A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-09-18 / 38. szám
Azokat a nyílt kérdéseket, amelyek nálunk a nemzetiségek viszonyánál kapcsolatban felmerülnek, gyakran megkerüljük, mondván, hogy túl kényes és érzékeny kérdések. Úgy vélem azonban, hogy mivel a nemzeti érzés valamennyiünkben mélyen gyökerezik, épp ezért nyíltan kell róla beszélni. A nemzeti büszkeség nemes érzelmével való szakszerűtlen és nem megfelelő bánásmód felesleges kellemetlenségeket okozhat. A nyelvi kérdésekből gyakran keletkező nemzetiségi problémák bizonyára összetettek s mint ahogy nem kerülhetők meg hallgatással, megoldásuk éppúgy nem várható a múlt századbeli „nemzetébresztő“ jelszavak felelevenítésétől. Ez már történelem, melynek megvan a maga jelentősége, de kizárólag csak azok között a történelmi viszonyok és körülmények között, amelyek létrehozták. A burzsoa nemzet nálunk teljesítette a történelem által rárótt pozitív feladatát. Az emberi történelem más szakaszában élünk, új társadalmi rendet építünk. Társadalmunk tudatosan teremt olyan feltételeket, hogy ez a természetes fejlődés ne ütközzék társadalmi akadályokba. A nemzeti érzés és nemzeti büszkeség társadalmi eszköz, mely a történelem útkereszteződésein a termelőerők előtt hol vörös, hol zöld fénnyel világit. Nem érdekünk, hogy vörös fénynyel világítson. Az utóbbi időben tanúi vagyunk az említett kérdések iránti fokozott érdeklődésnek. Figyelemreméltó tanulmányokat olvashatunk, melyek helyes marxista álláspontról vizsgálják a nemzetiségi kérdést, ám olyan nézetekkel is találkozunk, s gyakran az újságok hasábjain, melyek ellentmondanak ennek a történelmi szempontból egyedül helyes s indokolható álláspontnak. Íme, néhány közülük: a Dél-Szlovákiában élő szlovákok állítólag elvesztik nemzeti jellegüket, mivel itt jobbára magyarul beszélnek. Myjava környékének lakosai közül néhányon meglepődtek, hogy az árvíz miatt hozzájuk telepített gyermekek nem tudtak szlovákul. Egy bizonyos zólyomi polgár igen méltatlankodott amiatt, hogy azok az áttelepültek, akik Magyarországról mint szlovákok jöttek hozzánk s Gútán telepedtek le, nem szlovákul, hanem magyarul beszélnek s gyermekeik sem beszélnek szlovákul. Szerinte ezzel nagy igazságtalanságot követtünk el ezeken az embereken. A Rol'nické novinyban nemrég cikk jelent meg, amely úgy írja le a dél-szlovákiai viszonyokat, hogy a szlovákok innen az „elviselhetetlen" nemzetiségi viszonyok miatt kénytelenek valahová északabbra, „az övéikhez" költözni, így az egyik oldalon. Magyar polgáraink között akadnak egyének — főleg az értelmiség soraiban - akik szinte szorongva figyelik, vajon nem sértik, rövidítik, csavargatják-e valahol az alkotmányban biztosított jogaikat. Ez a szorongás néha már banalitásba torkollik. Indokoltak-e ezek az aggodalmak? Használnak-e ezek a nézetek ennek vagy annak a nemzetnek, nemzetiségnek? Mi szüli és tartja életben ezeket a recidivákat? Szükség van-e ezeknek a Vörösmarty- és Stúrkorabeli nemzetébresztő hangulatoknak az éleszgetésére? Ha a szlovákok nemzeti és nyelvi érdekeit még ma is hasonló érvekkel védenénk, mint Stúrék a múlt század negyvenes éveiben, akkor nyilván nem tennénk jó szolgálatot nemzetünknek. Hasonlóképpen rossz szolgálatot tennének nemzetüknek azok a magyarok, akik ma nemzeti érdekeiket hasonló eszközökkel igyekeznének keresztülvinni, mint nemzetébresztőik tették a 18. század végén és a 19. század elején. Az elkövetkezendő szocialista társadalmi szervezetnek más szellemben és más elvek alapján kell megoldania a nemzetiségi kérdést. A fő cél ebben a szakaszban is a termelőerők fejlődésének magasabb szintén való biztosítása, a szocialista termelési viszonyok fejlődéséhez erre van szükség. A „nemzeti büszkeség" fogalma ma más jelentést és tartalmat nyer. Ha a múltban a burzsoá nemzet arra volt büszke, hogy más nemzet rovására vívott ki magának előnyöket a szocialista nemzet ma arra büszke, hogy más szocialista nemzettei együttműködve ér el eredményt a társadalmi élet bizonyos