A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1966-11-13 / 46. szám

/

1946 júniusában kormányhatározatot hoztak a reszlovakizálásról, melyet a Belügyi Megbízotti Hivatal 1946. június 17-1 részletes rendeletével kiegészített. A kormányhatározat abból indult ki, hogy a dél-szlovákiai lakosság elmagyarosított részének kitelepítését nem fogják követelni, és ezért megadják neki a lehetőséget, hogy eredeti nemzetiségéhez visszatérjen.

1946. június 17-től 1946. július 1-ig terjedő időszakban 410 820 személyre vonatkozóan 135 317 kérvényt adtak be reszlovakizálás iránt. Közülük 84 141 személy kérését elutasították. A reszlova'kizáltak száma tehát 326 679 főre rúgott. Túlnyomó többségük magyar nemzetiségű volt, de Szlovákiában akartak maradni és ennek egyetlen lehetőségét abban látták, hogy szlovák nemzetiségűnek vallják magukat. A Demokrata Párt napilapja, a „Cas“ jellegzetesen nacionalista szempontból így magyarázta a reszlovakizálást, illetve eredményét: „a reszlovakizálás befejeződik... a nemzet visszafogadja eltévelyedett fiait".

A reszlovakizálás iránti kérvényeket az e célra létesített Központi Resztovakizációs Bizottság útján 1947-ben felülvizsgálták. 1947. december 30-ig 200 000 személyt ismert el szlovák nemzetiségűnek. Abban az időben, az akkori viszonyok között másképp nem is érhetett véget ez az akció. A későbbi népszámlálás - főleg az 1961. évi - megmutatta, hogy a reszlovakizálás Dél-Szlovákia nemzetiség összetételében nem hozott lényegesebb változást, és csak felesleges kárt okozott a cseh, szlovák és magyar dolgozók kapcsolataiban.

Mivel okolták meg a reszlovakizálási akciót? Azzal, hogy általa lehetővé

JURAJ ZVARA:

teszik Dél-Szlovákia azon magyar lakosainak, akik szlovák eredetűek voltak, de magyar nemzetiségűnek vallották magukat, hogy újra szlováknak vai'lhassák magukat. Ilyen értelemben a reszlovakizáció a nemzeti és demokratikus forradalom után végrehajtott normális intézkedésnek minősíthető, melynek célja, hogy megszüntesse a magyar uralkodó osztályok évszázados elnyomásának következményeit, ami többi között a szlovák lakosság erőszakos magyarosításában is megnyilvánult. Ám az adott viszonyok között, amikor a reszlovakizációt összekötötték az állampolgárság ügyével és azzal a kérdéssel, hogy az emberek szülőföldjükön maradhatnak-e, képmutatássá vált. Azok, akik egykor behódoltak a magyarosításnak, előbb vagy utóbb úgyis szlovák nemzetiségűnek vallották volna magukat.

Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy már a München előtti Csehszlovákia 20 éve alatt az „elmagyarosított szlovákok" minden akadály nélkül és szabadon kinyilváníthatták eredeti nemzeti hovatartozásukat.

A reszlovakizáció valójában erőszakos kísérlet volt arra, hogy belpolitikai eszközökkel oldják meg a csehszlovákiai magyar nemzetiségű lakosság kérdését. Komoly hibának kell tekinteni azt a tényt, hogy a párt részt vett ebben az akcióban, melyet vitathatatlanul a reakciós burzsoázia és kiváltképp a Demokrata Párt követelt és szorgalmazott. Ezen nem változtat ez sem, hogy az akciót a párton belül úgy magyarázták, és azzal a céllal is hajtották végre, hogy ez az osztályösszetételben mélyreható változásokat tesz lehetővé Dél-Szlovákiában, mivel csak a dolgozó tömegek részi ovakizó Iá sót engedik meg, a gazdag rétegeknek át kel'l települniük Magyarországra.

Vitán felül áll, hogy Dél-Szlovákia problémáinak nagy része nem merült volna föl, ha nincs csehszlovák burzsoázia, mellyel a CSKP harcot folytatott a nemzet vezetéséért.

A politikai harcban a cseh és szlovák burzsoáziának mindig erős fegyvere volt a burzsoá nacionalizmus, amely már a München előtti Csehszlovákiában fontos szerepet játszott a munkásosztály egységének megbontásában. A müncheni napokban a szlovák ludák burzsoázia a szlovák dolgozók egy részét is meg tudta téveszteni. A burzsoázia 1945 után újra élt a burzsoá nacionalizmus fegyverével és nem eredménytelenül. Szlovákiában ezzel a gyűlölködő ideológiával újra sikerült megmételyezni a nép kevésbé öntudatos rétegeit. Úgy véljük, nincs eléggé tisztázva az a szerep, melyet a cseh-; szovjet- és magyarellenes burzsoá nacionalizmus játszott a Demokrata Párt győzelmével kapcsolatban a Szlovák Nemzeti Tanács képviselőinek 1946. évi választásakor. Ez a szerep további beható elemzést követel.

