A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-07-10 / 28. szám
kettő, három, négy öt... Elég! Ma már harmadszor ... H. G. Wells írt az Istenek eledeléről. &S? Aki megette, aki megette, az ... Már nem is tudom, mi történt azzal! Átkozottul rossz az emlékezetem. Csak éppen az jut eszembe folyton, amit el szeretnék feleftenil Csak éppen az ... Csak éppen ő ... Csak éppen ők! De ez az LSD isteni találmány! Ezek a kis türkiszkék tabletták megnyugtatnak! Már nem segít sem a nikotin, sem az alkohol. sem a nö ... Csak az LSD. Egyedül csak ő! Mit tudhatott róla Wells? Én nem nagyok angol, de ezt a svájci orvos-1 Ságot érdekesebben megörökíteném, mint ő! — Olyan őszintén, olyan nyugodtan beszélget tünk most egymással* Miért nem tudtunk ilyen őszinték lenni, amikor még szerettük egymást? — Talán éppen azért, mert szerettük egymást. Talán ... Nagy László Endre: Milyen furcsa bor... — Még mindig kenyered a csábítás? — Nem! Sohasem volt a kenyerem! — mond1 la a szép szőke fiatalasszony nagyon komolyan, s közben talán mégiscsak felteszi magának újra a kérdést: Milyen is vagyok tulajdonképpen? — Nem a kenyered, tévedtem! A húsod, a véred! De beszéljünk inkább valami másról. 'Akármiről, ami nem fáj egyikünknek sem. Gyakran jársz■át? Az asszony lassan, megfontoltan válaszol: — Most megyek másodszor. — Milyen érdekes is az élet? Te most mész Pestre, én meg Pozsonyba. Téged ott vár este valaki — engem itt. Engem is szeret valaki és téged is. Neked is fáj valami — nekem Is. Sírni szeretnénk, mert valamit visszavonhatatlanul elrontottunk. Menekülünk az emlékeinktől, menekülünk egymástól és menekülünk önmagunktól. Valami összetört bennünk és keressük azt a szerelmet, de úgy csak egyszer lehet szeretni... Tudjuk ezt, de annál elkeseredettebben kei résünk tovább. Hátha mégis sikerül! Mint amikor a koldus már századszor kutat-, fa át a zsebeit, hátha valami nagy bankót talál bennük, s a ropogós papírpénz helyett megzörren reszkető ujjai közt pár garas. így van ez velünk is. Minek tagadjuk? Az idei Jókai napokon az egyik szavaló mon-. 1'dott egy verset. Csak c refrénjére emlékszem: >,Milyen furcsa bor?" Milyen furcsa az élet?! Teli hamutartó — piszkos terítő ■— keserű 'sör — ócska cigaretta — és mi ketten.., Ide futottunk! Ebben az Ócska testiben bölcselkedünk fanyarul. Ravaszul, okosan, "gyűlölködve bántjuk egymást. Minden szavunknak éle van! Olyan okosan, igazán egyetemi színvonalon bántjuk egymást, ahogyan csak azok tehetnek, akik valamikor nagyon szerették egymást. Csíp a cigaretta, de azért csak szívjuk! Keserű ez a sör, de azért csak isszuk! Már képtelenek vagyunk a szerelemre, de azért csak hajszoljuk a szerelmet! Itt-ott megdobban a szívünk, megállunk és azt hisszük, hogy megtaláltuk. Azután sóhajtva rohanunk tovább és a kis bizsu-szerelmeket elfelejtjük. Utunk tele van csikkekkel, üres üvegekkel, elfelejtett szerelmekkel... Egyre fáradtabbak, reménytelenebbek vagyunk. És igen, öregebbek is' Ne tagadjuk hiszen annyira ismerjük egymást! Minek hazudnánk magunknak? „Parányi futás az emberélet, kis szívdobogás csak az egész . . Meddig bírjuk még? És mi lesz akkor, ha már nem bírjuk tovább? Képzeld csak el, milyen furcsa lenne, ha egyszer találkoznánk — négyesben? Te azzal a pestivel és én meg a