A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1966-08-28 / 35. szám

Vámos tisztelendő űr néhány álmatlan éjszaka után eltökélte, hogy megreformálja pedagógiai módszerét és a bibliai történetek jobb megértése érdekében bátrabb kézzel alkalmazza a „hitre irt“ nebulók között a szemléltető oktatást. A pedagógiai lépés úgy ért meg benne, hogy korábbi módszerét kritika alá vette, s imigyen rájött, hogy az elavult. E módszer abban áll, hogy a jobb bevésés érdekében a legmesszebbmenő segítséget nyújtotta a tanulóknak, fgy például a vízözönt mondatról mondatra recitálta, a kis laikusok pedig kontráztak hozzá. „Az emberek mindig többen lettek és nagyon . ..“ kezdte a napi leckét Vámos tisztelendő, mire a gyerekek egyből rávágták: „ ... megromlottak“. Majd megint ö: „De Noé és családja jó... „És a kórus: „ ... maradt“.

Időközben Lajka kutya megjárta a világűrt, s ez is új módon vetette fel a kérdést. A tisztelendő úr rájött, hogy hagyományos módszerével a fejekben csupán foszlányok maradnak meg a tanulságos történetekből. így került előtérbe a szemléltető oktatásnak hitéletben történő hasznosítása.

A világ teremtése körül még rendben ment minden. A kockás hittanfüzetben megjelent a krumpli alakú Nap, a gomolykó ősköd. a csillagok és néhány kificamodott lábú, ma már egyáltalán nem élő állatfaj. Első osztályosoktól ez nagyon is szép dolog, csak dicséret járbat érte. Némi disszonanciára adott okot ugyan, hogy a csillagok között ötágú alkotások is keringtek. de Vámos tisztelendő úr nagyon okosan nem komplikálta a dolgot, elsiklott a figyelme az ágak száma felett. Az első emberek is kiválóan sikerültek, sőt a kiűzetés is. Az angyal kardjából sugárzó lángnyelvek realista felfogása azt mutatta: sikerült elültetni a gyérl*og* ? au

repülnek

A«?í

gya Lók

meklelkekben az engedelmességet és istenfélelmet.

jézus születéséhez már úgy készült a tisztelendő úr, hogy a karácsonyi hangulat szinte ott csilingelt a padsorok fölött. Jól sikerült a lecke visszamondása, majd a betlehemi rajzok bemutatására került sor. A jászolban ott feküdt a kisded, s fölötte görnyedt a szentcsalád. A pásztoroknak csupán azért nem volt lábuk, mert térdelve hódoltak. A körül állók gomolygó Iehelete a barlang feletti felhőkbe kavarodott s e tisztes magasságban angyalok keringtek a glóriával.

Vámos tisztelendő úr már éppen általános dicséretre szánta el magát, amikor az egyik rajz beime fojtotta a szót. Ez sem volt első tekintetre másabb a többinél, csupán az angyalok körül hamisította meg a bibliai valóságot az alkotó. A szárnyas lények furcsa módon előretolták házukat, melyen arasznyi légcsavarok pörögtek, s biztosították a szükségelt lebegést, a barlang felett.

A tisztelendő úr némi vértódulást érzett a fejében, mely rövid idő múlva a jobb keze markában bizsergett fel egy adandó pofon képében. Ám a betlehemi hangulat higgasztó hatására a kisülés el, maradt. Az óra végén azonban néhány percre visszafogta a technikában jártas nebulót, s atyai módon fejére tette a kezét.

— Tanuld meg fiam — mondta oktató hangon — isten angyalainak nincsen szüksége ember által kifundált segítségre, hogy fenntartsák magukat az égben. Gondolkodj józan ésszel és rajzold meg újra a gyermek jézus szüle tését.

A következő órán első gondja volt a megismételt feladat ellen őrzése. A barlang képe lényegében nem változott, csupán az angyalok körül módosult a helyzet. Ott ültek a barlang nyílásának a tetején, s lábukat lógatták a szent történés felett.

