A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1966-07-10 / 28. szám

kettő, három, négy öt... Elég! Ma már harmadszor ... H. G. Wells írt az Istenek eledeléről. &S? Aki megette, aki megette, az ... Már nem is tudom, mi történt azzal! Átkozottul rossz az emlékezetem. Csak éppen az jut eszembe folyton, amit el szeretnék feleftenil Csak éppen az ... Csak ép­pen ő ... Csak éppen ők! De ez az LSD isteni találmány! Ezek a kis türkiszkék tabletták megnyugtat­nak! Már nem segít sem a nikotin, sem az al­kohol. sem a nö ... Csak az LSD. Egyedül csak ő! Mit tudhatott róla Wells? Én nem nagyok angol, de ezt a svájci orvos-1 Ságot érdekesebben megörökíteném, mint ő! — Olyan őszintén, olyan nyugodtan beszélget tünk most egymással* Miért nem tudtunk ilyen őszinték lenni, amikor még szerettük egymást? — Talán éppen azért, mert szerettük egy­­mást. Talán ... Nagy László Endre: Milyen furcsa bor... — Még mindig kenyered a csábítás? — Nem! Sohasem volt a kenyerem! — mond1 la a szép szőke fiatalasszony nagyon komolyan, s közben talán mégiscsak felteszi magának újra a kérdést: Milyen is vagyok tulajdonképpen? — Nem a kenyered, tévedtem! A húsod, a véred! De beszéljünk inkább valami másról. 'Akármiről, ami nem fáj egyikünknek sem. Gyak­ran jársz■át? Az asszony lassan, megfontoltan válaszol: — Most megyek másodszor. — Milyen érdekes is az élet? Te most mész Pestre, én meg Pozsonyba. Téged ott vár este valaki — engem itt. Engem is szeret valaki és téged is. Neked is fáj valami — nekem Is. Sírni szeretnénk, mert valamit visszavonhatatlanul elrontottunk. Menekülünk az emlékeinktől, me­nekülünk egymástól és menekülünk önmagunk­tól. Valami összetört bennünk és keressük azt a szerelmet, de úgy csak egyszer lehet szeret­ni... Tudjuk ezt, de annál elkeseredettebben kei résünk tovább. Hátha mégis sikerül! Mint amikor a koldus már századszor kutat-, fa át a zsebeit, hátha valami nagy bankót talál bennük, s a ropogós papírpénz helyett megzör­­ren reszkető ujjai közt pár garas. így van ez velünk is. Minek tagadjuk? Az idei Jókai napokon az egyik szavaló mon-. 1'dott egy verset. Csak c refrénjére emlékszem: >,Milyen furcsa bor?" Milyen furcsa az élet?! Teli hamutartó — piszkos terítő ■— keserű 'sör — ócska cigaretta — és mi ketten.., Ide futottunk! Ebben az Ócska testiben bölcselkedünk fa­nyarul. Ravaszul, okosan, "gyűlölködve bántjuk egymást. Minden szavunknak éle van! Olyan okosan, igazán egyetemi színvonalon bántjuk egymást, ahogyan csak azok tehetnek, akik va­lamikor nagyon szerették egymást. Csíp a cigaretta, de azért csak szívjuk! Keserű ez a sör, de azért csak isszuk! Már képtelenek vagyunk a szerelemre, de azért csak hajszoljuk a szerelmet! Itt-ott meg­dobban a szívünk, megállunk és azt hisszük, hogy megtaláltuk. Azután sóhajtva rohanunk tovább és a kis bizsu-szerelmeket elfelejtjük. Utunk tele van csikkekkel, üres üvegekkel, elfelejtett szerelmekkel... Egyre fáradtabbak, reménytelenebbek vagyunk. És igen, öregebbek is' Ne tagadjuk hiszen annyira ismerjük egy­mást! Minek hazudnánk magunknak? „Parányi futás az emberélet, kis szívdobogás csak az egész . . Meddig bírjuk még? És mi lesz akkor, ha már nem bírjuk tovább? Képzeld csak el, milyen furcsa lenne, ha egyszer találkoznánk — négyesben? Te azzal a pestivel és én meg a pozsonyival lennék... Ti