területén. Mig a múltban a burzsoa nemzet arra volt büszke, ha ravaszsággal vagy másképp sikerült rászedni, becsapni más burzsoa nemzetet, ma a szocialista nemzet arra büszke, ha bármiben segítségére lehet a másik szocialista nemzetnek. A réginek teljesen ellentmondó nemzeti büszkeség ez. Ebben is megnyilvánul a fogalmak új minősége, az ellentétek dialektikus egysége - nemzeti és nemzetközi, nacionalista és internacionalista. S továbbmenve: Míg Stúr korában azért harcoltak, hogy ismerjék el az egységes nemzeti nyelvet, ma erre nincs szükség. A szocialista Csehszlovákiában minden nemzetnek és nemzetiségnek anyagi és erkölcsi lehetőségei vannak arra, hogy kultúrális fejlődését saját nyelvén biztosíthassa. Ebből a szempontból a nem egyszer kimondott, máskor csak jelzett követelmény, hogy „Szlovákiában beszéljünk szlovákul" („na Slovensku po slovensky”) nemzetiségileg vegyes, vagy érintkező területeken nagyon kedvezőtlen hatást válthat és vált is ki. A tanító figyelmetlensége, tapintatlansága ezt a kérdést illetően gyakran jelentős károkat okozott. Néhány újságcikk sem járult pozitivon hozzá a szocialista nemzeteink közötti új viszony kialakításához. A másik oldalon kedvezőtlenül hatottak a magyar értelmiség egy részének eltúlzott követelményei a magyar tannyelvű főiskolák létrehozása érdekében. Előfordultak olyan esetek is, hogy a magyar középiskola igazgatójának kezdeményezésére a szülők között diákokat toboroztak s ezt természetesen nem csinálhatták másként, minthogy a szülők nemzeti öntudatára igyekeztek hatni s ez automatikusan ellenszenvet váltott ki a másik féllel szemben. Ezek a kezdeményezések - melyek elsősorban a termelésen kívüli társadalmi rétegben keletkeztek - a gyermekek révén (de nem csak kizárólag a gyermekek révén) a családokba jutottak, kölcsönös ingerülta Hét ír odaírni meíiekiete 38 séget váltanak ki, kártékonyán tükröződnek a fiatal nemzedék gondolatvilágában, jellemének alakulásában. Természetesen az értelmiség eme tevékenységén kívül van itt még fontosabb fékező erő is. Ez pedig a nemzeti pszichika, amely - a nyelv, kuliúrális örökség, területi egység mellett - a nemzeti karakter egyik alkotóeleme. Az emberek bizonyos pszichikai vonásait hosszú évtizedek, sőt, évszázadok során igyekeztek tudatosan úgy befolyásolni, megszilárdítani, hogy azok a burzsoa társadalom igényeinek a legjobban megfeleljenek. Az értelmiség bizonyos részének mai tevékenysége lehetővé teszi eme pszichikai tulajdonságok továbbélését. A szocialista nemzet szükségletei megkövetelik, hogy a nemzet eme lelki vonása fokozatos változáson menjen át. Vonatkozik ez a termelőkre épp úgy, mint azokra, akik az egyes nemzeti nyelvek tisztaságáért, fejlesztéséért felelősséggel tartoznak. Gyakorlatilag azonban néhányok tevékenysége nem azt bizonyítja, hogy ilyen értelemben fognák fel küldetésüket. Csehszlovákia Kommunista Pártja harcba szólítja az értelmiséget nemzeteink új pszichikai vonásainak kialakításáért, a jól átgondolt eszmei harc célja, meggyőzni dolgozóinkat, hogy Csehszlovákia nemzetei egységes szocialista társadalmat alkotnak, melyben mindenki szabadon fejlesztheti anyanyeivét, nemzeti kultúráját, de amelyben mindenki büszke a közösen elért gazdasági eredményekre, tudományos felfedezésekre, a kultúrára, egyszóval mindarra, ami hazánk dicsőségét és nagyságát szolgálja. Az ilyenné formált nemzeti érzés már nem lesz egyenlő a múlt korok nacionalizmusával. Az ilyenné alakított szocialista hazafiság platformján találkozunk és egyesülünk majd a többi szocialista ország dolgozóinak szocialista hazafiságával. Ez a lelkűiét fejezi ki teljesen a szocialista internacionalizmus fogalmát. Az egyes szocialista országok közötti államhatár akkor nem lesz már akadálya a szocialista tábor termelőerői fejlődésének. S mi ezt akarjuk elérni. Eme célokért, tehát mindazért, ami „nemzeti érdek" ma már nem harcolhatunk azokkal az eszközökkel, melyekkel Stúr harcolt. Az, ami Stúrék idejében haladó volt és szükséges, ma a szocializmus