A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-09-25 / 39. szám
Ui o ut N SZABÓ BÉLA hatvanéves a költő elindul Sápadt, beesett arcú fiatalember áll a pozsonyi pályaudvaron, kopott ruhában, tétován. Szeme körül az álmatlanság mély karikái kezében megviselt utazóbörönd. Körülnéz, de tekintetében alig van kíváncsiság, hiszen nyilvánvaló, hogy nem várja őt senki. Álmos és éhes, tegnap óta nem evett. A perron korlátjához támaszkodik, talán azon töpreng, átkutassa-e mégegyszer a zsebeit. Aztán csak legyint: nem érdemes, a vonatban néhányszor megtette, méghozzá alaposan. Egy fillérje sincs. Ételszagot érez, marhapörkölt Ínycsiklandó illata árad ki az állomás-vendéglő ablakán. Gyors léptekkel hagyja el az épületet, mint akit üldöznek. Épp csak egy pillantást vet az állomás órájára. Nyolc múlt. Most már nem tétovázik, nem tétovázhat. A dolgokat már a vonatban jól végiggondolta, volt rá ideie Kassától Pozsonyig. Mást nem tehetett: fel kellett jönnie, bárhogy fogadják is. Táskájában kézzel írott versek. Nem saját használatra irta. A költészet nem magánügy - nyilvánosság nélkül nincs értelme az egésznek. Nem a szerkesztők véleményére kiváncsi, arra van szüksége, hogy versei eljussanak az emberekhez, akiknek Íródtak. Az éhezőkhöz és megalázottakhoz. Fél kilenckor kopogtat a szerkesztőség ajtaján. Belép. A szivarfüstben alig tud tájékozódni, talán egy fél percbe is beletelik, amíg észreveszi az íróasztal fölött görnyedő szerkesztőt. Cvikkeres, idősebb úr. Ő eregeti a kékesszürke füstfelhőt.- Jó napot kívánok - köszön illedelmesen a fiatalember - Antal Sándor ' szerkesztő úrral szeretnék beszélni.- Én vagyok az - válaszol az úr és hunyorogva néz a látogatóra - mit parancsol?- Verseket hoztam. Lenne szíves megnézni, szerkesztő úr.,.- Hogy hívják?- Szabó Béla.- Hm. Kérem, hagyja itt a verseit. Amint látja, rengeteg a munkám - és az asztalon heverő kéziratra mutat - jöjjön be a jövőhéten, addigra átnézem a maga dolgait is. Most nincs időm, sajnos. A fiatalember arcát halvány pirosság önti el. Előbbre lép.- Szerkesztő úr - szól s hangja remeg az elfojtott indulattól - ha nekem volt időm Kassáról feljönni, hogy megmutassam önnek a verseimet, akkor önnek is legyen ideje elolvasni! Antal Sándor feláll s cvikkerén át tetőtől talpig megnézi a költőt. Majd így szól:- Igaza van. Mutassa a verseit. De megkérem, hogy fáradjon ki az előszobába. Ugyanis én nem tudok mások jelenlétében kéziratot olvasni. A fiatalember átnyújtja versesfüzetét s kimegy az előszobába. Vállát a falnak veti, szemét lehúnyja, várakozik. Vonatkerekek csattogását hallja, mintha még mindig utazna. Gyomra reszket az éhségtől és izgalomtól. Tíz perc múlva kitép az ajtón. Antal Sándor s vállára teszi a kezét: — Rendben van, barátom, a verseit közöljük. A költő boldogan lép ki az ajtón. Nem érzi sem az álmosságot, sem az éhséget. A „Nap" aznapi számában már meg is jelenik az első vers.- Holnap honorárium, addig még bírd ki! - dünnyögi összeszoritott fogai között s ledől egy ligeti padra. a tollá varázsolt varrótű Béla bácsi kedvenc kávéháza a Luxor. Itt kerestem fel őt abból az alkalomból, hogy hatvanadik születésnapja közeledik, itt mesélte el a fenti történetet. S kérésemre, biztatásomra még sok mindent elmondott.