illedelmes apró léptekkel végigmérte a szobát, beült a fotelba és rágyújtott. — A lélek finomságán múlik minden, azt kell kiművelni, finomra tenni. •— Időpocsékolás — löktem felé. — Azt csak most mondják — válaszolta szigorúan. Nelli kávét kínált, hogy másra terelje a beszélgetést. Mária szavát vesztette. Ilyen volt a Gallai család majd mindegyike, ha az evés vagy italozás került szóba, elfogyott a szavuk. Nelll kezében remegett a tálca. Kedves volt Máriához, mégis ingerelte jelenléte. Megzavar* bennünket ez a vénlány, közénk állt, Lehet, hogy az elmaradt reggeli ölelkezés Izgatja Nellit, lehet, nem szólhatunk róla, a Gallai rokon mindenütt jelen volt. Bántott, hogy eltört a Nelll öröme. Egy délután ketten maradtunk otthon Máriával. Konyakkal kínáltam. — Igyunk, — bíztatgattam. Rövid óra leforgása alatt a Gallai rokon leitta magát. ízléstelenül dörgölődött és célzásokat tett. Undorító volt. Eszembe jutott a gőgjük, Gallaiék büszkesége. Mária Is Gallai lány. Vigyorogva hozzám hajolt. Hosszú hallgatás után tréfára fogtam a dolgot. — A paráználkodás főbenjáró bűn. Rámnevetett. Férfiasságomnak némileg hízelgett ez a kínálkozás, de nem tudtam szabadulni valami megmagyarázhatatlan ellenszenvtől. == Elkárhozik — szúrtam felé. Nevetett. " Nem száradhatok el, az isten sem tagadhatja meg tőlem az örömöt — mondta keserűen. Hozzámlépett és a vállamba mart. — Hagyjon ... — Családi ügy. Nellit képzeltem magunk közé. Mennyire más, frissebb, tisztább. Utálatot és megvetést éreztem Gallaiék iránt. Az Is lehet, hogy próbálnak, próbára tesznek, de ha erre gondoltam, ütni tudtam volna ezt a vénlányt, ütni, tudják, érezzék, nem lehet velem mindent csinálni. Mária szemlesütve ült. majd esetlenül felállt és vállalt feszítve nyújtózott. Mellei teltebbek voltak, mint Nelllé. — Eddig csak kettőn szerettek... — nyújtotta csábítóan a szavakat. — Azok is megbánták Nyakán láttam az ütőér lüktetését. Lejjebb a kulcscsontok tövében ráncokba gyűrődött a bőr. A ráncok fodrai megvörösödtek. Nagy, márványfehér mellein remegett a feszes ruha. — Igyunk még, ha már összerokonoskodtunk. ■= Gúnyolódik? = szája széle hidegen a fogsorára kékült. ' Becses lettem? Egy pillanatra a vénlány arcára merevült a megalázottság. — Packázik — sziszegte. Összetört a faarc, megrándult, tekintetében gyűlölet feszült. — Válogat, felkerült, fizetést kap ... Azt hiszi megtartja magának Nellit? Mivel akarja magához kötni? — Hallgasson! — Tiszavirág boldogság, nem is érdemel másai ... Durván felrántottam a saékről. Meghökkent, de csak annyi időre, míg lélegzetet vett. — Nekem van jogom a beszédhez, tanuljon meg vendéget fogadni. Már kiabál. — Királylányt kapott, Nelli herceget érdemel... Ki maga? Mije van?— Szőke feje. fizetése. Nagy parti, szátócs ... Ez volt a legnagyobb sértés. Tromfnak szánták, halálos döfésnek. A háború utolsó éveiben inaskodtam egy kereskedőnél, ezt fordították ellenem. Kivágtam előtte az ajtót. Pakoljon ■— kiáltottam. Megrémülhetett, mert 'a sarokba hátrált, és kréta szálával Ismételgette: f—- Parancsol még semmi éj már parancsol... — Pakoljon, — emeltem a hangom. Bőröndbe csapkodtam a holmiját és kilődítottam a szobából. Hüppögve sírt. Nem sajnáltam, nem bántam. Indulatomban még azt sem vettem észre, hogy fél utcasort nevetnek hiányos öltözékemen. Az állomás előtt földre zökkentettem bőröndjét