A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-12-11 / 50. szám
I 11 Mindig szívesen olvassuk a pedagógust dicsérő sorokat, az olyan tanítói tevékenységről szóló riportot, melyben avatott kézzel mutatják be ezt a hivatást és a hivatásának élő embert. Ám hiányérzetünk támad, ha nem említik meg, hogy a nagy eredmények ellenére is még mindig sok a faluban az olyan egészséges, 30 évnél fiatalabb egyén, akinek nincs meg a teljes alapiskolai végzettsége, ha nem említik meg azt, hogy míg a felszabadulás előtt a faluból tíz év alatt 1—2 ifjú szerzett csak főiskolai képesítést, ma minden évben avatnak hazánk egyetemein a faluból orvost, tanárt vagy mérnököt. Ez azonban ma már nem elég. jozef Lenárt miniszterelnök elvtárs a bratislava—újvárosi Körzeti Nemzeti Bizottság képviselőinek a következőket mondta: „Most már nem elégedhetünk meg a történelmi visszatekintésen alapuló összehasonlításokkal. Valóban reális következtetésekre csak akkor juthatunk, ha a nemzetközi versengés sikeres részvevőinek eredményeit is szem előtt tartjuk“. A mi esetünkben ezt az összetevést nyilván az össz-szlovákiai átlaghoz kell mérni. Vajon a faluból a kilencedik osztályt sikeresen befejező tanulók össz-szlovákiai átlagnak megfelelő 47,5 százaléka tovább tanul-e a közép- és szakközépiskolákban? Vajon ezeknek az érettségizetteknek 75 százaléka jelentkezik e a különböző főiskolákra, egyetemekre avagy a felépítményi iskolákra, s ezek közül hányat vesznek fel, és vajon a faluból származó főiskolások 70 százaléka sikerrel fejezi-e be tanulmányait? Az iskolai oktatás, a pedagógusi tevékenység köznevelési méretben ugyanis csak akkor eredményes, ha ugyanolyan arányban vezeti el tanulóit céljukhoz, mint a többi iskola. * Vizsgáljuk meg azonban egészen közelről, hogy „a tudás demokratizációja“ milyen problémákat vet fel a családban, illetve egy 15 éves gyermek életében. A 176 centiméter magas, atléta termetű Pistike Kovácsék legkisebb gyermeke. Ű az első, — még az oldalági rokonságot is beleszámítva —, aki a családból 1966. szeptember 1-én a középiskolába került. Megható mozzanat ez a családban. Éppen ezért meglepett, amikor Kovácséktól azt hallottam, hogy „Pistike nem akar tovább tanulni...“ Egy egész délutánt ezzel a már nem gyerek, de még nem felnőtt Pistikével töltöttem. A moziban, a cukrászdában, meg a verőfényes őszi Duna partján beszélgettünk. Szavaiból az elkeseredés csendült ki. Nem mondta, de kiéreztem: nem tudott még beleilleszkedni az új környezetbe, nem tudott hozzászokni a diákotthonhoz, az új, nagy városhoz, Kassához, az új iskolához, a Gépipari Középiskolához. A kilencéves alapiskolában Pistike volt az iskola fő „mechanizátora“, a magnetofon és a filmvetítő kezelője, a fizika és a kémiai kísérletek főasszisztense. A középiskolában mindezt nem tudják róla, ott ő az elsős, a legalsós, vagyis a legkisebb tekintéllyel rendelkező diák. Pistike kilencedik osztályában az alapiskola vezető diák egyéniségei közé tartozott, különböző tisztségei voltak a CSISZ-ben, a szakkörben, az énekkarban, a labdarugó csapatban. S most ugyan érzi a középiskola magasabb rendeltetését, de sem az iskola, sem a család nem veszi őt komolyabban, mint eddig. Sok kitűnő írónk, jókai Mór, Móricz Zsigmond, Móra Ferenc, Tamási Áron megható emléket állított ennek a drámai eseménynek, hiszen a még gondolkodásában, mentalitásában gyermek Pistike először hagyta el a szülői házat, hogy négy évre a diákotthon, a Kassai Gépipari Középiskola legyen otthona .. . Mit tegyen ilyenkor a szülő? Az atléta termetű Pistike elcsukló hangon vallotta be, hogy ő három levelet írt haza, míg ő csak egyet kapott. Leszüretelték az almát, az ö almafájáról is, de még csak egy szemet sem küldtek neki; 10—15 perccel hamarabb kellett néha elindulnia a városba, s megkapta a választ: szemrehányást, minek neki a pénz, ő még nem dolgozik, nem keres. Az idegen környezet, de a család részéről annak az éreztetése, hogy ö még négy évig nem lesz kereső, a család „nyakán lógó nyűg“ lesz, nehézzé és keservessé tették Pistike életét. Ggy láttam, nem is annyira Pistikével, mint inkább