Ojabb fordulat nem történt. Ha csak az nem, hogy a tisztelendő úr megdicsérte a munkát, s a füzet e lapját, mint jól sikerült rajzot, emlékbe kérte alkotójától. A gyerek így egyelőre leszereltetett.

A tisztelendő meg óra után átvetette lábát a Panni nyergén és gázt adott a motornak. A csípős decemberi szélben reverendája fekete szárnyként csattogott a háta mögött. Eddig ezt észre sem vette, de most mintha megfogta volna haladásában. Leállt hát egy percre az útszélen, s bő szoknyáját összefogva maga alá gyűrte.

Elvégre a motorhoz szárnyak nem szükségeltetnek.

Benkő Károly

Agról-szegről rokonom. Nemrégiben valami ostoba pletyka miatt megorroltunk egymásra, és azóta csak egy kimért fejbiccentéssel vesszük tudomásul alkalmi találkozásainkat.

Legutóbb ilyen alkalmi összejövetel történt a kórházban, ahol Etus asszonytársam fiúgyermeknek adott életet. Alighogy átnyújtod tam a csokrot, Imi néni toppant be a szobába, szintúgy csokorral a kezében, Etust megcsókolta, nekem kezet adott. Bosszantott a dolog, de hamar túltettem rajta.

Néhány pillanatig kínos csend következett, én a betegágy egyik oldalán, ő a másiknál. Ez a feszült ség mindaddig tartott, amíg barátnőnk meg nem szólalt:

— Köszönöm a virágot, de a kicsiben nincs örömöm — mondta Etus savanykás ízzel a hangjában, aztán kelletlen mozdulattal csengetett, mire a nővérke a bepólyált kisdeddel megjelent a szobában. Nézzétek meg jól a babucit, orra normális, szeme az én szemem, ajka az apjáé, de a színe mint a palatábla. Félek, Berti jeleneteket fog csinálni.

Imi néni viszkető állát megvakarta, neki is feltűnt a csecsemő túlárnyazott sötét színe, és ekkor a balsejtelem óvatosságával sasszemét felém hunyorftotta. Szája grimaszba rándult, mintha forró pecsétviasz csöppent volna az élet viharáról megedzett ajkára.

Közben a nővérke kiment a gyerekkel. Berti alkalmasint a cigánykérdés rendezésével kapcsolatos tanácskozáson vett részt a Tátrában, az örvendetes eseményt megtáviratozták neki, és megérkezése minden percben várható volt.

Egyébként Berti szegről-végről szintúgy rokonom, szerintem egyáltalán nem mondható veszélyes férjnek, aki a gyermek palatábla

Sok a magányos ember

Olvasom az újságban, hogy milyen tömegsikere van a lapok ismerkedési rovatainak. Hoszszú évekig nem sejtettük, s lám, egyszerre kiderült; társadalmunkban jelentős számú magányos ember él. Zöldruhás erdészekt akik nap ról napra a rengeteget járják, falun élő tanítónők, sőt orvosok, mérnökök és mesterembe rek. Nyugdíjasok, csinos betétkönyúekkel. Csalódott özvegyek, reménykedő szívvel. Aztán autóval, saját házzal, kerttel, motorcsónakkal, deli termettel, szép lélekkel és megnyerő mo sollyal rendelkezők. Egy közös tulajdonságuk van: nincs élettársuk. Ez úton keresnek hát egy szép, okos, őszinte, jószívű, becsületes, dolgos, absztinent és így tovább ... valakit. „A gránátvirág halkan virágzik“ jeligére.

Mindezt az íróasztal mellett ülve olvasom, az asztalon egy üveg tizenkettes sör, mert hőség van és a szomjúság a szobában is gyötri az embert. Feleségem sétálni ment a gyerekkel. Üres a lakás. Most én is magányos vagyok. Csak az írógép néz '■ám, szélesen mosolyogva fehér csontbillentyűivel.