pozsonyival lennék... Ti ketten és mi ketten ... Mi ketten és ők ketten ... Müveit emberek vagyunk, udvariasan üdvözölnénk egymást, talán egy kávéra is leülnénk. És beszélgetnénk a gyerekekről. Igen, róluk. Vagy az árakról, a divatról. Hol voltatok nyaralni és kivel találkoztatok? Hol voltunk nyaralni és kivel találkoztunk? Bor lenne az asztalon — milyen furcsa bor — és még innánk is egymás egészségére. . Mosolyognánk egymásra hazug, álnok mosolygással ... Álarc lenne rajtunk. Bókolnánk egymásnak: Milyen szép vagy! Te viszont megfiatalodtál! Olvastam a könyvedet. S közben az udvariasság szemüvege közül élesen figyelnénk egymásnak minden arcrezdülését, meg azt a másikat . . Arra is gondolnánk, hogy vaion mi, járhat az ö eszében? Arra is gondolnánk, hogy mi ketten jobban Összetartozunk még most is — hogy mi jobban ismerjük egymást még most is — hogy mi ketten hóba játsszuk ezt a komédiát! Mert mi ketten jobban összetartozunk, mint te és a pesti — mint én és a pozsonyi. Hogy mi már nem tartozunk össze és mégis összetartozunk. Összeköt bennünket ezernyi kis titok, amit nekik sohasem árulhatunk el, amit még meg sem fogalmaztunk, de csak a miénk. Nem adhatunk belőle senkinek! Még mindig levendulát használsz, amit legjobban szerettem .. . Nem érzed, hogy ez az illat is emlék? Vagy tudod? Ebben az illatban él a szerelmünk emléke! Ez nem okozhat kellemetlenséget, mint egy megtalált fénykép vagy szerelmes levél. És veled van folyton! Melyikünk a hibás: te vagy én? Talán egyikünk sem — talán a mostoha körül-, mények. A gondok felmorzsolhatják a szerelmet. Vagy mégis bennünk lett volna a hiba? Minden nap százszor magam előtt látlak, érzem a csókod és a símogatásod még. Becsukott szemmel ki tudnálak választani száz meztelen idegen asszony közül, annyira ismerem a tested, minden rezdülésed. Enyém vagy még most is, pedig már régen nem vagy az enyém! De képzeld csak el az előbb említett helyzetet! Négyen ülünk egy asztalnál: Te a pestivel — én a pozsonyival! Nézem a szemed — nézed a szemem, azután felőliünk, belémkarolsz és elmegyünk! Szó nélkül, magyarázqatás nélkül. Megértenénk egymást, mint valamikor régen ... És ők ketten csak bámulnának utánunk — értetlenül! Vajon mit mondanának? — Szólnának-e egymáshoz? Őrület, miket beszélek itt neked összevissza .. Miért nem nevetsz ki? Miért nem mondod, hogy ne fecsegjek itt összevissza? Hiszen tudjuk mindketten, hogy ez lehetetlen! Milyen furcsa bor? Milyen furcsa az élet? Milyen furcsák vagyunk mi? Nem ismerjük önmagunkat! Nem ismerjük cselekedeteink titkos rugóit! Két ember találkozik véletlenül: szeretik egymást, gyerekek születnek és boldogok! Azután egyszerre minden megváltozik: az egyik megy jobbra, a másik balra! Az örökös telhetetlenség! Akinek sok van, az még többet akar! S közben mindent elveszít. Keres-keres, de csak a morzsáit találja meg annak, ami az övé volt és amit meggondolatlanul eldobott magától! Pedig felnőttek vagyunk! Okosak vagyunk! Milyen buták és meggondolatlanok vagyunk? Hiányzik belőlünk a gyermekek bölcsességei Kicsikém, miért nem szólsz? Miért sírsz? Vagy csak képzelődés az egész? Talán itt sem vagy mellettem? A türkiszkék gyöngyök hatása az egész. És nem segít a nikotin — nem segít az alkohol — nem segít a nő — már az LSD sem segít! Átkozottul rossz az emlékezetem... Nem tudom, mikor van a névnapom, nem tudok megjegyezni egy telefonszámot ... Csak az jut eszembe mindig, amit el szeretnék felejteni! Csak éppen az... Csak éppen Ö... Csak éppen Ök! — Olyan őszintén, olyan nyugodtan beszélgetünk egymással most... Miért nem tudtunk ilyen őszinték lenni, amikor még szerettük egymást? Vagy még mindig szeretsz? Vagy még mindig szeretlek? Mered azt mondani, hogy „igen?