ketten és mi ketten ... Mi ketten és ők ketten ... Müveit emberek vagyunk, udvariasan üdvö­zölnénk egymást, talán egy kávéra is leülnénk. És beszélgetnénk a gyerekekről. Igen, róluk. Vagy az árakról, a divatról. Hol voltatok nya­ralni és kivel találkoztatok? Hol voltunk nya­ralni és kivel találkoztunk? Bor lenne az asztalon — milyen furcsa bor — és még innánk is egymás egészségére. . Mo­solyognánk egymásra hazug, álnok mosolygás­sal ... Álarc lenne rajtunk. Bókolnánk egymásnak: Milyen szép vagy! Te viszont megfiatalodtál! Olvastam a könyvedet. S közben az udvariasság szemüvege közül éle­sen figyelnénk egymásnak minden arcrezdü­lését, meg azt a másikat . . Arra is gondolnánk, hogy vaion mi, járhat az ö eszében? Arra is gondolnánk, hogy mi ketten jobban Összetartozunk még most is — hogy mi jobban ismerjük egymást még most is — hogy mi ket­ten hóba játsszuk ezt a komédiát! Mert mi ketten jobban összetartozunk, mint te és a pesti — mint én és a pozsonyi. Hogy mi már nem tartozunk össze és mégis összetar­tozunk. Összeköt bennünket ezernyi kis titok, amit nekik sohasem árulhatunk el, amit még meg sem fogalmaztunk, de csak a miénk. Nem adhatunk belőle senkinek! Még mindig levendulát használsz, amit leg­jobban szerettem .. . Nem érzed, hogy ez az il­lat is emlék? Vagy tudod? Ebben az illatban él a szerelmünk emléke! Ez nem okozhat kelle­metlenséget, mint egy megtalált fénykép vagy szerelmes levél. És veled van folyton! Melyikünk a hibás: te vagy én? Talán egyikünk sem — talán a mostoha körül-, mények. A gondok felmorzsolhatják a szerel­met. Vagy mégis bennünk lett volna a hiba? Minden nap százszor magam előtt látlak, érzem a csókod és a símogatásod még. Becsu­kott szemmel ki tudnálak választani száz mez­telen idegen asszony közül, annyira ismerem a tested, minden rezdülésed. Enyém vagy még most is, pedig már régen nem vagy az enyém! De képzeld csak el az előbb említett hely­zetet! Négyen ülünk egy asztalnál: Te a pestivel — én a pozsonyival! Nézem a szemed — nézed a szemem, azután felőliünk, belémkarolsz és elmegyünk! Szó nél­kül, magyarázqatás nélkül. Megértenénk egy­mást, mint valamikor régen ... És ők ketten csak bámulnának utánunk — értetlenül! Vajon mit mondanának? — Szólnának-e egy­máshoz? Őrület, miket beszélek itt neked összevissza .. Miért nem nevetsz ki? Miért nem mondod, hogy ne fecsegjek itt összevissza? Hiszen tudjuk mindketten, hogy ez lehetetlen! Milyen furcsa bor? Milyen furcsa az élet? Milyen furcsák vagyunk mi? Nem ismerjük ön­magunkat! Nem ismerjük cselekedeteink titkos rugóit! Két ember találkozik véletlenül: szeretik egymást, gyerekek születnek és boldogok! Az­után egyszerre minden megváltozik: az egyik megy jobbra, a másik balra! Az örökös telhetetlenség! Akinek sok van, az még többet akar! S közben mindent elveszít. Keres-keres, de csak a morzsáit találja meg an­nak, ami az övé volt és amit meggondolatlanul eldobott magától! Pedig felnőttek vagyunk! Okosak vagyunk! Milyen buták és meggondolatlanok vagyunk? Hiányzik belőlünk a gyermekek bölcsességei Kicsikém, miért nem szólsz? Miért sírsz? Vagy csak képzelődés az egész? Talán itt sem vagy mellettem? A türkiszkék gyöngyök hatása az egész. És nem segít a nikotin — nem segít az alkohol — nem segít a nő — már az LSD sem segít! Átkozottul rossz az emlékezetem... Nem tu­dom, mikor van a névnapom, nem tudok meg­jegyezni egy telefonszámot ... Csak az jut eszembe mindig, amit el szeretnék felejteni! Csak éppen az... Csak éppen Ö... Csak ép­pen Ök! — Olyan őszintén, olyan nyugodtan beszél­getünk egymással most... Miért nem tudtunk ilyen őszinték lenni, amikor még szerettük egymást? Vagy még mindig szeretsz? Vagy még mindig szeretlek? Mered azt mondani, hogy „igen?