A németek kitelepítését, valamint a szlovákiai lakosságcserét és a további magyarellenes intézkedéseket a burzsoázia nacionalista szenvedélyek szítására használta ki, mert így akarta leplezni München igazi okozóit, a cseh és szlovák burzsoázia, valamint a régi viszonyoknak visszaállítására irányuló igyekezetét 1945 után.

Ezt a taktikát főleg Benes köztársasági elnök alkalmazta. Szlovákiai tartózkodásakor a Szlovák Nemzeti Felkelés első évfordulóján kijelentette: „Már 1938 novemberében megmondtam, hogy az elháríthatatlanul elkövetkező háborúért a kisebbségek bűnhődnek majd", mivel, „az első kedvező alkalmat felhasználták a köztársaság bomlasztására”. A burzsoá asszimilálás képviselőjeként lépett fel Benes a nemzetgyűlésnek 1945. október 28-án küldött üzenetében. Ebben azt állította, hogy „nálunk csak valamivel több a magyar, mint Magyarországon a szlovák“, és követelte a magyar lakosság kitelepítését „merőben nemzeti alapon... természetesen az a kisebbség, amely nem akar átköltözni nemzeti államába, végleg beolvad a másik állam uralkodó nemzetébe.* Benes már az emigrációban ezeket a nézeteket vallotta. Igaz, hogy 1945-ben még számos csehszlovákiai polgár nem látta; hogy elsősorban ez az ember — mint a csehszlovák burzsoázia egyik szárnyának képviselője — működött közre a müncheni árulásban és Hogy az angol és francia imperialisták szolgálatában a kommunizmus és a Szovjetunió elleni harc érdekében elárulta a cseh és szlovák nép érdekeit.

Benes érvelését csakhamar átvették a szlovák reakciós burzsoázia képviselői. Lettrich, a Demokrata Párt képviselője 1945 júniusában kijelentette; hogy „nem türjük meg nálunk annak a nemzetnek a tagjait, amely aláásta a nemzet alapjait... Oda mennek majd, ahová a szívük húzza őket. „Ján

Ursíny miniszterelnök-helyettes a Demokrata Párt 1945 júliusában megtartott martini kongresszusán hisztérikusan a magyarok okozta, „sérelmek jóvátételét'’ követelte, azt állítva, hogy a „Csehszlovák Köztársaság annyi jogot juttatott nekik, amennyit alig nyújtott bármely más állam a világon. És mégis, amikor a köztársaság súlyos helyzetbe került, a magyarok nagy része belülről bomlasztó tevékenységbe kezdett.

Ehhez az érveléshez, mellyel a burzsoá nacionalisták gyakran éltek hozzá kell fűzni, hogy a csehszlovák burzsoázia a München előtti köztársaságban jogokat adott ugyan a magyaroknak, de nem a magyar dolgozóknak, akiket politikailag, gazdaságilag kulturális és nyelvi tekintetben elnyomott. A csehszlovák burzsoázia jogot adott a magyar reakciós burzsoáziának, a grófoknak, nagybirtokosoknak, az irredenta Egyesült Magyar Párt képviselőinek és a magyar fasisztáknak, örökre feljegyezte a történelem, hogy a csehszlovák burzsoázia segítséget nyújtott Horthynak a Magyar Tanácsköztársaság leverésére, márpedig a Magyar Tanácsköztársaság nem hirdetett semminemű irredentizmust a Csehszlovák Köztársaság ellen. Ha a magyar nemzetiségű dolgozó embereknek jogai lettek volna, ha csehszlovák kormány teljesítette volna azt, amit a kommunisták a dolgozó magyar nép számára követeltek, nem élhettek volna vissza a magyar nemzetiségű lakossággal a szomszédos fasiszta államok érdekében.

A Demokrata Párt képviselőinek és sajtójának gyűlölködő soviniszta uszítása a magyar nemzetiségű lakosság és Magyarország ellen az 1945—1946-os években nagy méreteket öltött. A Demokrata Párt lapja és a többi sajtóterméke cikksorozatokat közölt a következő címekkel. „Magyarosítás a volt Magyarországon 1923 és 1938 között", „Ősi szlovák dél", A szlovákok ősi települései", Szlovákok terrorizálása Magyarországon", „A magyarok gyilkolják az áttelepülőket", „A magyarok sohasem javulnak meg*f „A magyarok még nem érettek a demokratikus életre". Felforgató magyarok", „Tegyük jóvá a múltat“, A „CAS“ egyik cikksorozatának ez volt a címe: „Kossuth és tervei mai megvilágításban". A cikk szerzői egyetemi tanárok; papok, dél-szlovákiai soviniszták, történészek, demográfusok közül kerültek ki, végigjárták a temetőket, és a sírkövekkel bizonyítgatták Dél-Szlovákia lakosságának szlovák eredetét.