korában ONDRE.I REPKA ELNEMZETLENEDÉS? haiadóelienes és visszahúzó lehet. Ha bármelyik szülő ma úgy véli, hogy gyermeke előtt elejtett megjegyzéseivel a magyarok, szlovákok, csehek, cigányok, zsidók vagy németek ellen (ez utóbbi még igen gyakori, a „német" kifejezés alatt a gyermekek jobbára a rossz embert, az ellenséget, a fasiszta megtestesítőjét érzik), ha úgy véli, hogy ezzel elősegíti gyermeke nemzeti öntudatosodását, vagyis saját nemzetét segíti, az ilyen szülő nagyon téved. A más nemzetek rovására virágzó nemzeti büszkeség csak árthat nekünk. Ezzel kapcsolatban szeretném megjegyezni Sklenka- elvtárs cimére, hogy a „kosúti elfelejtett ember sorsa" feletti siránkozással (Rol’nické ndviny, 1966. 3. 19) bizony nem tesz jó szolgálatot szlovákságunknak. Egy pillanatra sem vonom kétségbe cikke hősének Andrej Stryceknek termékeny s egyáltalán nem könnyű életsorsát. Csupán azt sajnálom, hogy siránkozásával nem segített azon a bajon, ami legjobban fáj Stryceknek - az alacsony, havi 210 korona nyugdíjon. Erről a témáról lehetne írni éles, bíráló, konkrét, tehát hasznos cikket, hiszen éppen elég kisnyugd jas mezőgazdasági veteránnal találkozhatunk s megérné mérlegelni ezen nyugdíjak emelésének törvényes lehetőségeit. Ám ez a dolog minden idős mezőgazdasági munkást érint, tekintet nélkül arra, szlovákul beszél-e, vagy magyarul. Viszont ezt a problémát a nemzetiségi kérdésre vonatkoztatni csupán annak bizonyítéka, milyen vulgáris, marxista-ellenes módon lehet a nemzeti büszkeség szép érzésével visszaélni. Az idézett cikkben azonban Sklenka elvtárs egy másik komoly - s szerintem - rosszul megvilágított kérdést is érint. Ez a Magyarországról hozzánk telepített szlovákok nemzeti sorsáért való aggódás. Nézete itt találkozik a zólyomi névtelen levél írójának nézetével és másokéval is, akik nem jegyezték papírra nézetüket. Kíséreljük hát meg e kérdésnek az elemzését is. Közismert dolog, hogy a szlovákok egy része 1945 után (néhány adat szerint 73 273 ember) Magyarországról Csehszlovákiába települt. Az áttelepültek nagy része valóban Szlovákia déli részén talált új otthonra. Túlnyomó többségük munkás, paraszt, másszóval: anyagi értékeket termelő egyén volt. Valamiféle nemzeti túlérzékenységre, bizonyos fajta szlovák nacionalizmusra ezeknél az embereknél nem voltak feltételek, habár a nezeti érzés bizonyos jelei náluk is szerepet játszottak. Elsősorban azért jöttek Csehszlovákiába, mivel remélték, hog itt jobbak az érvényesülés lehetőségei, jobban kielégíthetik személyes anyagi szükségleteiket. A nyelvi kérdés nem igen érdekelte őket. Magyarul is, szlovákul is jól beszéltek. Ha elképzeléseik beváltak, érvényesültek a munkafolyamatban, megnyugodtak. Mások — akiknek az a szándékuk, hogy itt jól és előnyösen érvényesülhetnek, nem valósult meg — másütt próbáltak szerencsét, Cseh- és Morvaországban, vagy szlovák vidéken. Ezek „az ország mélyébe" mentek, keresték „övéiket" persze nem nemzeti értelemben (mint ahogy azt Sklenka elvtárs és mások képzelik) hanem inkább gazdasági értelemben a „magukét. Nemzeteink és nemzetiségeink ilyenténvaló felosztása „mieinkre" és „nem mieinkre" enyhén szólva nem egyeztethető össze a szocialista nemzetek fogalmával. Minden nemzet és nemzetiség, amely a Csehszlovák Szocialista Köztársaság területén él, tekintet nélkül arra, hogy milyen nyelvet beszél: a „miénk". Idegen, szótlanul megtűrt, tehát mostoha nemzetek és nemzetiséfek nálunk nincsenek. Hiszen ha teljesen végiggondoljuk a „miénk" szót, akkor Sklenka elvtárs koncepciója szerint - csak a szlovákok a „mieink", minden más az „idegen" fogalom alá tartozik. S ez nyilvánvaló képtelenség. Ám ezzel összefüggésben néhány embert még más dolog is bánt. „Miért vallják magukat azok az emberek magyar nemzetiségűnek - kérdik - akik közül a háború után sokan szlovákok voltak?" Nos hát kinek kellene ezt megakadályoznia? Hiszen szocialista alkotmányunk a Csehszlovák Szocialista Köztársaság minden állampolgára számára FOLYTATÁS a 11. old.