- ... Persze, az indulás, régebben megtörtént. Verseimet a „Nap" előtt már a Kassai Napló is közölte. Ha így utólag elgondolkodom, mi késztetett arra, hogy Írjak, mi adta az első lökést, még messzebb, szinte az emlékezet - előtti időkig kell visszamennem. Vissza, egészen a gyerekkorig. A szörnyű szegénységig, amelyben éltem és nevelkedtem. Két nagy élményem van ebből a korból: az édesanyám, aki rengeteget dolgozott, hiszen tíz gyermeknek kellett gondját viselnie - és tan'tóm, a legderekabb magyar tanító, akivel életemben találkoztam. Könyveimben mindkettőjüknek többszörösen is emléket állítottam. De édesapámról sem feledkezhetem el. Ünnepnapokon mesélni szokott. Csodálatosan tudott mesélni s ezek a mesék szerettették meg velem a könyvet, az olvasást. Mert könyv apám jóvoltából a nagy szegénység ellenére is mindig akadt a házunknál. Jól tanultam. Tanítóm szerette volna, ha tovább tanulok. Sajnos a szegénység miatt erre nem kerülhetett sor. A hat elemi elvégzése után családunk egyik jó ismerőséhez szegődtem szabóinasnak. Mihelyt a mesterséget kitanultam, azonnal menekültem Nagymihályról, gyermekkorom nyomorúságos színhelyéről. 1925-töl 29-ig Kassán él* tem. Itt kezdtem verseket írni, melyeket azután Jarnó József közölt a Kassai Naplóban. Ki kellett írni magamból a gyermekkor fullasztó élményeit. Egyébként Jarnó mutatott be dr. Fazekasnak is, a magnezitgyár akkori vezérigazgatójának, Károlyi Mihály hajdani titkárának, aki Írói pályám kezdetén gyakran nyújtott anyagi támogatást. Bevallom, nem voltam valami ügyes szabólegény, maga a mesterség nem érdekelt, így sokszor maradtam állás, tehát megélhetés nélkül. Szerencsére mindig akadt egy-egy megértő pártfogóm, anyagi és erkölcsi támogatóm. Közéjük tartozott később Antal Sándor is, a pozsonyi „Nap* főszerkesztője. Első verseimet Szenes Erzsi, a Nyugat költője látta. Sokat köszönhetek neki. Biztatott, támogatott, ellátott olvasnivalóval. Ö ismertetett meg Arany János és Ady Endre költészetével. Első verskötetem 1928-ban jelent meg „Felszakadt gondolatok” címmel, öcsém, a nyomdász adta ki. 1935-ben az „Érett szegénység". Egy évvel később az „Éhes vagyok", Legnagyobb sikere az „Éhes vágyókénak volt. Ezt a kötetet Antal Sándor a „Reggel” vezércikkében méltatta. Különben a kritika minden verskötetemmel foglblkozott. Itt jegyzem meg, hogy irodalmi Ízlésem alakulására legnagyobb hatással a Nyugat volt, melynek inaskorom óta rendszeres olvasója voltam, a borravalóból vásároltam. Ha én Pestre gondoltam: a Nyugatra gondoltam. Amikor először jártam Budapesten, nagyon meglepődtem, hogy az első embernek, akitől tájékozódni akartam, halvány sejtelme sem volt, hol lehet a Nyugat szerkesztősége. a prózaíró Fábry Zoltán írja róla: „Szabó Béla költőként indult, költőként óhajtozott és átkozott, kenyértelenül tudta, akarta és merte a szépet. Versekkel indult, hogy végül prózává tömörítse élményeit, meglátásait: emberi nyomorúság és nyomorultság emberségdokumentumait. Nincs pontosan kicirkalmazott, körvonalazható költészete, de vannak halhatatlan verssorai...“ 1927-ben Budapesten jár és felkeresi Osváth Ernőt. Verseket visz neki is s mekkora lehet a meglepetése, amikor a híres szerkesztő így szól: „Fiam, maga prózaíró lesz, én még emlékszem a maga elbeszélésére ...” Milyen elbeszélésre emlékezett Osváth? Szabó Béla még inaskorában küldött a Nyugatnak egy elbeszélést, már ő maga sem tudta volna megmondani mifélét. A Nyugat nem közölte, de lóm a nagy Osváth emlékezetében még mindig él. Vagyis . .. hátha azoknak lesz igazuk, akik Szabó Béla adekvát műfajának a novellát tartják. Valami hasonlót érzett Babits Mihály szavaiból is, amikor arról beszélt, hogy Szabó verseiben sok a prózai elem ... Tény az, hogy ezidőtájt egyre kevesebb verset és egyre több prózát ír, nyilván nem csak a nagy tekintélyek biztatására, hanem mivel ő is otthonosabbnak érezte már magát ezen a területen. Harmincötben jelenik meg utolsó verskötete s még ugyanebben az évben első regénye, az önéletrajzi jellegű „Ezra elindul".