Nagyon veszélyesek voltak, valósággal megtorló intézkedésekre és revansra uszították azok a cikkek, amelyek ecsetelték, hogy miként kínozták a cseh és szlovák telepeseket 1938-ban Dél-Szlovákiában, hogyan verték őket és kötözték oda a kocsikhoz, s hogy „veréssel és fizikai kényszerrel 50 000 szlovákot űztek ki az elrabolt területről", „a Dél-Sziovákiából elűzött, véresre kínzott emberek elárasztották" egész Szlovákiát. A „CAS" szigorú fellépést és minden kérdésben kérlelhetetlenséget követelt a magyar lakosság ellen.

A Demokrata Pártban szervezett reakciós burzsoázia soviniszta uszítása 1946 májusában, a Nemzetgyűlés és a szlovák Nemzeti Tanács képviselőinek megválasztása után fokozódott. A propagandára, mellyel a Demokrata Párt hatni akart a szlovák lakosság kevésbé öntudatos részére, hogy szavazatát a szlovák reakciós burzsoázia adja, jellemző a „CAS" 1946. május 23-i számának első oldalán — közvetlenül a választások előtt — megjelent és a Demokrata Párt támogatását szolgáló két nagy cikk: „A katolikus püspöki kar nyilatkozata" és „A magyarok mindig egyformák", Itt látjuk együtt a klekrikálizmust és a nacionalizmust, a szlovák burzsoázia jól ismert fegyverét.

A Demokrata Pártnak 1946 májusában, vagyis a választások előtt Dél- Szlovákiában kifejtett tevékenysége élesen támadta Szlovákia Kommunista Pártját Azt híresztelték róla, hogy mindig a magyarokkal tartott, most is segít nekik, nem törődik a szlovák nemzet érdekeivel, lehetővé teszi a magyarok részvételét a közigazgatási bizottságokban, és hogy a telepesek nem kapnak földet, mert minden állami birtok lesz. Némely községben a Demokrata Párt uszítása olyan helyzetet teremtett, hogy Szlovákia Kommunista Pártjának funkcionáriusai nem is agitálhattak.

A szlovák burzsoázia, melyet a Demokrata Párt képviselt, nagy érdeklődéssel követte az 1945-1947 közötti években a szomszédos Magyarország politikai fejlődését. Ahogyan a Demokrata Párt sajtója reagált a magyarországi viszonyokra, abból jól kiviláglik osztályérdekeinek azonossága a magyar burzsoáziával és elégedetlensége a magyarországi helyzet alakulásával. Minél inkább leleplezték a magyar dolgozók a Nagy Ferenc-féle irányzat reakciós képviselőit, annál hevesebbek voltak a Demokrata Párt sajtójának támadásai a magyar kommunisták ellen. A Demokrata Párt sajtója nyílt támadásba ment át, amikor 1947 első felében leleplezték a kormányon levő Kisgazda Pártban meghúzódó reakciós burzsoáziát, és az 1947. augusztus 31-én megtartott választásokon a kommunista párt lett Magyarország legerősebb pártja. Megismétlődött a csehszlovák burzsoázia 1919—1920. évi magatartása. Akkor is éppen azok ellen az erők ellen lépett fel, amelyek baráti szellemben megoldhatták volna a Csehszlovákia és Magyarország közötti kapcsolatokat. Csakhogy most a csehszlovák burzsoázia nem siethetett a magyarországi reakciós burzsoázia segítségére, mint 1920-ban.

A közös osztályérdek azonban nem akadályozta a Demokrata Pártot és általában a csehszlovák reakciós burzsoáziát, sem pedig a magyar reakciós burzsoáziát abban, hogy a burzsoá nacionalizmus alapján viszályt szítsanak a sajtóban, a rádióban és diplomáciai vonalon a két állam határainak, a szlovákiai magyarság és a magyarországi szlovákság helyzetének kérdésében, valamint a lakosságcsere ügyében. A Demokrata Párt a magyarországi reakciós burzsoázia nézeteit úgy tünteti fel, mint a „magyarok álláspontját", ugyanakkor a Kisgazda Párt és a többi magyarországi Párt a Demokrata Párt nézeteit a „csehszlovákok álláspontjáként" tüntette fel. Mindkét burzsoázia az említett kérdéseket arra használta fel, hogy a dolgozókat burzsoá nacionalizmussal mételyezze meg. Igyekeztek gátat vetni mindkét ország forradalmi fejlődésének.

A magyarországi reakciós burzsoázia úgyanúgy járt el, mint a Demokrata Párt Szlovákiában. Uszított Csehszlovákia és a Szovjetunió ellen, kiváltképp az 1945. évi októberi választások előtt, melyekben a Kisgazda Párt győzelmet aratott, de később is. A reakciós sajtó rendszeresen reagált a Demokrata Párt sajtójában kifejtett nézetekre, ecsetelte a szlovákiai magyarok üldözését, és követelte Dél-Szlovákia bekebelezését az 1910. évi magyarországi népszámlálás adatai szerint megálapítandó „etnikai határvonal" alapján. A magyar külügyminisztérium ezekről a kérdésekről állandóan tájékoztatta az angol és amerikai missziókat, főleg Harrimant, az USA szovjetunióbeli nagykövetét, és bizonyítgatta Bratislava, valamint 20 további szlovákiai város magyar jellegét (folytatjuk)

/