És olvasom alább, hogy az ilyen pár után vágyódó, magányos embereknek jelvényeket kellene kiosztani. Ízléses és nem hivalkodó, apró jelvényeket, melyeket bal oldalon, a szív felett kellene hordani, s melyről a magányos embe rek azonnal felismernék sorstársaikat, lelki ro konaikat. Felismernék és szóba elegyednének — a jelvény feljogosítaná őket egymás kötetlen megszólítására —, kinyújtanák egymás felé a lélek tapogatózó karjait, s talán sikerülne megszorítaniuk egy rókán kezet, egy melegségre vágyó lélek jobbját, megszorítani és megtartó ni. S a kicsi jelvény révén, állítja az ötlet gazdája, egyre csökkene a magányosok szá

ma, mert meglepő biztonsággal megtalálnák egymást, hiszen minden társaságban, utazás közben, vagy az országos konferenciákon és színházak előcsarnokaiban csak ezt keresnék ..

Az ötlet elgondolkoztatott. Megértem én a társtalanokat, akik nem találnak rokonlélekre szőkébb környezetükben. Nehézségeik jellegét is értem. A zárkózott ember, aki a társaságot nem kedveli, néha valóban nagyon egyedül marad. Ittam a sörből és erősen töprengeni kezdtem azon, hogy hogyan is lenne azokkal a jelvényekkel... S akkor az történt, hogy a meleg és a sör hatására egyszerre csak mellemre csuklóit a fejem és a szemem lehúnyó dott, de azért, érdekes módon, tovább láttam, valahogy a lelki szemeimmel láttam tovább Es a lelki szemeim előtt képek és események sorozata indult meg, mintegy víziószerűen, de élesen, hogy biztosan követhettem a fejlemé nyékét.

Es úgy volt, hogy jelvényeket kaptak a ma gúnyos emberek. Apró. zománcozott jelvényt kaptak, égő piros szív vált rajta, melyen három kristálytiszta nehéz könnycsepp gördült alá. S a szívnek két karja volt, melyeket szé les mozdulattal ölelésre tárt, mintha magához ölelné az egész világot. A tdrstalanok kérvényezték a jelvényt, a kérvényhez hatóságilag lepecsételt .jnagányossági bizonylatot" és orvosi bizonyítványt csatoltak. Mindezek mellett még „társialansáqt vizsgát“ kellett tenniük.

A kávéházakban és parkokban, futballmecscseken és filmszínházakban megjelentek — szívük felett a maaányossáqi jelvénnyel — a társtalan emberek Egymáshoz léptek, beszélgetni kezdtek, bizonyos udvariassági tíz perc

elteltével már a kézszorongatásnál tartottak és a férfi, a nő fülét érintve ajkával, suttogta el a magányos élet pokolt keserveit. S a nő ragyogó szemmel suttogta vissza, hoqy nagyon Is érti az egészet és rúzsnyomokat hagyott a férfi fülén.

Ligeti padokon és eszpresszókban elegáns nők ültek, mellükön a kezét esengve kitáró, könnyező, piros szívvel.

A korzón, csakúgy, mint elhagyott erdei ösvényeken, fiatal férfiak cserkésztek, ugyanilyen bánatos szívvel, jelezve, magányosságukat.

Egy ideig — talán két hétig — nem is volt semmi baj.

Akkor azonban feltűnt, hogy hiába ismerik fel egymást a társtalan emberek, számuk nemhogy egyre fogyna, de valahogy növekszik.

Amerre csak ellátott a szem, mindenütt magányos emberek álltak, ültek, söröztek és nézelődtek, még a strandokat is elfoglalták és úszónadrágjukon hordták jelvényüket.

Erre már kitört a botrány. Kiderült, hogy a jelvények megszerzése és kiosztása körül szörnyű és felháborító visszaélések történnek. Az emberek, a magányossági bizonylat megszerzése érdekében lepénzelték a nemzeti bizottság dolgozóit és soron kívül, minimális idő alatt tesznek társtalansdgi vizsqát. Egyes nemzeti bizottságok sokqyerekes családapáknak és csa-. ládanyáknak is adtak jelvényeket, miután jó • összeköttetéssel rendelkeztek. A zománcozott piros szív körüli korrupciótól visszhangzott minden.

H