és köszönés nélkül otthagytam. Feldúlva érkeztem haza. Düh fojtogatott és megalázottnak éreztem magam. — Ne bosszankodjon — ültem közelebb a repülőshöz. Az őszhajú öregember még mindig az ablakban könyökölt. Vállát és tarkóját hátulról kapta a fény, arcát nem láthattam már! Biztosan minket figyel, akár egy mozdulatlan istenszeme. Most csak mi voltunk a téren és a kövekre permetező orgonabúgás. Érdekes, az orgona hangját nem verik vissza a kövek, hosszú lépcsősoron folyik lefelé a sípok és az éneklés összhangja, s mire földet ér. elhal. Nincs tovább, a „hegy lábáig sem ér az áhitat hangja, nemhogy az isten székéig“ ... — Ne vigasztaljon — hajol közel a repülős. — Már mondtam magának, hogy ez ingerel. Mikor félholtam feküdtem a kórházban, annyian fejezték ki részvétüket, sajnálkoztak. Nekem ez nem kell, hallani sem bírom a szomorú pofájú sajnálkozást. Inkább segítsen megfejteni azt, amit megéltem, az életem képletét. . — Azon csak maga segíthet, egyedül maga. Éppen, hogy nem, erre már rájöttem. Tartoznom kell valakihez, ha csak szavakkal is. A szavakat is meg kell osztani a szép tiszta szavakba oszlanak az érzések, de már megint ott vagyok a kezdet kezdetén! ... Az én életem olyan, mint a világ teremtése, csak én másként mondom el! Kezdetben volt a mese. A Gallai lány is mese volt. Még ma is úgy indítom az életrajzom: kezdetben volt a mese, aztán a füvek hátáról léptem a lajtorja első fokára, Nelllhez. Aztán tovább. Egyszer alulról böködtek. máskor a Gallai lány csábítása vonzott, vitt ragadott. Kényszerített, hogy tartsak vele. vigyem, emeljem. Olyan korban élünk, amikor felfelé kezdtek nézni az emberek, ha a nyakuk belegörbül*, akkor is felfelé, menni, szivárogni, törtetni, csúszni. Én sem lehettem kivétel a meséimmel, a szép tiszta meséimmel. Aki sok mesét hall, az nem féli a magasságokat: vonakodik, tiltakozik szemérmesen, de fut, lohol, keresi a nagyszárnyú madár árnyéké*, hogy elvezesse a gyémántlevelű fához... Megtanultam repülni. Tizenegyezer méter volt a legmagasabb, ahová felvergődtem. = És a mesék? Eszébe jut-e egy is odafenn? >==? kérdeztem «=-■ Nincs rá szükségem. Ott a kis mozdulatok a fontosak. A kiszámíto't és átgondolt pontos mozdulatok, egy markolástól az élet függ... No és én úgy maradtam, egyszer csak fejre fordultam és úgy maradtam. Most úgy nézek mindenre állva, felülről lefelé... «— Messze vagyunk, messzire kerültünk, ezt már nem értem — állapítottam meg. A tér benéjiesült. Két irányból is fekete alakok ömlöttek a kövekre, templomból jö'tek. Ügy képzeltem, a repülős zajtalanul feláll, s mint egy árnyék a fekete emberek közé vegyül. — Igen — kezdte — a lázmérő megint előkerült. Nellinek nem szóltam Mária viselkedéséről. Csak annyi' mondtam, elment, összepakolt és elment. Nem akartam e körül szaporítani a szavakat, úgyis csak keserű felismerésemet mélyítette volna. Gallaiék most is csak szemre fogadnak el. jelenleg nem tehetnek mást, megalkusznak velem, de a lelkűk mélyén megvernek, lenéznek. Távol élünk egymástól, kezük mégis ideér. Sugallnak, súgnak ... Távol kell őket tartani Nellitől, nem szabad, hogy ő hallja, vagy hallgassa őket, határoztam el magamban. A távolság, egyedül a távolság a biztos, messze Gallaiéktól. még messzebb, ha képes lennék arra. hogy elidegení*sem tőlük ezt a lányt ... Három hét múlva ismét előkerült a lázmérő. 12