“ Mered azt mondani, hogy „nem“? Tudjuk, hogy mit tudunk? Tudjuk, hogy mit érzünk? Hányszor mondtuk el egymásnak a „szeretlek“ szót, amikor méq igazán szeret-, tünk? Hányszor mondtuk el egymásnak a „nem szeretlek már"-t, amikor összevesztünk, amikor eljöttem tőled? A két kisfiú papának szólít és megölel__ A két kisfiú mamának szólít és megölel... Te nem szólítasz a férjednek és nem ölelsz meg . . Én nem szólítlak a feleségemnek és nem ölellek meg. De miért nem szólsz, kicsikém? Miért sírsz? Lehet, hogy kínozlak, de magamat sem kímélem .. Milyen furcsa bor? Utunk tele van csikkekkel, üres üvegekkel, elfelejtett szerelmekkel — füsttel, bűzzel, út­­álattal és kiábrándulással. Egyre fáradtabbak, reménytelenebbek vagyunk, És igen, öregebbek is! Ne tagadjuk! Hiszen annyira ismerjük egy­mást . .. Minek hazudnánk magunknak? Meddig bírjuk még? És mi lesz akkor, ha már nem bírjuk tovább? Azt mondtad előbb, hogy én már a nehezén túl vagyok és már jobban megy a sorom. Ha az anyagiakat érted, akkor igazad van. De nézd meg a homlokom, nézd meg a szemem, nézd meg a hajam! Minden ránc, minden árnyék, minden ősz hajszál csalódásokról, lemondások­ról, hasztalan erőfeszítésekről árulkodik! Én most már nem félek a tükörbe nézni! S tudom, hogy a boldogulásnak ára van — minden sike­rért áldozatot kell hozni! Ha valami sikerül, mindenki látja, mert el­­dicsekszünk vele. Ha valahol kudarcot vallunk, senki sem tudja meg, mert hallgatunk róla. Keresünk tovább vagy megállunk, mielőtt még összeroskadnánk? Elindulunk újra egymás felé? Lesz-e — lenne-e erőnk mindent újra kez­deni? Lesz-e — lenne-e erőnk mindent elfelejteni? Lesz e — lenne-e erőnk mindent meqbocsáj­­tani? Most megfoghatnám a kezed, megsímogat­­hatnám, megcsókolhatnám, elkísérhetnélek ha­za és az ágy nem tiltakozna, ha melléd feküd­nék ... És te sem tiltakoznál... De mi lenne holnap? Mert nem ébrednénk fel egyszerre! Ha én ébrednék fel először, a szürke hajnali józanságban hogyan néznék rád és hogyan magamra? Ha te ébrednél fel elő­ször. hogyan néznél rám és magadra? Kiábrán­dultán? — Meqértően? — Meqbocsájtón? — Szerelmesen? Mert: „Ez itt a kérdés, kicsikém!" A nyerítő sínek felett csillagok sisteregnek és szikrák nyilaznak az éjszakába. Te most mész Pestre, én meg Pozsonyba. Téged ott vár valaki — engem ftt. Engem is szeret valaki és téqed is. Neked is fáj valami — nekem is. Sírni szeretnénk mert valamit visszavonhatat­lanul elrontottunk. Menekülünk az emlékeink­től. menekülünk egymástól. És menekülünk ön­magunktól ... Mintha valaki megszökhetne az árnyéka előli Vaay talán mégis? Hátha . .. Hátha .. Hátha... — zakatolják a vonatkerekek . .. Szöksz előle.' mert szereted . mert szereted ... mert szereted ... Milyen furcsa bor? — Milyen furcsa élet? Egy. kettő, három, négy, öt . .. Elég? Ma már negyedszer... De hiába! Nem segít az LSD sem ... 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom