A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-09-18 / 38. szám
SZENES ERZSI: mm Míg odafenn feküdtem Davosban a jéghegyek között, s a szívem félelmében nyöszörgött, vonított, mint hűséges eb haldokló gazdája ajtaja előtt, egyszerre eszembe jutott, hogy meg nem halhatok. Mivel menjek én innen el, hisz egyenként még a virágokat sem(VH^Mk,a ismerem^ melyektől tarkái a rét, s megbontják az erdők egyhangú zöf s öt hirdetik ki ott van a magasbe Elébe hogyan kerüljek, ha el földi táiakró! méa egy kis csokrot sem vihetek S akkor résztvevőn hozzám jöttek az ösmerős kerti virágok, az orgonák, violák, lila akácq^ , s a többiek is valamennyien s illatukon mint könnyű hintán szálltam oz s áldozatul, hogy itt maradhassak még, egy enciánt és egy estikét tettem a lábai elé. Hajamba akadt egy ág Ugyan miért mérges? Szép, szép a gyűszűvirág, Belül mégis mérges. Gyűszű megböki a tűt, Pedig nem is mérges. Eldobom én a gyűszűt Az ujjam már véres. Gyűszűt ne dobd, dobd a tűt, Az sebez, oz mér Hát már csak az a fontos, amit magamból kibontok, a szó, melyet mint kipergetett virógmagot, ugrálva kag fel a könnyű szellő, s azt sem tudni, mely szív talajába hullj s kivirágzik-e ott? Ezalatt életem egyhelyben áll itt, s látszatra annyit sem változik, mint a aók, ácadhatatlan erggqti ezüst :s szálait^ í-fUt a hernyó, ““^‘'«öltözik, s szürke ratyiakqt ki egyísz^r ff (szab adui tan s Jéghegyek között Játék Változatlan — — Rossz tanácsot adtál, Lajos — fordul a fiúhoz szemrehányóan. — Nekem vissza kell jutnom — vágja ingerülten a gazda felé. — Behívóm van, holnapután jelentkeznem kell, agyonlőnek ... Verejték csillan a fiú keskeny homlokára. Pallai nyugodt lépésekkel a csűrajtóhoz megy, kinyitja, majd visszadől a szalmába. Szárnyát csapdosva ismét kakas kukorékol, rekedten, elnyújtva, mintha végítélet közeledtére figyelmeztetne. Hűvös szél csap be az ajtón, arcunkba sodorja a törek szárait. Lajos megjuhászkodva a földet nézi, már nem ellenkezik. — Mehetsz! — vágja felé mérgesen a gazda. Amaz nem szól. Lélegzetnyi ideig semmi sem mozdul, majd Pallai feláll és oda megy a fiúhoz. — Nem futhatunk százfelé — mondja megenyhülve. Hiába, megvirradt már, még mindig az éjszakát érzem. A sötétség belém szívódott, és láthatatlan réteget vont sejtjeimre. Mindent másként érzékelek mintha a szavak és mozdulatok irányt és értelmet változtatnának. Az éjszaka eltakarta az arcokat, nem láthattam a suttogó hangok gazdáit, a fiú ijedt meneküléséből is csak kapkodó lélegzése ért hozzám. Nem láthattam a szemeket sem. Alaktalanná vált a föld, a sötétség, elveszett az ég széle is ... Hiába niegvirradt már, hiába ébresztget a kakas, hiába parancsol a gazda, minden sejtelmes marad. Mintha leszakadtam volna az emberekről, a fiú izgatott hadonászása a sötétséget kavarja még, Pallai egy fűzfa ágán ülve integet felém, a csűr is, a föld alá süllyedt, mélyre a vakondtúrások alá; a tárgyaknak, szalmának, gerendáknak, szélmarta deszkának nagy szeme nő és mind engem figyel. Néz, vigyázza, hogy mit gondolok és teszek majd. A furik kereke görbe és keservesen nyikorog. Ahogy forog egyenes derekú S betűket rajzol az út nyirkos porába. Jövök és mgyek, falu végére és vissza. Kétezer lépés oda, ezernyolcszáz vissza. Ha üresen tolom a talicskát, hosszabbakat lépek. Hányán cipelték már így előttem igaz terhüket, nyikorgó targoncán, végig a házsorok között? Szokott és ismert mozdulatok, meggyörnyednek a vállak, reszketve remegnek karjaim ... Aki utamba kerül, köszönök neki. Megbiccentem a fejem, meg is hajtanám magam, mint gyermek teszi az öregek előtt, de ezt nem lehet, a furik két karja megfeszít, előre görnyeszt. így is tört derékkal tlsztelgek az embereknek és a házaknak is. jobb oldalon sáros, iszapos víz, az út és a házak között az udvarokhoz emelt keskeny töltés vezet. A falu végén nekem is ilyen kisúton kell végigtolnom a zsákokat: a kiskapu nyitva van, utánam bezáródik egy kis időre és fordulhatok vissza. A második fuvar után kaptam egy darab kenyeret és hozzá egy pohár pálinkát. Pallai már otthon van, rendezkedik, mire harmadszor fordulok, az előző rakománynak nyoma vész. Kihez kerül, hová dugják, nem tudom. Nem is érdekel. Többször is meg kell pihennem, pedig a gazda megtiltotta. „Ne állj meg, és ne elegyedj szóba senkivel“, intett. Mire az ötödik talicskát tolom, gyerekcsapat szegődik mögém. Felfedeztek. Jó lenne őket elkergetni, de az csak bőszítené kíváncsiságukat. Utcacsúfja lennék, kiabálnának, röhögnének rajtam, mint a falu bolondján. — Hagyd — békít Pallai —, ha nem látnak, dolgukra mennek. Hiába. Ahogy meghallják a talicska nyikorgását, összerebbennek. Zúgnak, kísérnek, mint a hivatlan szúnyogcsapat. Táncolnak, eléfutnak, az egyik kis szúnyognak nincs a lábán cipő, repedezett, piszkos lábfejét idétlenül kapdossa maga alá a hideg földről. A másik is mezítlábas, harmadik is. Ha nem lennék ilyen szorult, nyomorult helyzetben, sajnálnám őket. De így ellenségeim, árulóim, nem tágítanak. Egyikük szemtelenül ráül a talicskára, a zsák tetejére. Ördögök. Gyámolatlanul rászólok „eredj dolgodra“. Rámmosolyog és kényelmesebben elhelyezkedik. Ormótlan lábait előttem lóbálja a talicska végén. Tetszik a játék. Második is kapaszkodna, de emez lelöki, csak az ő mezítelen lábainak szabad fűtőzni ... Pallai már a kapuban vár és idegesen a száját rágja. — Várjál, pihenj egy kicsit. Bevezet a konyhába a háziakhoz. Az asztalon nagy üveg pálinka és félbe szelt kenyér van. A tengeripálinka émelyítő szaga összekeveredik a kenyér illatával. Pallai színig tölt egy borospoharat. — Egyszerre húzd be! Megmerednek a testrészeim, ahogy magamba öntöm a drága folyadékot. Messziről hallom az asszony hangját: — Harapjon utána, ez tiszta, jő ital. Először -a tűzhely fölötti faldísz homálylik elém: s,Hiszek egy istenben, hiszek' egy hazában“ — az első mondat felül, a másik alulról félkörbe van kanyarítva. Minden összekavarodik előttem, a taligát valaki az asztalra tolta, rajta van a gyerek is, lábai idelógnak az ölembe, az asztal alatt zsákok vannak, apró kis gonosz zsákok, gyerek kezébe illő játékszerek. Meddig tarthat még ez a nap? „Hiszek egy istenben ... olvasnám elölről, de az asszony most elém áll, és nem láthatom a piros, hímzett betűket. Talán már el sem tudnám mondani a „Hiszekegyet“ végig, megakadnék. mert rámdől ez a demizsonnak is beillő pálinkásüveg. (Folytatjuk} 13