“ Mered azt mondani, hogy „nem“? Tudjuk, hogy mit tudunk? Tudjuk, hogy mit érzünk? Hányszor mondtuk el egymásnak a „szeretlek“ szót, amikor méq igazán szeret-, tünk? Hányszor mondtuk el egymásnak a „nem szeretlek már"-t, amikor összevesztünk, amikor eljöttem tőled? A két kisfiú papának szólít és megölel__ A két kisfiú mamának szólít és megölel... Te nem szólítasz a férjednek és nem ölelsz meg . . Én nem szólítlak a feleségemnek és nem ölellek meg. De miért nem szólsz, kicsikém? Miért sírsz? Lehet, hogy kínozlak, de magamat sem kímélem .. Milyen furcsa bor? Utunk tele van csikkekkel, üres üvegekkel, elfelejtett szerelmekkel — füsttel, bűzzel, útálattal és kiábrándulással. Egyre fáradtabbak, reménytelenebbek vagyunk, És igen, öregebbek is! Ne tagadjuk! Hiszen annyira ismerjük egymást . .. Minek hazudnánk magunknak? Meddig bírjuk még? És mi lesz akkor, ha már nem bírjuk tovább? Azt mondtad előbb, hogy én már a nehezén túl vagyok és már jobban megy a sorom. Ha az anyagiakat érted, akkor igazad van. De nézd meg a homlokom, nézd meg a szemem, nézd meg a hajam! Minden ránc, minden árnyék, minden ősz hajszál csalódásokról, lemondásokról, hasztalan erőfeszítésekről árulkodik! Én most már nem félek a tükörbe nézni! S tudom, hogy a boldogulásnak ára van — minden sikerért áldozatot kell hozni! Ha valami sikerül, mindenki látja, mert eldicsekszünk vele. Ha valahol kudarcot vallunk, senki sem tudja meg, mert hallgatunk róla. Keresünk tovább vagy megállunk, mielőtt még összeroskadnánk? Elindulunk újra egymás felé? Lesz-e — lenne-e erőnk mindent újra kezdeni? Lesz-e — lenne-e erőnk mindent elfelejteni? Lesz e — lenne-e erőnk mindent meqbocsájtani? Most megfoghatnám a kezed, megsímogathatnám, megcsókolhatnám, elkísérhetnélek haza és az ágy nem tiltakozna, ha melléd feküdnék ... És te sem tiltakoznál... De mi lenne holnap? Mert nem ébrednénk fel egyszerre! Ha én ébrednék fel először, a szürke hajnali józanságban hogyan néznék rád és hogyan magamra? Ha te ébrednél fel először. hogyan néznél rám és magadra? Kiábrándultán? — Meqértően? — Meqbocsájtón? — Szerelmesen? Mert: „Ez itt a kérdés, kicsikém!" A nyerítő sínek felett csillagok sisteregnek és szikrák nyilaznak az éjszakába. Te most mész Pestre, én meg Pozsonyba. Téged ott vár valaki — engem ftt. Engem is szeret valaki és téqed is. Neked is fáj valami — nekem is. Sírni szeretnénk mert valamit visszavonhatatlanul elrontottunk. Menekülünk az emlékeinktől. menekülünk egymástól. És menekülünk önmagunktól ... Mintha valaki megszökhetne az árnyéka előli Vaay talán mégis? Hátha . .. Hátha .. Hátha... — zakatolják a vonatkerekek . .. Szöksz előle.' mert szereted . mert szereted ... mert szereted ... Milyen furcsa bor? — Milyen furcsa élet? Egy. kettő, három, négy, öt . .. Elég? Ma már negyedszer... De hiába! Nem segít az LSD sem ... 14