szüleivel kell beszélnem. Bevallom, nem volt könnyű dolgom, hogy megértessem a szülőkkel: a tanulás komoly, nehéz munka. Sértő módon lebecsülni a középiskolát, örökösen csak azt hangoztatva, hogy mennyi áldozatot hoz érte a család; .hogy ekkora legény és még nem keres, hanem csak költekezni akar — ez az oka, hogy Pistike Csehországba utazott fizikai munkásnak jelentkezett, mert véget akar vetni a végtelen szemrehányások özönének. A középiskolást nem kell ünnepelni, de méltányolni kell azt, hogy komoly munkát végez, mert ellenkező esetben a szülő egy félbemaradt életpálya egész életre szóló keserűségével állít magának emléket gyermeke lelkében ... MÖZS1 FERENC H ol kezdődik és hol végződik Banatiné története? Tán kezdődik ott, hol a folyók erednek, kis sugárban szaladnak ki a földből: — valaki vékony bangón hegedül az ablak alatt, és Bánatiné még két szárba fonja a haját, a tükörbe néz és a hegedűt hallgatja. A folyó megnövekedik, városok, tornyok új tájai között rengeti szélesedő vállait, enyhe ligetek között éri a reggel, estére temetőárkot mos, vagy nagyváros lámpásaival játszik: — a vékony hegedű elhallgatott, és mély, komoly nagymellfi férfiak néztek farkasszemet Bánatinéval: némelyik férfi szónokolt hozzá, mint a gyűlésben szokás, másik sóhajtva mondott szép szavakat, harmadik a szándéka leplezésére kis fekete selyemsapkát nyomott a fejébe, és mindig ismételte, hogy ő Bánatinét már csupán vigasztalni, jó tanácsokkal ellátni, szelíd hangulatokba ringatni óhajtja, és sohasem nézi, hogy milyen cipő van a lábán. A férfiak jöttek, mentek, mint a tájképek a folyó partján. Mint Bánatiné — miután negyedszer férjhez ment — visszagondolt a férfiak hazugságaira, mert ez idő tájt senki sem hazudott neki. Éjjelenként meglátogatták régi férfiak árnyai, az ágya szélére ültek, de Bánatiné durcásan nyomta a párnába az arcát: — Mind egyformát mondtatok, mind egyazon szándékkal voltatok, hagyjatok már békében, vén latrok. Ekkoriban történt, hogy a halottaiból föltámadott Szindbád egy őszi éjszakán, midőn a hold veresen áll-Krúdy Gyula Bánatiné, a dogál a nyárfa csúcsán, mint egy boros ábrázatú vén éji csavargó, a kerteken át mindenféle megfoghatatlan árnyak szaladoznak, mintha az éjszakának külön állat- és növényvilága volna, az elhagyott szobákban kilépnek kereteikből az olajfestékes arcképek, miután nappal hiába könyökölnek a rámára, a régi házakban megmozdulnak a szalonasztalkán Kisfaludy regéi, a levelek önmaguktól nyílnak föl egy régi költeménynél, emberemlékezet óta álló órák mutatója sétálni kezd, az üres emeleten hangosan, fájdalmasan nyikorog egy ajtó, mintha valaki nem merné átlépni a küszöböt, — az őszi éjjelen a csodahajós az országúton hajtott szekeren, amelynek kerekei lehulló nyárfalevelekből voltak. A ház, amely lehetett volna kastély is, magas kőfal és álmodozó hársfák között álldogált, mint a regényekben, amelyeket Szindbád fiatal korában olvasott. Bár, mondom, ártatlan külseje volt az elhagyott laknak. Szindbád megállította halottas kocsiját, és miután a koporsó fedelét rázárta az útszéli madárijesztőre, akit ócska szalmakalapban és szárnyas zöld kabátban eddig a bakra ültetett, gyorsan átbújt a kulcslyukon, a nedves réten gomolygó köd alakjában rátelepedett az ablakra, elpattantott egy rozsdás húrt a zongorában, és a hajfesték, régi báli táncrend, autogrammos legyező, ó-nyúlláb és megfakult szerelmes levél társaságában, egy elzárt fiókban megtalálta azt a kis hajkoszorút, melyet hajdanában Bánatiné a Szindbád lenyírt hajából font, s megesküdött, hogy mindig a szívén viseli. — Milyen régen láttam! — susogott Szinbád az alvó asszony fülébe. Bánatiné fölnyitotta a szemét és csöndesen elhessegette magától az éji lepkét: — Hagyjon aludni, Szindbád. Éppen az első urammal álmodtam. Szinbád halkan nevetett, mint az erdő mélyén a vadgerle. — Az első? Emlékszem rá: Jenei, akit később bankócsinálásért elővettek, fotografírozta a görögkatólikus templom mellett, egy szűk, nedves utcában. És a megboldogult zsinóros magyar ruhában, dús szakállal, mint a hazatérő emigránsok, egy kis ajtóra támaszkodva, amilyen a kertek végén szokott lenni, bizonyos meglepetéssel, sőt szorongással nézett a fekete csőbe, amely mögött a kis, egérbajszú Jeney zöld kendő alatt manipulált . . . — Liszkának hívott — mondta a párnájának Bánatiné, mintha senki sem volna a szobában. — Volt egy öreg nagynéni valahol — akitől örökölni remélt, ez volt Liszka. Egyszer leesett a háztetőről, ahová szélmalmocskát helyezett, amelyet maga fa rágott. Többre nem is emlékszem. Halk, elszálló sóhajjal küldte utána az asszony: — Jó ember volt... Szindbád úgy nevetett mint az Éralja utcában az ördög, ha cigánylakodalom van az alvégen, és a nagybőgők, hegedűk, drótozott klarinétok egymagukban mendegélnének hazafelé ... — Egy sápadt félbolond muzsikus lakott a kisvárosban — nem emlékszik rá? — Színdbádnak hívták — felelt az asszony, és elpirult álmában. — Drága jó uram a ravatalon feküdt — éppen abban a magyar ruhában, amelyben lefényképeztette magát, és a szakállát megfésülték a szomszédasszonyok —, estve volt, és a zenész eljött a halott látogatására. Én nem vertem ki a házból a zenészt, bár azt hittem, hogy hívásomra felül a ravatalon a halott. De a második uram sokat vert. Katona volt. Korbács volt a kezében. Az éjjeli látogató megsimogatta az asszony kezét: — Tudom, Mindig panaszkodott. Én szívesen elhittem panaszát, bár tévedt nő vállán hiába kerestem az ütlegek nyomát. — Goromba volt — védekezett az asszony. — Én ezért lettem kálvinista, mire elváltunk az akkori törvények szerint. Sajnos, a pap sohasem tudott kedvemre való prédikációt mondani az új templomban, ahová vasárnaponként ellátogattam. Lehetséges az, hogy azért voltam boldogtalan harmadik házasságomban? — Asszonyom, maga sokféle alakban járt életében. Lánykorában Reviczky költőért rajongott, és naplójába azt írta, hogy a perdita pályát választja, mert a költő erről szép verseket írt. Később a zenészek jöttek, a zöld posztóba csavart hegedűkkel, a rejtett kis pikulákkal, a violinkulccsal, a merengő estvékkel és a képzeletbeli elhagyott régi kertekkel, ahol a szél halkan himbálja az üvegharangot. Jöttek jöttek a félvállá, púpos és mellbeteg muzsikusok; egyiktől azt tanulta, hogy éjjel mezítelen lábbal kell végigmenni a havas udvaron, mert így biztos a tüdőgyulladás; a másik megtanította sírni a zöld függönyös üvegajtó mellett, egy kis zsámolyon; a harmadik a templomokba csalogatta, ahol a kóruson a karnagy jeladására az üstdobok mennydörögnek, majd a csöndben az énekesnő szólószáma csendül, a mellékoltárnál, majd agyonlövi magát valaki ezalatt kegyeiért. . . Nyomban a zenészek után borkedvelő, kurucos hajviseletű férfiú toppant a házba, aki bár sohasem volt katona, nagyságos szívébe mindig sarkantyús csizmában taposott. S ekkor a kállai kettőst énekelték együtt, miután az asztalt megrakták borosedényekkel .. — Harmadszor a szegénység réme fenyegetett, s mindig attól féltem, hogy éhen halunk. Az uram semmit sem keresett, a kártyaasztalnál ült, és ócska, svájci kártyapaklikat hordott a zsebében az én arcképem helyett. Pedig akkor még csak harminchat esztendős voltam. Éjjel az ablaknál álltam, és vártam, vártam . .. A csillagokkal ekkor ismerkedtem meg, és azóta tudom, hogy a hajnalcsillagnak mily könnybeborult a tekintete. — A szomszédban egy diák lakott akkoriban, aki ugyancsak a csillagot vizsgálta, ha a tanulásban elfáradt .. — Nem igaz — kiáltott föl hevesen Bánatiné. — Esküszöm arra, hogy egész életemben boldogtalan voltam, esküszöm az álmatlan éjszakámra, esküszöm a hadbavonult negyedik urain életére, hogy ártatlan vagyok. — Szindbádnak hívták a diákot — susogott halkan az éji árnyék. — És kivel volt boldog, asszonyom?... — Az elsővel — felelte gyorsan áradozva Bánatiné. — Ö volt az igazi, a kedves, a drága . .. Habár, ha a mostani még visszatérne egyszer a háborúból... Talán mégis ő a legjobb. Szindbád kezet csókolt az asszonynak, miután a kakasok kukorékolni kezdtek az ablak alatt: — Lehet, hogy még visszatérek, ha erre visz az utam. A vén útszéli madárijesztőt a bakra lökte, hogy elfoglalja helyét a koporsóban. — Hajts a szállodába! — parancsolta. (1918)
